Improv.hu

A mai adásban Nagyon Fontos Zeneszerzők újonnan megjelent Nagyon Fontos Lemezeiről játszottunk Nagyon Fontos Darabokat, amiknek a bemutatása elsikkadt az utóbbi hetek észveszejtő fesztiválmámorában. Az amerikai Vanessa Rossetto és az olasz Attila Faravelli legújabb szólólemezeiről játszottunk egy-egy tételt, amit Kevin Drumm és Jason Lescalleet napokban megjelent duóalbumáról egy rövidke darab; valamint John Tilbury, John Edwards és Mark Sanders hármasának nem kevesebb, mint félórás koncertfelvétele követett. Izgalmas zenészek izgalmas lemezei forogtak, amik csakugyan meglehetősen frissek – szinte mindegyik korong a nagyon közeli múltban látott napvilágot.

Három új kiadvány megjelentetését ígéri augusztus végére Martin Davidson, vagyis a brit Emanem lemezkiadó. Bár Davidson feleségével tavalyelőtt Spanyolországba költözött, és megszüntette az Evan Parkerrel közösen vezetett Psi öndokumentációs sublabelt, az Emanem időről időre újdonságokkal, vagy éppen plusz hanganyagokkal megfejelt újrakiadásokkal jelentkezik. Most éppen a Spontaneous Music Ensemble 1968-69-ben rögzített Oliv & Familie című anyagával, a Paul Rutherford Trio Gheim című ’83-as kibővített koncertfelvételével, illetve egy Solo Shots című Steve Lacy szólólemezzel.

A hétvégi fesztivál hatása vagy sem, de erőteljesen ráragadtunk a free jazz-vonalra – persze ismét jelentős chicagói túlsúllyal. A mai műsor középpontjában Dave Rempis tenoros és Aerophonic nevű privát lemezkiadója állt. Nyitásként Max Johnson nagybőgős Ingrid Laubrock szaxofonossal, Mat Manei brácsással, valamint Tomas Fujiwara dobossal felálló négyesétől játszottunk egy friss felvételt; majd a Rempis-Daisy és a Satoh-Nilssen-Love duótól szólt egy-egy vérmes rögtönzés; amit Darren Johnston, Larry Ochs és Rempis fúvóshármasa követett. (Zárójelben azért megjegyezzük, hogy az idei Konfrontationen egyetlen koncertjét, amire kissé elégedetlenül csóváltuk a fejünket, pont Ochs és Donald Robinson szállította…)

Nueni | NUENI #000 | 2012

Jobb későn, mint soha – ahogy mondani szokás, ugye. Most kaptuk meg a Bilbao-Berlin viszonylatban ingázó Héctor Rey által tavalyelőtt alapított Nueni minikiadó első három megjelenését, rajtuk izgalmas, mi több, provokatív és gondolatébresztő kollaborációk dokumentumaival. Elsőként jöjjön a label „nulladik” kiadványa, Ilia Belorukov orosz altszaxofonos alkalmi kvartettjének felvillanyozó – egyben a tavaly szeptemberben tragikus hirtelenséggel elhunyt Konrad Chyl közreműködése okán szomorú – felvételével.

Igazából folytathatnánk tovább a Nickelsdorfban fellépő zenekarok bemutatását, de nem szeretnénk, ha idő előtt beleunnánk az idei fesztiválba, mert most már egy nagyon kicsit ez a helyzet. Legyen inkább meglepetés, hogy ki, kivel, mikor, hol és milyen kontextusban. Ezért a ma esti Musique Grotsque-be inkább régivágású dzsesszlemezeket hoztunk: két ’79-es Wadada Leo Smith felvétel közé Blaise Siwula, Adam Lane és Toshi Makihara hármasának, a The Slam Trio egy hosszabb koncertfelvételét ékeltük. (Megjegyzés: valószínűleg ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy ECM-kiadványról játszottunk a műsorban…)

Corvo | core 007 | 2014

És amikor már azt gondoltam, hogy Sophie Agnelnek, Nusch Werchowskának, Marjolaine Charbinnak vagy éppen Magda Mayasnak köszönhetően már mindent tudok a zongora belsőről, mint önálló hangszerről, érkezik ez a lemez, egyenesen Berlinből, a kreatív szabadimprovizációs zenék egyik legkuszább, ám legizgalmasabb dzsungeléből. A Corvo kiadó korábban is postázott már bakeliteket – Ingrid Schmoliner bemutatkozó munkája is ilyen formában jelent meg -, ám ez az első alkalom, hogy promóciós példányként, nagyon helyesen, cd-lemezt küldött a label útját egyengető Wendelin Büchler.

Mi a művészileg termékenyítőbb szituáció az együtt játszó improvizációs zenészek számára: a megszokásoktól mentes, legelső találkozás okozta sokk; vagy a hosszútávú közös munka, ami időt enged a mind komplexebb zenei kölcsönhatások fejlődésének? A kérdés talán megválaszolhatatlan, Trevor Brentet, a hétfő esti Wooley-Wright-Lytton-Prévost közös koncert kezdeményezőjét viszont élénken foglalkoztathatta a kérdés. A dalstoni Cafe Otoban fellépő kvartett hangszeresei mély, többrétegű szakmai kapcsolatban állnak egymással, így négyen viszont még soha nem játszottak egy színpadon. A legelső találkozás produktivitása tehát garantált volt. Nate Wooley amerikai trombitást és Paul Lytton brit ütőhangszerest, illetve Seymour Wright szaxofonost és Eddie Prévost ütőhangszerest relatíve hosszú, jól megalapozott munkakapcsolat köti egymáshoz; a Wooley-Wright páros pedig egy nemrég kezdődött, ám egészen gyümölcsözőnek tűnő kollaboráció résztvevői. És itt jön az a pont, hogy tegnap este történelmi pillanatnak lehettünk tanúi: Lytton és Prévost utoljára ’72-ben játszott együtt, és most, 42 évvel később ismét. És hogy milyen volt valójában négyük közös játéka? Nos, talán nem túlzunk, ha azt állítjuk: leírhatatlan.

Július 17-én, csütörtökön kezdődik az ezúttal is négy napon át tartó 35. Nickelsdorfer Konfrontationen. Az osztrák-magyar határfalu koncerthelyszínein idén összesen 66 zenész lép fel 20 különböző formációval. A megannyi izgalmasnak ígérkező program közül most csak Martin Küchen svéd szaxofonos Angles 9 nevű formációjának a fellépését; a londoni The Founder Effect kvartettet; Axel Dörner, Achim Kaufmann és Okkyung Lee hármasát; Alexander Hawkins és Louis Moholo-Moholo zongora-dob duóját; a bécsi Polwechsel és a Cilantro koncertjét, valamint Hailu Mergia etióp billentyűs szereplését emelnénk ki. Mindezek mellett természetesen idén is lesz Soundart kiállítás.

Egy újabb verőfényes vasárnap kora délután, egy újabb matinékoncert a hoxtoni Hundred Years Gallery alagsori kiállítótermében – ezúttal a nagybőgős Dominic Lash szervezésében. A program első felében két duó, majd később egy kvartett, a meghívott zenészek pedig Kay Grant vokalista-hangperformer és Alex Ward klarinétos, valamint John Russell gitáros. Grant és Ward a Mopomoso-tól a Boat-ting klubestekig számtalanszor játszott már párban, Russellnek és Lashnek viszont ez volt a második duókoncertje. És ez feltétlenül érződött is a fellépő párosok zenei viszonyán: míg Grant és Ward játékát a tapasztalat és a megszokás hajtotta, addig Russell és Lash egy jóval feszültséggel telibb, hektikusabb darabot rögtönzött. Így vagy úgy, a Montse Gallego és Graham Mackeachan által hosztolt szabadimprovizációs koncertek a legizgalmasabb zenei események közé tartoznak ma a városban. Jó ott lenni.

Úgy tűnik, a szombat este és a vasárnap délután immár minden héten a rögtönzött kísérleti zenéé a Hundred Years Gallery-ben. Tegnap két, már-már súlyos macska-mániában szenvedő; két, a zenéről hasonlóan gondolkodó, kivitelezésében és technikájában mégis nagyon eltérő hangszeres adott egy-egy rövid szólókoncertet a hoxtoni kiállítóteremben. A görög Dimitra Lazaridou-Chatzigoga és a japán Daichi Yoshikawa zenéjében a jól kidolgozott és átgondolt technika találkozik a pillanat spontaneitásával és persze a soha nem várt véletlenekkel. Dimitra citerán játszott hosszan kitartott hangokat két elektronikus vonó (ebow) és számtalan apró fémtárgy segítségével, a jelenleg Berlinben élő Daichi pedig egy fél pár aktív hangfal és egy mikrofon segítségével állított elő egy félig-meddig kontrollált feedback-őrületet. A kétszer félórás koncert anyagát egy jövőbeli kiadvány reményében rögzítették is – kíváncsian várjuk az eredményt.