18
November, 2017
Saturday

Bill Frisell’s New Quartet

Juhász László 2003 április 20.

2003. március 29. | Budapest, Millenáris Teátrum

Nincs kétség: Bill Frisell napjaink egyik legkarakteresebb és legkifinomultabb technikájú, ugyanakkor példaértékű alkalmazkodóképességgel rendelkező gitárosa. Játszott már a dobos Paul Motian, vagy a bőgős Marc Johnson zenekarában, John Zorn Naked City elnevezésű igen-igen avantgárd projektjében, és a tenoros Joe Lovano társaságában egyaránt. A fáma szerint számos hangszer kipróbálása után, a rádióban sugárzott szórakoztató zene, valamint a chicagói blues-gitárosok iránti szenvedély eredményezte, hogy Frisell végül a gitárt választotta. És milyen jól tette… Pályafutása 1978-ban indult Belgiumban, korai lemezeit az ECM jelentette meg, majd nem sokkal később bekerült a New York-i lower east side igen termékeny művészmozgalmába. Ekkor került kapcsolatba Zorn-nal, akinek inspiráló hatása ekkor elvitathatalan. Frisell a ’90-es évek elejétől már a modern jazz és a kortárs zene egyik legelismertebb zeneszerzőjének, az experimentális művészeti törekvések kultikus személyiségének számít. Későbbi szólólemezeit Észak-Amerika tradicionális muzsikáinak – úgy mint a country, a bluegrass vagy a blues – nosztalgikus és melankolikus hangvételű újraértelmezése jellemzi. Nashville című albuma óta egyazon irányvonal mentén halad: az amerikai folkzene témáit, toposzait boncolgatja a legkülönbözőbb felállású formációkkal, a legkülönbözőbb hangszerösszeállításokkal, hol trióban, hol kvártettban, hol pedig nagyobb zenekarokkal… A New Quartet eredetileg a 2001-ben rögzített Blues Dream lemez kapcsán alakult, melynek tagjai egytől egyig remek portfolióval rendelkező zenészek: a dobro- és pedálos steel gitáron játszó Greg Leisz, a nagybőgős David Piltch és a dobos Kenny Wollesen mind-mind az amerikai jazz élet illusztris figurái.

Frisell ugyanezen összetételű formációjával két esztendővel ezelőtt már tiszteletét tette a Debreceni Dzsessznapokon; akkor frissen megjelent Blues Dream című albumukat mutatták be, ám a lemezen szereplő fúvós szekciót (Ron Miles – trombita, Billy Drewers – szaxofon és Curtis Fowlkes – harsona) már akkor sem hozták magukkal. A „Világsztárok a Millenárison” koncertsorozat keretein belül megtartott esten is javarészt erről a nagylemezről játszottak, kiegészítvén a programot néhány feldolgozással és publikálatlan sajáttal. A nyitó szerzemény rögtön egy Robert Allen Zimmermann – na jó: Bob Dylan – klasszikus, a ráadásblokkban a hallhatatlan és talán az est egyik legdinamikusabb, legdirektebb darabját képező Whitsield/Strong szerzemény, az I Heard It Through The Grapevine, a műsor közeptáján pedig egy másik sztenderd, a Down By The Riverside hangzott el, mind-mind természetesen egyéni, pontosabban a zenészek egyéniségéhez igazított hangszerelésben. Középtempós, néha ennél is lassabb country-féleségek, bluegrass-hibridek, blues-mutánsok váltogatták egymást, melyeket természetesen Frisell témái és Leisz összetéveszthetetlen, nyávogós steel gitárja határoztak meg. Piltch bőgőjátéka már-már szolgainak hatott, semmi szólózás, semmi virgázás, csak az alapok, ám azok rendkívül tömören, magabiztosan. Kenny Wollesennel – nem tagadom – elfogult vagyok, viszonylag fiatal kora ellenére számomra ő a mai dzsesszdobolás non-plusz-ultrája, játéka rendkívül sokszínű, mindent tud a hangszerről, viszont csak akkor üt, ha az nagyon muszáj. Meglepő volt látni, ahogy egy-egy hang kiütése előtt hirtelen meggondolja magát, és elrántja dobverőjét a bőr vagy éppen a cinek felöl, gondolván, hogy a kevés néha több… Számtalan formációban játszik, többek között ő a Sex Mob, a New Klezmer Trio, alkalomadtán John Zorn vagy éppen Tom Waits dobosa…

A színpadon tehát négy hihetetlenül rutinos és intelligens hangszeres, akiknek még figyelniük sem nagyon kell egymásra, mindegyikük tisztában van vele, hogy kinek mit és mennyit lehet; alig-alig pillantanak egymásra, a varázslat mégis működik. Érzik egymást. Frisell és Leisz hűvös és rezzenéstelen arcának látványát Wollesen elképesztően ötletes és impresszív dobolása és az ehhez járó grimaszok ellenpontozzák. A Millenáris Park színháztermében valamivel több, mint fél ház, de ez a zenészeket láthatóan nem zavarja, csak befelé figyelnek, kifelé soha, nincs semmiféle ripacskodás, jópofáskodás, csak játszanak. Frisell talán háromszor szól a közönséghez, majd a két ráadásblokk után végleg megköszöni a türelmet és a figyelmet. Vége. Bő másfél óra, nem több.

billfrisell.com

Hozzászólás




Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.

Legutóbbi kommentek

Anne Guthrie | Barry Chabala – Preston Hollow

Dusted Hoffman
2011. szeptember 21.

Thanos Chrysakis – Klage

Juhász László
2007. szeptember 1.