25
May, 2017
Thursday

A tavasszal megrendezett, ultraigényes előadókkal kényeztető Ultrahang Fesztivál leggitárosabb napján számos pionírvállalkozásnak lehetett szem- és fültanúja a Trafó Kortárs Művészetek Házába látogató közönség. Noha a népsűrűség kisebb volt, mint a rendezvény előző napján, ez talán betudható a Húsvét vasárnapnak, vagy annak, hogy a torzított rockgitározás kényesebb téma, mint a Twin Peaks. Bárhogy is legyen, az eseményen fellépett a gitárzajok legnagyobb brit mestere, akinek neve védjegyként szolgál az extrém zenék világában. Mondjuk ki: Justin K. Broadrick és Jesu nevű legfrissebb formációja lépett másodikként a színpadra aznap este. A végtelenül szerény és közvetlen, harmincas éveinek második felében járó úriemberrel kalandos módon a fellépés után, szállodájuk csendes halljában beszélgettünk, ahol a portásfiú már megágyazott magának éjszakára. Legalább háromnegyed óráig volt még kénytelen ébren maradni, mivel ennyi ideig tartottuk vissza Mr. Broadrickot is a lefekvéstől.

- Úgy tudtam, a Jesu háromtagú csapat, ehhez képest ma csak ketten léptetek fel… Hol volt Ted Parsons dobos?

Justin K. Broadrick: „Ő is tagja a zenekarnak, de van egy új dobosunk az élő koncertekre, aki viszont nem tudott most itt lenni. Eredetileg a svájci Knut tagja, és Ted Parsonst helyettesíti, aki jelenleg nagyon beteg. A mai egy meghívásos fellépés volt, de amikor elindulunk turnézni Európába az Isis társaságában, majdnem mindenhol lesz dobosunk.”

- Mennyire szóltok másképpen az élő dobokkal?

Justin K. Broadrick: „Teljesen más dinamikája van a zenének, ami közelebb áll a lemez hangzásához. Dobos nélkül egy kicsit gépies a zene, Godflesh-szerű, a dobossal viszont sokkal emberibb hangzású.”

- Számodra ez a dobgépes verzió sem szokatlan, hiszen vannak ilyen jellegű zenei tapasztalataid a Godflesh-sel…

Justin K. Broadrick: „Pontosan, nem esett nehezemre hozzászokni. De valójában sohasem szerettünk volna így játszani G.C. Greennel – aki a Godflesh basszusgitárosa volt -, mindig is akartunk egy dobost magunk mellé. A Jesu-val nem szeretnénk semmit megismételni, amit már korábban megcsináltunk, úgyhogy eléggé kiábrándító volt a ma esti szituáció, de nem volt mit tenni.”

- Mi késztetett arra, hogy feloszlasd a Godflesh-t és elindítsd a Jesu-t?

Justin K. Broadrick: „Ez volt a természetes menete a dolgoknak. G.C. kiszállt, amikor a Fear Factory-vel turnéztunk, rögtön a Hymns lemez elkészítését követően, és már akkor érezhető volt, hogy vége lesz a dolognak, jóllehet zenéltünk még együtt egy keveset, mégis nyilvánvaló volt: ez lesz az utolsó Godflesh lemez.”

- Amelyen ráadásul az utolsó szám címe: Jesu.

Justin K. Broadrick: „Igen, ez vicces, mert amikor kitaláltam a címét annak a dalnak, valahol éreztem, hogy a következő zenekaromnak is ez lesz a neve. Amikor elkészítettük a Hymns-et, és már valamivel korábban is, a fejemben összeállt egy ilyen projekt, amiből gyakorlatilag később kinőtte magát a Jesu – a csapat, amely mellőzi a Godflesh dühét és haragját. Úgy érzem, ha G.C. nem is lépett volna ki, valószínűleg akkor is befejeztük volna. Nem volt már elég lelkes, többé nem működött számára a dolog. Ez érthető is, mivel a Godflesh egy beszabályozott és szándékosan lekorlátolt dolog volt. Emiatt már csak önmagát ismételte újra és újra.”

- Green most játszik valahol?

Justin K. Broadrick: „Nem, ő most rendőrként dolgozik. Miután kiszállt a zenekarból, visszament befejezni az egyetemet, majd elhelyezkedett, most a feltételesen szabadlábon lévő személyeket felügyeli.”

- Te miből élsz?

Justin K. Broadrick: „A zenélésből. Szerencsésnek mondhatom magam abban az értelemben, hogy mivel én rendelkezem a zenéim tulajdonjogával, a jogdíjakból is bejön némi pénz. Az elmúlt pár évben azonban nem igazán éltem eleresztve a zenélésből, hiszen nem is voltam aktív túlzottan. Ez talán változni fog hamarosan, mivel most elkezdtük a Jesu-t, és ez elég sok munkával, folyamatos szervezéssel jár.”

- Változott valamelyest az anyagi helyzeted azáltal, hogy a nagyobb Earache lemezkiadótól átszerződtél a független Hydra Head Records-hoz?

Justin K. Broadrick: „Igen, ebben van némi igazság. Amikor a Godflesh az Earache-nél volt, rengeteg lemezünk fogyott, és ez elég jó fizetéssel is járt. De ez akkor volt, amikor még a zeneipar meglehetősen aktív volt. Manapság majdhogynem térdre kényszerült. Látszólag úgy tűnik, hogy a rock színtér igen felkapott, de a valós lemezeladások ebben a műfajban valójában rendkívül alacsonyak.”

- Ez minek köszönhető, az mp3-nak, internetnek?

Justin K. Broadrick: „Nyilvánvalóan ez is közrejátszik, de ekörül sok vita folyik. Én magam is hallgatok mp3-t, és látom azt is, mennyien csinálnak belőle üzletet.”

- Melyik oldalon állsz?

Justin K. Broadrick: „Egyiken sem. Az mp3-mal kapcsolatban tartózkodom, hiszen látom a jó oldalát is, hogy szélesebb körben megismerteti az embereket a zenémmel, ugyanakkor egy egész generációnyi lusta embert nevel fel, akik úgy gondolják: rendben van az, ha ingyen töltöd le a zenét. Szóval igen, kisebbek a lemezeladások, de tény, hogy ez a fajta zene eleve szűkebb réteget vonz. Nincsenek illúzióim afelől, hogy mi leszünk a következő Korn vagy Limp Bizkit vagy valamelyik „nagy rock zenekar”. De persze soha nem is akartunk az lenni, sohasem volt ilyen célunk, pusztán a véletlen műve volt, hogy a Godflesh-t szakmailag és szélesebb körben egyaránt elismerték. Az is hihetetlen volt, hogy ott voltam 16 évesen a Napalm Death-ben, és lemezek ezreit adtuk el.”

- Az évek során komoly elismerést vívtál ki, és tulajdonképpen hírnévre tettél szert, már ami a kollégáidat illeti…

Justin K. Broadrick: „Így van. A kritikusok és a zenészek is egyaránt pozitívan bírálták a dolgaimat. A lemezvásárlók már kevésbé. Ez az egész történet vicces és nevethetünk rajta, de még mindig jobb, mintha egy egyslágeres csapat lettünk volna, akik hirtelen több millió lemezt adnak el, később pedig mindenki leszarja őket, és feledésbe merülnek. Amit mi játszunk, az erőteljes, feszültséggel teli, ugyanakkor tartalmas, érzelmi töltettel bíró zene, aminek a végeredménye extrémként írható le – már a fogyaszthatóság szempontjából.”

- Miért tart különlegesnek, egyéninek a többi zenész?

Justin K. Broadrick: „Talán a gondolkodásmódom miatt, ahogyan a dolgokra tekintek. Úgy érzem, hogy amit csinálok és az egész csapat velem együtt, nem valamilyen szabálykönyv alapján működik; nincsen profi, előírásszerű hangszeres tudásom egyik hangszeren sem, amivel eddig zenéltem, minden autodidakta módon történt, szóval a zenénk nagyon ösztönös és nagyon szenvedélyes. Ugyanakkor furcsa, absztrakt dolgot művelünk, közel sem tiszta és világos, inkább a normától eltérő, és ebben rejlik a vonzereje.”

- És van ez a tipikus „Justin Broadrick-hangzás”, a gitárzajok réteges egymásra mosása, ami, úgy hiszem, valóban a védjegyed.

Justin K. Broadrick: „Igen, ez az úgynevezett „szenny”, a hangok koszként, piszokként való kezelése. Ezt a hangzást még dobosként alakítottam ki. Talán ennek köszönhetően hívták anno a Godflesh-t modern metálnak a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, ez a mocskos hangzás volt az az újítás, ami valamelyest elősegítette a zene megváltozását – pozitív és negatív irányba egyaránt. Van ebben a hangzásban valami ijesztő, félelmetes, és nem csupán a riffeket, a szerkezetét tekintve is. A zenét, amit játszok, többnyire nagyon primitívnek tekintem, nem gondolom, hogy különösebben technikás lenne, a hangsúly az érzésen van. Minimálisnak hangzik, de a maximumot nyújtja. A szövegek pedig többértelműek. De mindez a véletlen műve, hiszen egyikünk sem tudományos, felsőfokú háttérrel érkezett, sorsszerű, empátiával teli, természetes hátterünk van, amit általában egy kicsit idegennek tekintenek az emberek.”

- Mi minden változott a Godflesh óta, amitől a Jesu más lett? A zene mintha pszichedelikusabbá vált volna.

Justin K. Broadrick: „Igen, a Jesu lemezt hallva észrevehető, hogy sok eltérés van a Godflesh-hez képest. Talán élőben, ahogyan ma este is hallható volt, közelebb áll a Godflesh-hez, míg a lemez alapján több a változás. Egyetlen olyan felvétel van az albumon, amely a régi időket idézi, ezt leszámítva az egész sokkal finomabb, kevésbé brutális hangzású, inkább elszállós, de a szokásos szennyes megszólalással. A Godflesh összes dühétől és haragjától, kiüresedésétől lett megtisztítva a zene, de továbbra is jelen van a frusztráció és a bizonytalanság, amiről ez az egész szól.”

- Erről szólnak a Jesu számok?

Justin K. Broadrick: „A Godflesh inkább globális és általános dolgokat dolgozott fel, míg a Jesu sokkal személyesebb, befelé forduló, főként a veszteségről, frusztrációkról szól. Amolyan többértelmű lelki dolgokról, de nyilvánvalóan mindenféle vallási kontextus nélkül; kizárólag szellemi témák merülnek fel: transzcendens és ehhez hasonló dolgok. Olyan, mint egy önelemzés, önmagadba tekintés.”

- A zenekar neve az valamilyen szójáték? Mintha lemaradt volna az „S” a végéről?

Justin K. Broadrick: „Sokan így gondolják. Valójában arra utal, ahogyan a Jézus nevet a legkorábbi időkben ejtették. Kétségtelenül az eredeti kiejtést igyekszik utánozni, bármi is legyen az.”

- Utalni szeretnél valamire ezzel a névvel?

Justin K. Broadrick: „A mártírokra. Végeredményben a Jesu valahol a mártírok tanulmánya és önmagunk mártírságának a feltérképezése. Ahogyan Jézus Krisztus volt az egyetlen eredeti és alapvető.”

- Vallásos vagy?

Justin K. Broadrick: „Megvetem az összes szervezett vallást, de mindenképpen spirituális embernek tartom magam. Sokkal személyesebb kiterjedéssel bíró hitem van.”

- Számos projekted volt a fő zenekaraid mellett. Van-e olyan, amelyik különösen közel állt hozzád?

Justin K. Broadrick: „Azt hiszem a Final, amit manapság igen nehéz beszerezni. Lesz egy új Final lemez, egy dupla cd hamarosan a Neurot Recordings gondozásában, ami alapján sokan megismerhetik majd ezt a projektet. Az egész olyan, mintha a Godflesh és a Jesu szerkezete le lenne csupaszítva, és rengeteg hangminta veszi körül, nincsenek ütemek és riffek. Néha elektroakusztikus, máskor gitár-központú, de főként éteri, térrel teli zene, melyen Brian Eno és a korai Kraftwerk hatása egyértelműen érezhető. Nevezzük ambientnek. Rendkívül minimalista, lehet háttérzene is. De ez a Jesu-ra is igaz. Mint említettem, lemezen sokkal csendesebb és visszafogottabb, akár pihenni is lehet rá, ha halkan szól.”

- A koncerten használtatok kivetítőt, ami még hatásosabbá tette az előadást. Ezt mindig alkalmazzátok?

Justin K. Broadrick: „Igen, a hamarosan induló turné nagy részén is lesz majd. A képek többnyire kedvenc régi szürrealista filmjeimből vannak összevágva és belassítva, hogy passzoljanak a zene tempójához. A képek által megjelenített összevisszaság és szimmetria kettőse jobban kiemeli a zenét. A mai koncert ideális volt, mert hatalmas vászon volt mögöttünk.”

- A kilencvenes évek első felében közreműködtél John Zorn PainKiller nevű zenekarában is. Ez milyen élmény volt?

Justin K. Broadrick: „Akkor jártam először Amerikában, éppen a Napalm Death társaságában turnéztunk a Godflesh-sel ’91-ben. Korábban már találkoztam Zornnal, és említette, hogy szereti a Godflesh-t, őt is a szerkezete és a szennyes hangzása fogta meg. Mivel Mick Harris is kéznél volt – hiszen ő akkor a Napalmban dobolt, egyébként pedig a PainKiller hivatalos dobosa, és a turné végén éppen New Yorkban kötöttünk ki -, Zorn meghívott minket jammelni Bill Laswell stúdiójába, ahol ott volt ő, Laswell, a teljes Godflesh, és Mick Harris. Sőt még a Jungle Brothers nevű hip-hop csapat egyes tagjai, valamint Sensational is jelen volt, Az egész olyan volt, mint egy házibuli a stúdióban, amelynek két dal lett a végeredménye, melyek később rákerültek a Buried Secrets című lemezre. Szinte egyáltalán nem volt hangom, két és fél hónapig egyfolytában turnéztunk, úgyhogy azon a PainKiller felvételen teljesen tönkrement, darabokra téptem a hangszálaimat – tulajdonképpen a valaha létező legjobb énekesi teljesítményemet nyújtottam. Elvégre a korai Godflesh időkben nem is énekeltem, csak üvöltöztem, a Streetcleaner egy horror lemez volt!”

- Melyik a kedvenc Godflesh lemezed?

Justin K. Broadrick: „Ez állandóan változik. Általában egyiket sem szeretem. Pillanatnyilag talán éppen a Streetcleaner áll hozzám a legközelebb. Nagyon régen hallgattam, inkább csak emlékezetből mondom. Akkor tetszett, amikor rögzítettük.”

- Mit szeretsz jobban, stúdióban dolgozni vagy élőben játszani?

Justin K. Broadrick: „Egyértelműen stúdiózni. Az olyan embereknek, mint mi, erről szól az egész: lemezkészítés a stúdióban és producerkedés, keverés, az összes kísérletezés végeredménye. Határtalan lehetőségek tárháza. Koncerten rengeteg különböző dolog akadályoz, és sok minden a szerencsén múlik. Egy élő fellépés sohasem kizárólag arról szól, hogy hozod a legjobb formádat, mert számos dolog elronthatja az adott estét. Gyakorlatilag a kontrollról van szó: a stúdióban mindent magam irányíthatok. Ez a Jesu lemez majdnem három évig készült, ami nevetségesen hosszú idő. Most van legalább húsz új Jesu szám, két és fél lemeznyi anyag.”

- Ezt mikor rögzítitek?

Justin K. Broadrick: „Remélhetőleg az év végén. Az Isis-szal közös európai és az utána következő amerikai és japán turné után. Új lemez jövő év elejére várható, és elég nagy eltávolodás lesz az első albumhoz képest. Tulajdonképpen sokkal „poposabb” hangzása lesz. Még zeneibb és dallamosabb anyag várható.”

- Mi történt a hip-hop projekteddel, a Techno Animallal?

Justin K. Broadrick: „Befejeztük. Vicces, mert sokan érdeklődnek iránta most, hogy vége lett, holott amíg működött, senkit sem érdekelt. Sok lemezt készítettünk, rengeteg remek zenésszel dolgoztunk együtt, számos pozitív kritikát kaptunk, mégsem volt jó a lemezeladás. Nagyon kevesen értékelték igazán. De most valahogy mindenki azt meséli: milyen remek dolog volt a Techno Animal. Úgy tűnik, legendává vált.”

- Hogyan vélekedsz erről az információs technológiával túlfűtött társadalomról, amelyben manapság élünk? Az internet korában jó az, hogy mindenki tud mindenkiről mindent?

Justin K. Broadrick: „Ez egy bizarr dolog, negatív és pozitív egyaránt. Problémának tekinthető, mivel ad is és el is vesz, és az emberiség nyilvánvalóan túl sokat vesz el. Hatalmas üresség van ma az emberek életében ennek az információ túláradásnak köszönhetően. A valódi énünk tudata hiányzik az életünkből és egész generációk életéből, egyszerűen üresek vagyunk. Az emberi kommunikáció látszólag halott. Sokat gondolkodom ezen a témán, amennyire lenyűgöz a technológia, annyira meg is fojt. Amit zeneileg művelünk, azt is a számítógépes hóbort egészíti ki, hiszen minden, amit a Jesu-ban csinálunk, az Mac-eken fut keresztül, és a technológia szabja meg a működésünket. Ugyanakkor szívesen használom, mert sokkal előbbre lehet jutni vele, teljesen új dolgokat biztosít. Ahogyan ma a zenét manipulálni tudjuk, az már szinte futurizmus, ahhoz képest, hogy milyen primitív módszerekre voltunk csak képesek húsz évvel ezelőtt. Mi a Jesu-ból a hatvanas években születtünk, és emlékszem, amikor életemben először láttam egy számítógépet ’81-ben, nem gondoltam, hogy hová is fog ez fejlődni. Zeneileg ma akár saját nagyzenekarod lehet, teljesen nevetséges.”

- Érdekes belegondolni, mi lenne, ha a Pink Floyd ma is létezne.

Justin K. Broadrick: „Pontosan, ők is számítógépesítettek lennének. Egyébként ők a Jesu egyik legfontosabb hatása, az egész lemez egy visszaemlékezés a The Wallra – a valaha írt egyik legdepresszívebb lemezre!”

- Kik voltak még hatással rád mostanában?

Justin K. Broadrick: „Főként a Compact kiadó anyagai, elég sokat hallgatom azokat, a Stars Of The Lid zenekar a Kranky kiadótól, néhány kísérleti, nyugodt, meditatív zene, emellett a modern rhythm & blues és a hip-hop. Az utolsó metál lemez, ami tetszett a Meshuggah Nothingja volt. Van valami különleges a stílusukban és a hangzásukban. Nem nagyon hallgatok már metált, de amikor meghallottam a Nothingot, teljesen lesöpört.”

- Apropó, a Godflesh-t metal zenekarnak tartottad?

Justin K. Broadrick: „Inkább rockzenekarnak. Mindig is úgy gondoltam rá, mint egy rockcsapatra. De eleinte valóban úgy szólt, mint egy indusztriális death metal zenekar. Bizonyos mértékben úgy is lett megalkotva, hogy a legtaszítóbb, elutasítóbb hangzásokat ötvözze magában: a primitív death metalt a Throbbing Gristle-féle hangokkal.”

- Talán a death metal sem véletlen, hiszen már tizenöt évesen a Napalm Death-ben zenéltél.

Justin K. Broadrick: „Hát igen, ez is egy fura történet. Nem veszed igazán komolyan, amikor olyan fiatal vagy, talán csak egy évre rá, amikor beindul a lemezeladás és eleinte 2-3000, majd több, mint fél millió fogy a lemezedből. Nevetséges. Abból a Scum nevű lemezből, amelynek fele hat óra alatt készült el társadalombiztosításra szánt pénzből egy szaros kis birminghami stúdióban, ahol végigröhögtük és -hülyéskedtük az egészet. Egy vicc volt az egész, hiszen akkor még mindig Action Man-bábukkal játszottam otthon.”

- Haverok vagytok még a Napalm tagokkal?

Justin K. Broadrick: „Ismerem őket, de a mai tagok közül már nincs senki az alapítók közül. Évekig jóban voltunk Shane Embury-vel és Barney-val, de nem tartjuk szorosabban a kapcsolatot, persze ha összefutunk, leülünk dumálni. Nick Bullennel és Lee Doriannel a mai napig haverok vagyunk, Lee mindig is követte a dolgaimat, és viszont.”

- Végezetül, ha meg kellene fogalmaznod, hogy mi a létezésed és művészeted lényege, ha úgy tetszik, az ars poeticád, mit mondanál?

Justin K. Broadrick: „Nehéz definiálni azt, amit a zenénk által fejezünk ki, de biztosan van valamilyen konkrét állítás. Az első zenekarok, akiket hallgattam mind punk-rock és anarcho-punk bandák voltak, mint például a Crass. Az ő koncertjeikre jártam először, az első nagy hatást ők gyakorolták rám, és ebből vezethető le a művészetünk, ami hozzájuk képest hiperérzékeny és már-már szinte hiperrészletes, ugyanakkor triviális. Tele van fekete humorral és öniróniával, képesek vagyunk nevetni magunkon. A Godflesh és a Jesu inkább Woody Allenhez közelít, mint Ingmar Bergmanhoz, mégis egy teljesen szenvedélyes komoly dolog. Egy tragikomikus tükörkép.”

justinkbroadrick.blogspot.com

Hozzászólási lehetőség kikapcsolva

Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.