18
November, 2017
Saturday

P.S.F. | PSFD-147 | 2003

A konyhakéssel fogai között ránk bámuló japán alt-szaxofonos, Masayoshi Urabe eszelős képe már jó előre sejtetni engedi, hogy nem épp az easy listening dzsesszrádiók új üdvöskéjéről van szó: az igen decens borítókép mondhatni remekül előlegezi Urabe zenéjének és attitűdjének kivételes radikalitását. Az alig több mint harmincéves szaxofonos ugyanis a szigetországi avantgárd szabadzenei színtér prominens képviselője, annak minden extremitásával.

Urabe az alt-szaxofonon kívül főként torzított gitárral, tangóharmonikával és különböző fémeszközökkel keltett hangokkal operál szóló fellépésein, amelyek igazából inkább egy zajzenei performansznak és pantomim-színháznak a sajátos keverékei, mintsem hagyományos koncertek. Amikor nem szólóban zenél, gyakori partnere a szabadzenét folkkal ötvöző vokalista és tradicionális kínai húros hangszeren, erhu-n improvizáló Chie Mukai (már csak az érdekesség miatt is érdemes megemlíteni a duó magyar népdalt is megidéző folk-noise fantáziálását megörökítő 2000-es Dual Anarchism albumot). Ugyancsak visszatérő partnerei az olyan legendás zajformációkból ismert zenészek, mint a vokálterrorista Junko (Hijokaidan) vagy éppen Hiroshi Hasegawa (C.C.C.C., Astral Travelling Unity). De szaxofonozott a sötét pszichedelikus rockot játszó Kousokuya 1997-es Dark Spot lemezén, és mindenképp szólni kell az underground blues-veterán Kan Mikami-val és a dobos Toshi Ishizuka-val alakított új triójáról, a Sanjah-ról, amely tavaly jelentkezett Musen-izu című első lemezével.

A 2003-as szólóalbumon sorakozó négy, belgiumi és otthoni fellépését dokumentáló felvétel mondhatni keresztmetszetét nyújtja Urabe radikális hangművészetének. A nyitó három és fél perces darabban számomra beazonosíthatatlan eszközök (törött üvegek, fémszerszámok, szögek?) kaotikus csörömpölése szolgáltatja az alapot, és ennek a zajkáosznak a kellős közepébe hasít egy olyan hang, amelyről nehéz eldönteni, hogy egy hisztérikus beteg zokogását halljuk vagy egy szaxofont. Mindenesetre Urabe nagyon sajátos szaxofonjátéka a második, majd ötvenperces (!) tételben jut központi szerephez. Ennek kapcsán kell megjegyezni, hogy feltűnésekor kritikusai úgy méltatták a fiatal zenészt, mint a „kilencvenes évek Abe Kaoru”-ja. (Zárójelben talán érdemes a japán színtérre gyakorolt jelentőségéhez képest méltatlanul ismeretlen Kaorunak pár sort szentelni. A kábítószer-túladagolásban fiatalon elhunyt Kaoru ugyanis egy olyan hetvenes években tevékenykedő legendás free jazz szaxofonos volt, aki az ottani underground körökben a mai napig kultikus státusszal bír. Szólóban, és főként Masayuki Takayanagi gitárossal készült albumai voltaképp az egész rákövetkező avantgárd nemzedék útkeresését alapvonalaiban határozta meg a dzsessztől a noise-on és avantgárd rockon át a szabad improvizációig. Kaoru kései felvételein neurotikus érzésvilágának mindinkább teret adva egyre inkább áthágja az amúgy is emotívan túlfűtött free jazz és totális improvizáció között húzódó határvonalat.)

Urabe a fizikai intenzitásával és nyersességével szinte már ingerküszöböt támadó szaxofonjátékával valóban Kaoru egyenes ági leszármazottjának tekinthető. (A Kaoru-felvételeket nem ismerő hallgatónak előképként, illetve párhuzamként esetleg Albert Ayler bizonyos albumai vagy a kortársak közül a német szaxofon-gigász, Peter Brötzmann neve ugorhat be.) Urabe azonban játékát megfosztja mindazon jegytől, ami minimális esélyt adna arra, hogy a gyanútlan hallgató fogódzót találjon az – úgy tűnik szándékoson fülsértőnek szánt – hangokon. Nem csupán nyilvánvalóan a kifejezett dallamok, harmóniavázak hiányoznak, de még az ezt ellensúlyozó valamifajta virtuozitásnak sem találjuk nyomát. A teljes dísztelenségig lecsupaszított sikolyokat, hol visszafojtott, poroszkáló, hol elementáris erővel felzokogó szólókat ráadásul kiszámíthatatlanul és hosszan elnyújtott szünetek tagolják: Urabe játéka épp olyannyira hangsúlyosan táplálkozik a csendből, mint a hangokból. Tagadhatatlan viszont, hogy szaxofonjából születő, elsőre riasztó, minden hagyományos értelemben vett zeneiségnek ellentmondó hangtorzó hihetetlen érzelmi intenzitásával szinte maga alá temeti a hallgatót. A lemezen a harmadik felvétel fémes csörömpölésekkel kezd, majd halkan tangóharmonika hangjai kúsznak elő. A harmonika halk, szándékoltan szétcsúszott játékát hosszú percekig csak apróbb neszek kísérik, az egész, olyan mint valami elhagyatott gyáripari idill, amelyet csak itt-ott törnek át, szaggatnak meg a gitár éles, disszonáns hangjai vagy a fémtárgyak keltette zörejek egész addig, amíg Urabe felismerhetetlenségig széteffektezett gitárjával veterán noise-zenészeket megszégyenítő zajorgiába nem borítja az egészet. Az albumot záró darab pedig apróbb neszekből, morajlásból szőtt visszafogott, a korábbiakhoz képest már-már lírai zajkompozíció, amelyet Urabe szaxofonjának eltorzult, groteszken gurgulázó hangjaival tesz teljessé.

A bookletben az őt „improvizációról”, zenéről firtató kérdésekre reagálva szinte már útszéli stílusban nyilatkozik az egészről, azt állítja, hogy fogalma sincs miről beszélnek, ő egyszerűen „rock and roll”-t lélegzik. Zenéje velejéig ösztönös jellegét hangsúlyozva cinikus minden intellektualizáló értelmezéssel szemben, és talán anélkül, hogy magam is ebbe a hibába esnék, Urabe produkcióját úgy tudnám értékelni, mintha egész attitűdjével a hangoknak egy zene előtti archaikus-eksztatikus megélését célozná.

Kétségkívül szélsőségesen öntörvényű felvétel ez, amelyet elsőre nem csupán hallgatni embert próbáló, hanem amellyel szemben emiatt kritikai szempontokat is nehéz felsorakoztatni. Erénye talán éppen abban áll, hogy a befogadói attitűd radikális megváltoztatására szólít fel, amit ha meglép az ember, és hagyja hogy a zene – szó szerint – erőszakot tegyen rajta, rá kell hogy döbbenjen: Urabe hangszeres játékával az emberi érzéseknek olyan végvidékein bolyong, ahová a „hagyományos” zene talán legihletettebb pillanataiba is csak nehezen téved.

1. Movement Space Gambetta [3:20] 2. Hasselt Belgie [49:34] 3. Silver Elephant [9:16] 4. Untitled [6:27]

psfrecords.com

Hozzászólási lehetőség kikapcsolva

Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.

Legutóbbi kommentek