24
February, 2017
Friday

Zakatoló szótöredékek, hosszan úszó, mélyen zengő hangok, az esztétikum határáig feszített expresszivitás. Napjaink egyik legeredetibb, experimentális projektekben gyakran részt vevő dzsesszénekesnője, a Bugge Wesseltoft nevével fémjelzett norvég Jazzland „istállójának” tagja, Sidsel Endresen február 21-én lépett fel a Trafó Live Remix estjén. A koncert első felében hallott izlandi Hildur Gudnadóttir csellójátékát és a svéd BJNilsen mixét, valamint Szalóki Ági énekét az est második részében a norvég Jan Bang és Erik Honoré keverték és értelmezték újra, megspékelve Endresen helyben improvizált énekével. Az ötvenhat éves énekesnővel a koncert után beszélgettünk.

- Elégedett volt a ma esti koncertjükkel?

Sidsel Endresen: „Igen, persze! Szeretek együtt dolgozni Jannal és Erikkel. Érdekes, skizofrén feladat ez zenei szempontból: nagyon kell figyelnünk, és tekintetbe kell vennünk, ami előttünk elhangzott – ugyanakkor egyfajta kötetlenséggel is kell kezelnünk az egészet.”

- Mi a feladata a két zenésztársának?

Sidsel Endresen: „A koncertek első felében ők is fent vannak a színpadon a függöny mögött: a kütyüikkel mintákat vesznek az éppen fellépő zenészek játékából. Aztán amikor mi adunk koncertet, kis darabkákat használnak fel ezekből. Ez nem egy lineáris dolog, sokkal inkább sajátos feldolgozása annak, amit hallottunk, ami inkább csak afféle inspiráció, amelyből elkészítjük a saját zenénket. Minden egyes ilyen koncert más és más, az éppen aktuális hangulatunktól függően.”

- Hogyan készül fel egy koncertre, ami tiszta improvizáció?

Sidsel Endresen: „Szinte mindig csak improvizálok, így sok időm van a koncert előtt próbálni. Betanult darabokat ugyan nem tudok gyakorolni, de bizonyos dolgokat igen, amik problematikusak, mint például, hogy hogyan kezeld bizonyos területeit a zenének, vagy hogyan tartsd fenn az áramlást. Ez nagyon fontos, a zene nem állhat le egyszer sem – akkor az egész elfekszik, mint egy döglött kutya, és az nagyon rossz. Ezeket lehet gyakorolni, de a tényleges zenét nem tudod elpróbálni – arra viszont annál inkább törekedhetsz, hogy minden pillanatban kíséreld meg teljesen tudatosan csinálni, amit csinálsz. Azt hiszem, az improvizáció annak a tudománya, hogy ki tudd választani, mit teszel – és talán még nagyobb mértékben, hogy mit nem teszel. Ha zeneszerző vagy, ahogy írod a zenét, bármikor visszatérhetsz, és kijavíthatod azokat a részleteket, amik kevésbé sikerültek. Az improvizációs zenében viszont az adott pillanatban komponálsz, és egyáltalán nincs lehetőséged visszamenni és javítani. Így aztán bennmaradhatnak kevésbé jó részek is közben. De ezzel együtt kell élned, és el kell fogadnod. Néha pedig vannak olyan átvezető részek, amelyek nem mutatnak semmilyen irányba, amikor csak vársz, hallgatsz, erőt és ihletet gyűjtesz. Ezek olyan kiüresedettebb idők, amelyek összeköthetnek két „tartalmasabb” részt – és ezeket is el kell tudnod fogadni.”

- Ez volt az első alkalom, hogy Szalóki Ágit énekelni hallotta? Hogy tetszett önnek?

Sidsel Endresen: „Igen, az első volt – ami nagyon jó. Illetve ez ismét csak nagyon skizofrén szituáció, jó is és rossz is. Jó, mert nagyon friss volt, amit hallottam – de rossz is, mert erre az élményre nem lehetett felkészülni vagy gyakorolni a hanggal a koncert előtt, legalábbis a hagyományos módon biztosan nem. Mindenesetre Ági nagyon tetszett. Egyrészt nagyon tradicionális módon zenél, ugyanakkor gyönyörűen improvizál, és van egyfajta természetes áramlása annak, amit csinál. Az áramlás, a flow az, amit minden improvizatív zenésznek el kell érnie, egyfajta folyamatos mozgást – mindenféle ellenhatás vagy probléma nélkül. Ági énekének természetes áramlása van, össze is törte a szívemet – ah, átkozottul gyönyörű volt.”

- Van valamilyen kapcsolata az ilyen típusú folkzenével?

Sidsel Endresen: „Igen, abszolút, természetesen a norvég népzenével. Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan országban élhetek, amely komoly elismeréssel adózik a saját tradicionális zenéje előtt. Ez komoly inspirációt jelent sok zenészünk – például Jan Garbarek – számára. Még a mainstream norvég rádiókban is számtalan formában lehet hallani norvég népzenét, legalább olyan mennyiségben, mint amerikai popzenét. Ami unikális, átkozottul egyedülálló, igaz? Ez nagyon komoly hatással van ránk, zenészekre. Minthogy ez a zenei forma élő Norvégiában, nagy hatással van arra a zenére, amit csinálsz, bár az amerikai popzene is igen erősen hat. Az improvizáció pedig valójában az amerikai dzsessz kifejezésmódja – az volt az a zenei iskola, ami a leginkább fejlesztette az improvizációt; de a folkzene is mindig improvizatív volt, nagyon sok rögtönzést hallhatunk bármely ország népzenéjében. Tehát a saját népzenénk is meghatározó. Számomra mindenképpen, és Jan Garbarektől is hallottam már ugyanezt.”

- A közép-európai fül számára ez a fajta norvég zene melankolikus, némiképp talán depresszív is.

Sidsel Endresen: „Azt hiszem, alapvetően van egy kis melankólia a modális zenében, a népzenében vagy a templomi modális zenében is. A népzenében ráadásul rengeteg vágyódás van. De a legtöbb zenei formában találunk melankóliát, a klasszikus zenében is, ez tehát nem különleges.”

- Nem szavakat énekel, hanem szótöredékeket, hangokat – így a hallgatónak magának kell kitalálnia, miről szólhat a zene. Mindenkinek magának kell befejezni a mondatot.

Sidsel Endresen: „Pontosan, ez így van. De nagyon jó, hogy van egy ilyenfajta interakció a közönséggel. Ez a különbség egyébként a popzene és az egyéb típusú zenék között, hogy itt a közönség sokkal nagyobb mértékben felelős. A popzenében a közönségnek semmi felelőssége nincs – épp csak annyi az egész, mint amikor megeszel egy hamburgert. Bármely más típusú zenénél a közönség felelős a befogadás munkájáért. A hallgatókat aktiválni kell valamilyen módon. Én szeretek játszani a hangokkal, a kiejtéssel, úgy, hogy nem mondom el az egész sztorit, és az ének csak az első löketet adja a közönség saját asszociációihoz. Ezt nagyon szeretem. Nem akarom eldönteni, mit hallasz, csak a folyamat akarok lenni, aminek a végén a fejedben megszületik a zene. Már amennyiben ez lehetséges.”

- Az ön énekstílusa nagyon emlékeztet arra, ahogyan Meredith Monk énekel.

Sidsel Endresen: „A tanítványa voltam New Yorkban. Rengeteget tanultam tőle. Az órák, amiket tartott, nagyon különösek voltak, de nagyon jók. Nem mondta meg, hogy mit csinálj, csupán javaslatokat adott, és csak beszélgettünk. Borzasztóan szeretem őt, nagy hatású énekesnek tartom.”

- Sok lemeze jelent meg Bugge Wesseltofttal közösen, az őszi New Jazz Update-koncerten is együtt léptek fel itt nálunk. Terveznek-e még közös albumot?

Sidsel Endresen: „Nem. Néha ugyan csinálunk kisebb dolgokat – de hát kilenc évig játszottunk együtt! Ez olyan, mint egy modern házasság. Mindketten sokat fejlődtünk zeneileg, rengeteget tanultunk a duóformáról és a duóban történő improvizációról ez alatt a kilenc év alatt. Nagyon sokat tanultunk egymástól. Csinálunk egy duót júliusban, és úgy minden hatodik-hetedik hónapban összehozunk valamit közösen. Igazán szeretem Buggét. Csodálatos zenész és fantasztikus zenei kapcsolatunk volt – de elég volt. Tovább kell lépnünk. Persze még mindig a kiadójánál vagyok, ahol épp egy szólóalbumon dolgozom, tehát továbbra is jó barátok vagyunk.”

- Mit jelent az ön számára női énekesnek lenni? Jelent-e nehézséget az érvényesülésben?

Sidsel Endresen: „Attól függ. Voltak olyan időszakok, főleg a karrierem elején, amikor nagyon nehéz volt. Ha megnézed, hogy a zenetörténetben hány férfi zenész lett kikiáltva Nagyon Fontos Zenésznek, és hány nő…? Ez nagyon érdekes, pedig magam is számos igazán fontos női zenészt ismerek. Az első években, amikor még fiatalabb voltam, néha játszottam olyan emberekkel, akik nem voltak, hogy úgy mondjam, egyenlőségpártiak, más szempontok alapján ítéltek. Kiosztottak nekem egy szerepet, az énekesét, ami hagyományosan egy rossz szerep: nem túl fontos zeneileg, csak arra való, hogy eladja a lemezeket. Tényleg. Később azonban, a kezdeti évek után már megválogattam, kivel dolgozom együtt. Úgyhogy ma már a közös munka csak akkor lehetséges, ha az valódi egyenlőségen alapul, és mindannyiunkban őszinte a vágy a másikkal való együttdolgozásra. Tanítok különböző konzervatóriumokban és zeneakadémiákon, műhelymunkákat és mesterkurzusokat vezetek, és néha az órák után odajönnek hozzám énekesek beszélni erről a problémáról: hogyan ismerjenek el a saját együttesedben, hogyan tudd kifejezni a magad zenei kívánságait és ötleteit. Úgy tűnik, hogy ez sok helyen probléma.”

- A koncertet figyelve azt éreztük, hogy a jobbján lévő zenésszel feltűnően erős a kapcsolata.

SE: „Igen, ő Jan, akit néha Janának is nevezünk, mintha nő lenne. Nagyon gyors a kommunikáció köztünk, azonnal kell reagálni arra, ami éppen történik. A harmadik tag, Erik állt a baloldalon. Ő másképp közelít, nem nagyon szereti a samplerezést – bár ő vett mintákat az előző koncertből.”

- Ő mintha valamifajta „hangszőnyeget” terítene a produkció alá.

Sidsel Endresen: „Pontosan, méghozzá kitűnő szőnyeget. Jan csinálja az élő samplinget, ő vesz föl engem is, ahogy haladunk előre. Néha belekever korábbi mintákat, de legnagyobbrészt ez úgy zajlik, hogy én csinálok valamit, abból ő mintát vesz, én folytatom, aztán később visszatér a minta valami egész más formában, tehát így kapsz valamilyenfajta reakciót, ami nagyon érdekes. Úgyhogy nekem közben erősen figyelnem kell Eriket és Jant is.”

- Tehát ön az alap – végeredményben a zeneszerző.

Sidsel Endresen: „Igen, minthogy nekem nincsenek mintáim – csak a fejemben. Számomra az egész csak az „itt és most”-ról szól – Jan és Erik szerepe viszont egy kicsit „történelem” és egy kicsit „itt és most”.”

- És közben kölcsönösen inspirálják egymást.

Sidsel Endresen: „Erik teszi alánk a „szőnyeget”. Rendkívül fontos a jó időzítés. Ha nem jól időzítesz, a szőnyeg csak egy nagy massza lesz, tönkreteszi a zenét. De mivel Erik nagyon jó „időzítő” és nagyon jó zenész, tökéletesen kirajzolja a szőnyeget, ami alapvető ahhoz, amit én csinálok, és ahhoz, amit Jan és én csinálunk együtt. Erik úgy dolgozik ezen a hosszú mintákból álló „szőnyegen”, mint egy zenész, mint mondjuk egy szaxofonos, akinek döntenie kell, mikor lép be és mivel, milyen hosszan fúj. Ez ugyanolyan zenészi felelősséget jelent, és ugyanolyan zenei tehetség kell hozzá, mint egy hagyományos muzsikusnak.”

- Hogyan bírja az állandó koncertezést? Olvastuk, hogy jógázik.

Sidsel Endresen: „Igen, és csikungozom is. Dohányzom, iszom, éjszakázom – de szeretnék, amennyire lehet, egészséges maradni, szóval jógázom, mindennap egy órát. Egyébként nagyon jól érzem itt magam, ez a harmadik alkalom, hogy itt vagyok, a Trafóban pedig másodszor lépek fel. Budapest csodálatos város, fantasztikus. Voltam korábban Győrben is egy filmfesztiválon, rövidfilmeket láttam, az is nagyon tetszett. Magyarország hihetetlenül kulturális ország. Tényleg. Legközelebb szeretnék egy egész hétre eljönni, és rendesen körülnézni. Rém frusztráló számomra, hogy ezt most nem tudom megtenni. Nagyon erős kulturális pezsgés van itt, ehhez képest Norvégia nudli.”

Kovács Orsi | Eklics Krisztián | Győri Miklós

Az interjú szerkesztett változata a Magyar Narancs 2009. március 5-ei számában olvasható.

sidselendresen.com

Hozzászólási lehetőség kikapcsolva

Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.

Legutóbbi kommentek