26
July, 2017
Wednesday

Mezei Szilárd mint hegedűs, brácsás, nagybőgős és zeneszerző a kilencvenes évek eleje óta zenél különböző összetételű zenekaraival. Ezekkel az együttesekkel kortárs rögtönzött zenét játszik – elsősorban saját darabokat. Mezei a mai napig szülővárosában, a vajdasági Zentán él. Mester-tanítvány relációról, vajdasági kultúrpolitikáról, a dzsessz jövőjéről beszélgettünk.

- Emlékszel, mikor tartottál a kezedben először hegedűt?

Mezei Szilárd: „Hegedülni hat éves koromban kezdtem, szüleim akkor írattak be a zeneiskolába. A hangszerválasztás felől abban az időben nem voltak kétségeim. Később már igen. Igazából nem tudom, nem emlékszem, miért éppen hegedülni szerettem volna. De az, hogy zenélni szeretnék, és hogy ez meghatározó dolog lesz az életemben, az elég korán tudatosult bennem. Így emlékszem, és így mesélik a szüleim is.”

- Kikre tekintesz úgy mint mestereidre? Kik azok, akiktől a legtöbbet tanultad mind zeneileg, mind spirituálisan?

Mezei Szilárd: „Ma már sajnos nem igazán működik a mester-tanítvány viszony, mindenesetre három olyan személyt említenék, akiktől személyesen is tanulhattam. Az egyik Zoran Eric, akinek a zeneszerzés osztályába jártam a Belgrádi Zeneakadémia zeneszerzői szakán. Szerencsémre rendkívül nyitott volt – és a mai napig is az – a különböző, nem kanonikus zenék felé, és ezért sem Anthony Braxton, sem Szabados György zenéje nem volt idegen az óráinkon, sőt! De a szűkebb szakmai dolgokban is nagyon progresszív és szerteágazó volt a tanítási módszere, nem beszélve arról, hogy személyre szabottan tanított, és mindenkivel olyan módon foglalkozott, amilyet az adott diák személyisége, habitusa, tudása megkívánt. Engem hagyott egészen szabadon dolgozni, viszont nagyon jókor, jó helyen szólt hozzá a munkáim fázisaihoz. Egyébként abban az időben, az egyetemi évek alatt a legbehatóbban az aleatóriát, és azon belül is azt a fajta aleatórikus zenét tanulmányoztam, ami Witold Lutoslawski zenéjének lényege, valahol tulajdonképpen az ő „találmánya” ez a módszer. Zoran Eric azért is volt fontos, mert egy kicsit „enyhíteni” tudott azon az engem igazán foglalkoztató problematikán, ami az improvizáció és az improvizativitás, illetve az improvizatív zene és a megírt, kanonikus komolyzene és azon belül a kortárs zene világa, illetve még inkább e komolyzenei világhoz kapcsolódó – véleményem szerint sok sebből vérző – zenei pedagógia között áll fenn.”

- Ki a másik kettő?

Mezei Szilárd: „A másik – ha lehet azt mondani, még nagyobb hatású – mester számomra mindenféleképpen Szabados György. Az ő művészete és szemlélete, szellemi hozzáállása a mai napig meghatározó úgy a zenével, mint a világgal, a filozófiával való viszonyomban. Úgy gondolom: ő az egyik legfontosabb ma élő magyar gondolkodó. Szabados zenéjét tulajdonképpen attól kezdve hallgattam és tanulmányoztam behatóan, amikor 1990-ben improvizatív zenével kezdtem foglalkozni. Néhány alkalommal személyesen is találkoztunk a kilencvenes években, azután 2002-ben egy látogatásom során felvetette, hogy játszunk együtt duóban. Nagyon megtisztelő volt ez az ajánlat, egy kicsit talán meg is ijedtem, hiszen – bár nem szeretem ezt a kifejezést – a példaképemnek tartottam és tartom ma is. A próbák során nagyon sokat tanultam, igazi revelációként, beavatásként éltem meg ezeket a közös zenéléseket. A duón kívül többször felléptem Szabados zenekarában, a MAKUZ-ban is. A közös munka valamilyen szempontból a mai napig tart, ahogy – a Győrfree-n, és annak lelkes vezetője, közös barátunk, Fülöp Péteren keresztül – tart egy baráti kapcsolat is. Bodor Anikó zentai népzenekutató – nem sorrendben – a harmadik, aki számomra személyesen is meghatározó személyiség. Ő sajnos már nincs közöttünk. Őt tartom a vajdasági magyar közösség szempontjából az elmúlt ötven év egyik legfontosabb egyéniségének. Számomra – gyerekkoromtól kezdve, úgy is mint családunk barátja – egyfajta etalon volt az ő értékítélete. Soha nem az érdekelte, hogy elégedett lehessen, hanem mindig az, hogy – esetében a népzene ápolása, gyűjtése, rendszerezése, valahol, bármennyire is tudta, hogy reménytelen misszióról van szó – a feladatát, szerepét, dolgát, küldetését, szolgálatát, teljes testi-lelki bevetéssel teljesítse. A közösségnek olyan szolgálatot tett, amivel sokszor úgy érzem, az nincs is tisztában. Talán nem is igazán a közösség nincs vele tisztában, hanem annak azon tagjai, akik hivatottak lennének munkájának, hagyatékának méltó megbecsülésére, kezelésére. Improvizatív zenészként és zeneszerzőként a magam részéről több dologban is megpróbálom szerény lehetőségeim szerint ápolni a munkáját, illetve azt, ami neki is a legfontosabb volt: a vajdasági magyar népzenét. Természetesen a lelkes vajdasági magyar népzenész-társadalom, úgy érzem, méltóan ápolja Anikó emlékét és viszi tovább művét. A mester-tanítvány témában egyébként úgy gondolom, az embernek, egy zenésznek mestere valahol minden partnere, akivel együtt játszik, vagy legalábbis sok közülük. Így én is nagyon sokat tanultam azoktól a zenészektől, akikkel már évek óta együtt játszunk. És természetesen azok a művészek, gondolkodók is mestereink, akikkel csak közvetve van kapcsolatunk. Számomra ilyen emberek – a teljesség igénye nélkül felsorolva Ottlik Géza, Hamvas Béla, Samuel Beckett, Saint-Exupéry, Danilo Kis, Sziveri János, Domonkos István, Koncz István, Soren Kierkegaard, Ortega y Gasset, Alberto Giacometti, Paul Cezanne, John Cassavetes, Nagy József. A zenében pedig a magyar népzene, a keleti tradicionális zene, Bartók, Kodály, Ligeti, Lutoslawkski, Anthony Braxton, Mal Waldron.”

- Említenél néhányat a legmeghatározóbb zenei partnereid közül?

Mezei Szilárd: „Szabadost már említettem. Fontos, régi partnerem, barátom Márkos Albert csellista, aztán a zenekaraim tagjai, Csík István dobos és Malina Ervin nagybőgős, akikkel a triót alkotjuk, illetve a fúvós Bogdan Rankovic, a harsonás Bransilav Aksin, a tubás Pápista Kornél és Milan Aleksic zongorista, akik a nagyobb felállásokban vesznek részt. Ezenkívül egy nagyon meghatározó zenész számomra, akivel eddig három alkalommal volt szerencsém együtt koncertezni, és remélhetőleg a jövőben is lesz rá alkalom: Matthias Schubert német szaxofonos.”

- Szerzeményeid a magyar népzenéből indulnak ki, ugyanakkor szorosan kapcsolódnak a dzsesszhez és a kortárs komolyzene egyes irányzataihoz. Tudatos vagy ösztönös ez a stílusfelépítés?

Mezei Szilárd: „A magyar népzenét zenei anyanyelvként élem meg, tehát annyiból tudatos, hogy az ember – zeneileg is – elsősorban az anyanyelvén szólal meg. Azontúl a magyar népzenét különleges jelenségként élem meg: ritka egységes és egész világnézetet, habitust hordoz magában. Az, hogy ilyen sokáig, szinte a múlt század közepéig, de nyomokban még a mai napig is megtartotta funkcionalitását, illetve az, hogy kivételes magyar zenészeknek, kutatóknak és továbbvivőknek köszönve ilyen nagy mennyiségben, és ilyen jó feldolgozottságban meg tudott maradni, mint „múzeumi” lelet, kivételes szerencse. Természetesen ma a magyar népzene már egy zárt világ, folyamatosságában már nem élő és nem éltethető, viszont anyanyelvként, véleményem szerint, még mindig ható- és működőképes. Ami a dzsesszt illeti, értelemszerűen az is a népzenéből, a feketék népzenéjéből alakult ki. Ami engem személy szerint a dzsesszben érdekel – azontúl, hogy mint zenehallgató, rajongok érte –, az a fajta improvizativitás és hozzáállás, ami képes élővé és kortárssá, korszerűvé tenni a ma zenéjét. Nagyon sokszor, nem teljesen alaptalanul éri az a vád a mai, hermetikus kortárs zenét, hogy belterjes, befogadhatatlan, képtelen a ma kérdéseire, életérzéseire érdemben reflektálni. Ez igaz lehet, de nem biztos, hogy ez csak a zenészek, a zeneszerzők hibája. A kommercialitással nagyon egyenlőtlen és igazságtalan „verseny” alakult ki, és a könnyebbik út sokak számára vonzóbb lehet. Válaszolva a kérdésre: úgy gondolom, ezek végeredményben részletkérdések. Az ember kialakítja saját stílusát, részben tudatosan, részben determináltan a saját kultúrája, hagyománya, sorsa által. Ezért – legalábbis szándékaim szerint – ezeket a „stílusokat” nem kombinálni szeretném, mint valami mozaikot, hanem szervesen összefonni, hol az egyiknek, hol a másiknak adva nagyobb hangsúlyt. Sokszor eszembe jut Bartók egy nyilatkozata, amiben azt mondja, hogy a vonósnégyeseiben érzi úgy, hogy a legközelebb került a magyar parasztzenéhez – azaz annak mélyebb, gyökeréhez, hiszen a felszínen éppen a vonósnégyesei a legkevésbé népzenei ihletésűek. Végül pedig, mindezen stílusok felett áll a leglényegesebb, az improvizáció, az improvizatív szemlélet.”

- Foglalkoztat a kompozíció és az improvizáció aránya?

Mezei Szilárd: „Abban a zenében, amellyel én foglalkozom, a legfontosabb az improvizáció. És az ideális az lenne, ha csak improvizálnánk, kompozíció nélkül. Ugyanakkor ehhez zeneszerzői véna szükségeltetik minden zenész részéről. Amióta ezzel a zenével foglalkozom, folyamatosan érdekel ez a viszonyrendszer a két „pólus” között, viszont most már kevésbé érzem feszültnek ezt a viszonyt, legalábbis, ami a magam munkáit illeti. Ugyanakkor, a sok olyan munka során, ahol ezt a két dolgot közelíteni próbáltam, illetve minél organikusabb viszonyba hozni, maga a kompozíció, mint olyan, lényege is megváltozni látszott a számomra, mégpedig olyan értelemben, hogy immár olyan hangzásokat, zenei folyamatokat tudunk improvizálni, amiket előre lehet látni leírás nélkül is. Hangsúlyozom, nem arról van szó, hogy irányított lenne az improvizáció, hiszen az akkor már nem is annyira improvizáció, hanem arról, hogy egy kompozíciós résznél nem hagyományosan leírt, hagyományos vagy grafikai, verbális notációval leírt anyagot játszunk, hanem bizonyos megbeszélésekből, folyamatok kapcsolataiból, illetve vezénylésekből alakul ki a folyamat, ami azonban formájában, dramaturgiájában mégis megfelel a kompozíciós elvárásainknak. Ami a kompozíció és improvizáció arányát illeti, az is, mint minden ebben a zenében a konkrét darabtól, munkától függ, tehát vannak olyan darabok, amelyeket szorosabban megkötök, de vannak olyanok is, amelyekben több az improvizáció. És természetesen vannak olyan felállások, koncertek, amelyek teljes mértékben improvizációk.”

- Az elmúlt két-három évben annyi munkád jelent meg a világ legkülönbözőbb lemezkiadóinál, hogy alig tudtam követni. Hogyan épülnek ezek a kapcsolatok? Te keresed a kiadókat, vagy ők találják meg téged?

Mezei Szilárd: „Azt tudni kell, hogy ezek nem nagy kiadók, viszont néhány közülük nagyon megbecsült. A brit Leo Records például már lassan negyven éve foglalkozik lemezkiadással és több ezer kiadványa van. A lengyel NotTwo már két éve az év kiadója az All About Jazz szaklap szerint. Ez a két kiadó, melyekkel a legszorosabb a kapcsolatom. Ezen kívül dolgozunk még a kanadai Red Toucannal, a portugál Creative Sources-zal, a litván No Business-szel, az angol-görög Aural Terrains-szel, és az ugyancsak angol Slam-mel. Ezek mellett korábban megjelent egy kiadványunk a svéd-francia Ayler Records-nál is, amelyben azóta vezető- és országcsere történt, de éppen a minap vettük fel újra a kapcsolatot. Eleinte magam találtam meg a kiadókat, majd a továbbiakban az együttműködés kölcsönössé vált: én küldöm a friss felvételeket, ők pedig kiválasztják azt, amelyiknek a kiadásában érdekeltek lennének. De azt azért szeretném hangsúlyozni, hogy a lemezkiadást másodrangú dolognak tartom, csakis az élő zenélés, koncertezés az, ami a zenét éltetni tudja – nem csak az improvizatív zenét, hanem bármelyiket.”

- Amikor először láttalak élőben játszani, Nagy József fotókiállításának megnyitóján zenéltél, akinek több színházi munkájához komponáltál zenét. Melyek voltak együttműködésetek legfontosabb állomásai?

Mezei Szilárd: „A Nagy Józseffel való munka minden egyes alkalommal nagy kihívást jelentett, és megtisztelő volt, hogy vele dolgozhattam. 1997-ben dolgoztunk először egy kisebb performansz erejéig a kanizsai fesztivál keretében, majd az első komolyabb munkánk 2000-ben volt, a Filozófusok című előadás, amelyet Orléans-ban próbáltunk, és Cannes-ban mutattunk be, élő zenével. Márkos Albert csellón, Geröly Tamás ütőkön, én brácsán játszottam. Ez az előadás Bruno Schulz művei alapján készült, és a mai napig játsszuk. A bemutató évében a kritikusok megítélése szerint az év előadása volt Franciaországban. Együtt dolgoztunk még az Asobu című japán-francia koprodukcióban 2006-ban, amelynek zenéjét Szelevényi Ákossal közösen írtuk, és még két zenésszel kvartettben adtuk elő élőben. A bemutató Avignonban, a pápai palotában volt. Abban az évben a fesztivál kiemelt művésze volt Nagy József, és sokan azt mondják, az európai színházi munka egyik csúcsát jelenti, ha egy színházi rendező a pápai palotában mutatja be előadását. Ezt az előadást játszottuk Japában is. Legutóbbi közös munkánk a 100 tű hossza című előadás volt 2009-ben, amelyet a Bicskei Zoltán vezette magyarkanizsai Nagy József Regionális Koreográfiai Központban készítettünk, és a kanizsai fesztiválon mutattuk be. Ebben a zenét a szeptettemmel játszottuk, ugyancsak élőben. A vele való munkáról röviden annyit mondanék: Szkipe – vagyis Nagy József – zenei érdeklődése nagyon hasonló az enyémhez, vagy az enyém az övéhez, így az a zene, amit az ő előadásaihoz írtam, kevésbé alkalmazott zene, és egészen közel áll – a 100 tű hosszában gyakorlatilag megegyezik – azzal a zenével, amivel egyébként is foglalkozok. Kivételesen nagy és kreatív művésznek tartom, és a közös munka minden egyes alkalommal nagy élmény volt. Stresszmentes és nagyon kreatív.”

- A vajdasági kultúrpolitika – már ha létezik egyáltalán ilyen – hogyan támogatja az ottani művészeti életet?

Mezei Szilárd: „Ez a kérdés nagyon bonyolult, röviden nehéz rá válaszolni. Rendszeres anyagi támogatás csak kevés művésznek, művészeti csoportnak jár, és azok is általában valamilyen nagyobb intézményhez kötődnek. Kialakult kultúrpolitika talán még nincs is. Független művészek csak kis résztámogatásokra számíthatnak. Persze néha vannak kivételes alkalmak, esetek, de általában nem jellemző, hogy a kortárs megmozdulásokat jelentősen támogatnák. Ugyanakkor, ami még nagyobb gond, hogy a politika, és azon belül a pártpolitika mezsgyéjén mozognak a dolgok, ami eleve kizárja, hogy egy komoly kultúrpolitika kialakulhasson. Szűkebben nézve, az itteni magyar közösség szempontjából ez azért is tragikus, mert ez a közösség nagyon kicsi, és így belterjes marad. Elkeserítő és nagyon bosszantó belegondolni abba, hogy pillanatnyilag milyen irányba tart ma ennek a közösségnek a kultúrája – beleértve a művészeteket, közművelődést és a médiát is.”

- Végezetül: mit gondolsz, merre tart a mai dzsessz, milyen alternatívái vannak műfajnak?

Mezei Szilárd: „Ez még nehezebb kérdés. Az, amit dzsessz zenének hívunk, nagyjából már halott, zárt világ, hiszen a műfaj nagy öregjei lassan mind eltávoztak. Már a modernebb irányzatok képviselői is öregeknek számítanak, és ami ma „jazz” címke alatt fut, az általában az a fajta mainstream, aminek elsődleges szempontjai piacgazdasági kategóriákba tartoznak, azaz kommersz zenék felé sodródnak el, hiszen a fő szempont lett az eladhatóság, ami ötven évvel ezelőtt még nem zárta ki a minőséget, ma viszont már egyértelműen igen. Ha kimondjuk, ha nem, ez sajnos így van. Elég csak megnézni a hajdani nagy fesztiválok mai programjait. Úgy érzem, a régi dzsesszt habitusban, hozzáállásban a mai improvizatív zene viszi tovább. Éppen nemrég hallgattam például Ken Vandermark szaxofonos Jimmy Giuffre tiszteletére indított projektjét, és jó volt hallani, hogy milyen egyenes vonalon lehet származtatni azt a hard bop világot, amiből Giuffre indult, a mai free jazz-szel. De ugyanúgy megemlíthetjük Anthony Braxton különféle hagyománytisztelő projektjeit, amelyeket Thelonious Monk, Charlie Parker, Lennie Tristano zenéjének szentelt. És a kortárs improvizatív zenészek tisztelgése, hommage-a a régi dzsessz iránt jellemző. Persze a mainstream zenészek is erre hivatkoznak, de számomra az ő zenéjükből pont az hiányzik, ami a dallam, a harmonizálás, az egyes stílusjegyek mögött van. Ez persze szubjektív vélemény. Csak remélni tudom, hogy marad hely és levegő annak a zenének, amit mondjuk húsz év múlva még dzsessznek nevezhetünk.”

Az interjú szerkesztett változata a delmagyar.hu 2011. január 28-i számában olvasható.

szilardmezei.net

Hozzászólás




Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.

Legutóbbi kommentek

Fennesz – Venice

Majzik Tamás
2004. június 29.

Tutu Combo | Heddy Boubaker – Le Grain De L’avoine

Dusted Hoffman
2006. augusztus 12.

Kyle Dawkins – Walls Became The World

Lenkes László
2013. augusztus 3.