25
September, 2017
Monday

Toshimaru Nakamura – Maruto

Dusted Hoffman 2011 október 14.

Erstwhile | ErstSolo 002 | 2011

Kétségtelen, a párbeszédek vagy a többszereplős társalgások mindig izgalmasabbak a monológoknál. Egy vérbő együttzenélésből egyszerre több gondolkodásmód, több viselkedésforma derül ki; nagyobb esély van nem várt interakciókra, kísérletezésre, egyszóval: játékra. Egy szólólemezhez ezek után miként közelítsen az ember, főleg ha azt Toshimaru Nakamura jegyzi, akiről köztudott, hogy a letisztult, ultraminimalista zenei formák híve?

Toshimaru Nakamura a tokiói Onkyo mozgalom, és talán a mai japán improvizációs színtér egyik legemblematikusabb zenésze, aki bár korábban elektromos gitáron is játszott, mára a „no-input mixing board”, vagyis a bemenet nélküli, önmagába visszacsatolt keverőpult első számú és leginvenciózusabb megszólaltatója. Választott hangszere – vagy sokkal inkább eszköze – legalább annyira abszurd, mint Sachiko Matsubara memória nélküli, „üres” szemplere. Ők ketten nem is különösebben kedvelik, ha zenészként aposztrofálják őket, és ugyanez a hozzáállás jellemzi az Onkyo legtöbb művészét is, akik nem úgy tekintenek a zenére, mint a kifejezés egyik formájára, sokkal inkább a hangok puszta fizikai jellegeit kutatják.

Nakamurának – akit elsősorban a kollaborációk emberének gondolok – 2000 óta ez a nyolcadik szólólemeze, ami azt jelenti, hogy jóformán évente jelentkezett önálló munkával. A tavalyi Egrets megjelenésekor sokan egy kevésbé absztrakt, közérthetőbb, fogyaszthatóbb produkcióról beszéltek; legyen bárhogy is, a műfaj egyik klasszikusa, a 2003-as Side Guitar óta nem találkoztam igazán izgalmas Nakamura-szólóalbummal. És ezen a Maruto sem változtat.

Toshimaru Nakamura 2011 januárjának legelején, három nap alatt rögzítette a Maruto anyagát, előtte viszont két éven át készült az alig több, mint háromnegyed órás darab elkészítésére – elsősorban rafinált hangzásokkal, és az emberi fül számára hallhatatlan, mégis fizikailag érzékelhető frekvenciájú hangokkal kísérletezett.

A mű mintha 4-5 perces szekciók egymásutánjából állna, amik nem észrevétlenül csusszannak egymásba, hanem hirtelen váltásokkal, sok esetben egészen eldolgozatlanul kerültek egymás mellé. A védjegyszerű, kínzó lassúsággal változó, hajszálvékony szinuszhullámok eltűntek, helyettük meglepően nyers zúgások, eltorzított szubbasszusok, szaggatott visszagerjedések, és alig hallható búgások teszik ki a Maruto játékidejét. A hangok a megszokottnál dinamikusabban fejlődnek, több a váltás, több az akció, több a meglepetés.

A Maruto nemcsak a korábbi Nakamura-szólóalbumok szerkezetével szakít, hanem azok hangulatával is. Az éteri könnyedség a múlté, az új album inkább valamiféle súlyos és nyugtalanító érzést ébreszt bennem, amit a lemez lejárta után a megkönnyebbülés vált fel. A jól hallható részeket hosszabb-rövidebb kiállások, szinte hallhatatlan részek tagolják. Ilyenkor a feszültség maximalizálódik, különös, de akkor válik a legizgalmasabbá Toshimaru Nakamura zenéje, amikor alig, vagy egyáltalán nem halljuk. Biztos vagyok benne, hogy ahány hangrendszeren tapasztaljuk meg, annyi változata van a Marutonak. Minél jobb technikán keresztül hallgatjuk, annál többet mutat meg magából.

Nakamura zenésztársak híján inkább a hallgatójával játszik. És kár tagadni, nagyon ügyes!

1. Maruto [46:14]

japanimprov.com/tnakamura
erstwhilerecords.com

Hozzászólás




Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.

Legutóbbi kommentek