30
March, 2017
Thursday

Iszap – Iszap

Lenkes László 2013 augusztus 18.

S*10 | 2011

Az iszap két alapkomponensből álló laza üledék, aminek összetevői a föld és a víz. Az iszaphoz hasonlóan, az Iszap is két fő komponens fúziója: ez a két látszólag nem egymáshoz illő elem a dzsessz és a rap.

Az Iszap a szaxofonon, klarinéton és furulyán játszó Bede Péter ötleteként született meg néhány éve, majd 2010-ben egy közös dzsemmelés alkalmával a zenekar újra aktívvá vált, később pedig új tagokkal is bővült. Busa Pista budapesti freestyle rapper csatlakozásával már Iszap és Busa Pista néven léptek fel – ezt a koncertet egy pofonegyszerű és izgalmas, majd ahogy később kiderült, egy nagyon jól működő koncepció alapozta meg: a korlátlan szabadság által vezérelvén a koncert előtt sem a zene, sem a szöveg nem volt teljes egészében előre megírva. A fellépés végeredménye egy élvezetes, néhol mély és elvont, máshol humoros és vidám, de mindenféleképpen működőképes, és különleges rögtönzés lett. Ezután Busa Pista is e fúziós budapesti jazziszap egyik alapelemévé vált rímekbe szedett, rögtönzött szövegelésével, és 2010 szeptemberében már együtt rögzítették a szóban forgó első nagylemezüket, ami az Iszap címet viseli, és amit az S*10 kiadó jelentetett meg.

A héttagú Iszap bemutatkozó kiadványán hallható zenét a szabadság, a rögtönzés és a játék elemei fogják egybe. Néhány alaptéma köré játszott improvizációból áll mind a kilenc tétel, ezekből hármon Busa szövegrögtönzéseit is halljuk. A lemez szerkezete – egyfajta logika szerint – a következőképpen állt össze: az első, az ötödik és a nyolcadik szerzeményen Busa Pista szövegei hallhatók, és e három dal közé ékelődnek be a hagyományosabb dzsessz-szerzemények. A kilencedik, instrumentális dallal búcsúzik a csapat, amit jelképesen A búcsúzó dalnak neveztek el.

Ha a korong első felét hallgatjuk – ami az első és az ötödik dal közé tehető -, mindhárom dalban a dzsessz más-más műfaját ismerhetjük fel. A második dal, az A.C. Blues nevű tizenegy perces szerzemény, az első, albumnyitó Busa-rappelés után, mintegy az intróra való nyitánykénti rájátszásnak is értelmezhető. Számomra a lemez egyik kedvenc momentuma ez. Egy kedves, hard bop-szerű kompozíció, aminek Hock Ernő nagybőgős a szerzője. A szerző bőgőjének csupán – és ugyanakkor több mint zseniális – háromhangos futama hordozza a dalt több mint tíz percen át. Egy fülbemászó témával nyitó dal, ami idővel improvizációba fordul, de végig ott dübörög Hock nagybőgőjének három hangja a biztonságot nyújtó alap, és egyben az irány mutatójaként. A három hang repetitív volta egyfajta pszichedelikus mellékzöngét üt meg, aminek minőségéhez a fúvósok – Meggyes Ádám trombitás, illetve Ávéd János és Bede Péter szaxofonosok – szólójai csak hozzáadnak. Remek szerzemény. A harmadik dal egy gyorsan pörgő, intenzív és élvezetes bebop, aminek nem mellékesen Zuschlag-ügy a címe. A politikai, szociális konnotáció a dzsesszben egyáltalán nem újdonság (gondoljunk csak Archie Sheppre vagy Charles Mingusra), de magyar vonatkozásban, gondolom, fehér hollóként lehet említeni és egyben üdvözölni is az ilyet. A lemez első részét Duke Ellington Come Sunday című legendás kompozíciónak a feldolgozása zárja. A dal első részének vad, szabad dzsesszes zajából egy nyugodt, személyes folyamba vált át az ellingtoni történet iszapos változata. Sárvári Kovács Zsolt dobjátéka eltűnik, csak a nagybőgő és a fúvósok közötti melankolikus és nyugodtan hömpölygő játékot halljuk. Az egyik nagymester híressé vált szerzeményének kiváló, „iszapos” feldolgozása. Az ezután következő A medvében már Busa Pista irányít el minket merőben más tájakra, majd a lemez másik három instrumentális szerzeménye folytatja az Iszap folyását a megszokott mederben. Az Ismeretelméleti tréning és a Gyöngyvirágom egy-egy kollektív rögtönözés – míg az előzőben dinamikusabb és nyugodtabb részek váltják egymást, az utóbbiban a lemez összes hangszerese egyszerre szólal meg egy több mint hétperces free jazz-szerű hangorkán során. Az utolsó előtti, Busa Pistás track után a záró – vagy pontosabban: búcsúzó – dalban hosszasan és békésen, visszafogottan és barátságosan integet a csapat, és újrahallgatásra hív. A dalt, és a lemezt is egyben, egy másik világba, egy virtuális, vagy ha úgy akarjuk, az álmok világába vezényelve zárja Oli Mayne brit vibrafonos játéka, amire A búcsúzó dal végén a szaxofon tesz pontot.

A lemez első dalától eltekintve, a második és az utolsó szerzemény között több párhuzam is vonható: a két dal kerek egészként zárja az iszapos történetet, mintegy egymásba ölelkezvén. A két szerzemény amellett, hogy a számomra a két legkedvesebb dal, a legtöbb hasonlóságot is mutatja. Mindkettő Hock Ernő szerzeménye, ezek a lemez leghosszabb dalai, mindkettő tizenegy perces, és mindkét dalban a nagybőgő minimalista és – talán éppen ezért – zseniális futamára játszanak rá a többiek, kiegészítve a szerkezetet és így téve kerek egésszé az Iszap bemutatkozó kiadványának folyamát.

És amiről még nem esett szó, az természetesen az Iszap másik komponenseként említett rap, és annak megtestesítője: Busa Pista. Busa egy remek rétor és poéta. A budapesti underground hiphopból kinőtt rímmester mc. A dzsessz és elektroakusztikus alapokkal együtt játszó szövegei egy olyan különleges világot alakítanak, ami elgondolkodtat, egyben nevettet. Nagyon keveseknek adatik meg ez a tehetség. A három Busa Pista-dalban a hang, a szónoklás legtöbb helyen effektekkel színezett, ami egyfajta groteszk-filozofikus effektust eredményez. Ez kénytelen-kelletlen a Tudósok által kreált, drMáriás szöveg- és stílusbéli világát juttatja eszembe több szempontból is: drMáriás rögtönzött dada-kántálásait is legtöbbször két trombitaszóló közé szokta helyezni, így válik az egész egyfajta szürreális-nonszensz-szerű dzsesszrappé, ami nem áll távol az Iszap „busapistás” dalaitól sem. Mindemellett, ahogy első hallásra ezek a szövegek is az abszurditás kereteit súrolják, úgy mind drMáriásnál, mind Busánál is a humor mögött kemény társadalomkritikai mondanivaló rejlik.

Egy érdekes és eredeti jelenséggel van dolgunk az Iszap kapcsán. Nagyon remélem, hogy a csapat nem áll meg a debütáló kiadványánál, mert jócskán lenne szükség az ilyen csapatokra a mai magyar dzsessz – és nem dzsessz – zenei színtéren. Az eredetiség, az újító szándék, a zenei szakavatottság és a (társadalom)kritika, illetve ezek rokonfogalmainak egyvelege folyamatos hiánycikként könyvelhető el, miközben az Iszap mindezeket bőségesen tartalmazza.

1. A Föld a Naprendszer elmegyógyintézete [5:25] 2. A.C. Blues [11:11] 3. Zuschlag-ügy [5:15] 4. Come Sunday [7:59] 5. A medve [4:29] 6. Ismeretelméleti tréning [6:41] 7. Gyöngyvirágom [7:30] 8. Cerco Electrico [4:22] 9. A búcsúzó dala [11:51]

Hozzászólás




Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.

Legutóbbi kommentek