24
June, 2017
Saturday

Matt Krefting – Lymph Est

Dusted Hoffman 2014 július 30.

Kye | KYE 30 | 2014

Rövidebb megszakításokkal ugyan, de gyakorlatilag két hete forog a nappalimban Matt Krefting legújabb albuma, amin az emelkedett dekadencia és az alacsony hanghűségű szalagzenék massachusettsi barkácsmestere tovább fokozza a fokozhatatlant. Két hét talán elég idő ahhoz, hogy most megkíséreljek néhány épkézláb mondatot lejegyezni egy olyan jelenségről, amit nemigen lehet szavakba önteni. Krefting álomszerűen törékeny zenéjét az egyébként is meglehetősen kényes „musique concrète”, „tape music” és „field recording” címkékkel szokták körülírni, ám ha ezen iránymutatók akár egyike mentén is közelítünk, máris tévúton járunk.

Matt Krefting az a művész, akit szerintem nem különösebben érdekel, hogy munkái milyen úton s módon jutnak el a közönséghez. Ösztönös zseni, aki magának, saját kedvtelésből alkot, és ha valakinek véletlenül tetszik, amit csinál, az remek. Amolyan tipikus „semmit sem akar, mégis mindent visz”-figura. Első, Man In Revolt című albumát magnószalagra másolta, és házi gyártású kazettákon terjesztette; majd két 2012-es lemezét, a Sweet Days Of Discipline-t és a Straw Hat For A Madmant cd-r korongokban utazó minikiadókon keresztül jelentette meg – előbbit 133, utóbbit pedig mindössze 60, kézzel számozott példányban. Ezek mellett két jelentősebb munkája látott még napvilágot, mindkettő kicsi, ám annál tekintélyesebb labelnél: a 2009-es I Couldn’t Love You More Thurston Moore Ecstatic Peace! nevű kiadójánál, a tavalyi High Hopes pedig Bill Nace Open Mouth-ánál. Mindként albumhoz fűződik egy-egy nem mindennapi történet, ami kiválóan jellemzi Kreftinget. Az I Couldn’t Love You More Moore felkérésére egy analóg szintetizátorok és hurkolt mágnesszalagok felhasználásával készített súlyos drone-lemeznek indult, ám menet közben Krefting meggondolta magát, és a végeredmény egy énekközpontú, meghitt hangzású feldolgozásalbum lett, rajta többek között Van Morrison, Bill Fay, Richard Thompson, és a Grateful Dead dalaival. A 2013-as High Hopes című bakelithez kapcsolódóan pedig idén januárban Krefting egy fergeteges humorú nyílt levelet írt Bruce Springsteen-nek, amiben kérdőre vonta a Főnököt, hogy mit gondol magáról, hogyan merészelte legújabb nagylemezét szintén High Hopes-ra keresztelni.

És most itt a Lymph Est, rajta tizenkét rövidke kompozícióval, vinylen, kizárólag négyszáz példányban. Bár hogy ez kevés, vagy éppenséggel több mint elég, mindenki döntse el maga. A label Graham Lambkin Kye nevű kiadója, a mesterszalagokat pedig Jason Lescalleet készítette. Remek felütés. A bakelit barázdáiból a bomlás, a hanyatlás deprimált himnuszai zendülnek fel, amelyek egyszerre magasztosak és végtelenül melankolikusak. Krefting ugyanott folytatja, ahol legutóbb abbahagyta: megint leporolta ezeréves Califone kazettás magnóit és diktafonjait, hogy ezekkel kreáljon atmoszférát környezeti felvételekkel és talált hangokkal kevert, zongorán, gitáron és fuvolán feljátszott darabjaihoz.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom: Krefting zenéjét a hangzás határozza meg, semmint maguk a döntően szűkszavú, kevés zenei hangot tartalmazó kompozíciók. A lemezt nyitó Fairmountot rögtön az agyonmásolt, rongyosra hallgatott magnószalagok összetéveszthetetlen, mindenki által jól ismert sistergése nyitja, amibe valahonnan a távolból súlyos, szenvedélyesen elővezetett zongoraakkordok landolnak. A következő darab első fele már egy fátyolos minőségű környezeti felvétel, ami idővel egy – talán – fémtárgyak dörzsölésével előállított akusztikus drone-ba fordul. Izgalmas még a Microba postrock klasszikusokat idéző, szomorkásan csilingelős, melodikus gitárpengetése; és az azt követő Summer For Mark Mead környezetei hangjai, amiket mintha egy vásár forgatagában, vagy akár szimplán egy televízió-műsorból rögzítettek volna: egy skótdudás játéka keveredik távoli, kivehetetlen beszédfoszlányokkal, illetve lovak nyerítésével. Meglehetősen abszurd, mégis kiválóan működik. A szerző, azzal hogy diktafonjaival és ósdi magnóival ide-oda játszva folyamatosan ködösíti, rontja a felvett hangok minőségét, egyedülálló dimenziót, atmoszférát kölcsönöz a tételeknek, és ezzel fifikásan ki is cselezi a térérzékelésünket. Az elő- és a hátteret alkotó, szinte tapintható sűrűségű hangok valószínűtlenül mozognak, sokszor bajos eldönteni, hogy a médiumot – vagyis az alacsony hanghűségű magnókazettát – jellemző, mesterségesen előállított zajok képezik a Krefting által előadott zenei hangok hátterét, vagy éppen fordítva. Okos, trükkös zene, ami egyszerre nosztalgikus és rendkívüli mód újszerű.

Figyelemreméltó, roppant hangsúlyos kinyilatkoztatás a Lymph Est. Az, hogy szívből ajánljuk, a legkevesebb, amit tehetünk.

1. Fairmount [1:38] 2. Tiger’s Owl [5:34] 3. Mania [5:13] 4. I, Blam Faery [3:25] 5. Microbe [1:19] 6. Summer For Mark Mead [2:15] 7. Mount Holly [2:27] 8. Lion’s Try [1:50] 9. Peacemaker [1:18] 10. Mean Rich Riot / Malice Lines [4:28] 11. Green Veins And Red [3:32] 12. Waldemar [1:27]

kreftingmoondawn.wordpress.com
kyerecords.blogspot.com
penultimate-press.blogspot.com

Hozzászólás




Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.

Legutóbbi kommentek

Dmitriy Krotevich – Olgoi-Khorkhoi

Juhász László
2013. július 31.

én – op. 80530

Lenkes László
2013. december 22.

rubik.erno.quintet – Telling Tales: Live At JazzaJ

Lenkes László
2014. március 9.