bejegyzés megosztása:

Bill Frisell’s New Quartet | 2003. március 2...

Bill Frisell’s New Quartet | 2003. március 29., Budapest

Nincs kétség: Bill Frisell napjaink egyik legkarakteresebb és legkifinomultabb technikájú, ugyanakkor példaértékű alkalmazkodóképességgel rendelkező gitárosa. Játszott a dobos Paul Motian, vagy a nagybőgős Marc Johnson zenekarában, John Zorn Naked City nevű hajmeresztően avantgárd projektjében, és a tenoros Joe Lovano társaságában egyaránt. A fáma szerint számos hangszer kipróbálása után, a rádióban sugárzott szórakoztató zene, valamint a chicagói blues-gitárosok iránti szenvedély eredményezte, hogy Frisell végül a gitárt választotta. És milyen jól tette… Pályafutása 1978-ban indult Belgiumban, korai lemezeit az ECM jelentette meg, majd nem sokkal később bekerült a New York-i lower east side igen termékeny művészmozgalmába. Ekkor került kapcsolatba Zornnal, akinek inspiráló hatása ekkor elvitathatalan. Frisell a ’90-es évek elejétől már a modern jazz és a kortárs zene egyik legelismertebb zeneszerzőjének, az experimentális művészeti törekvések kultikus személyiségének számít. Későbbi szólólemezeit Észak-Amerika tradicionális muzsikáinak – úgy mint a country, a bluegrass vagy a blues – nosztalgikus és melankolikus hangvételű újraértelmezése jellemzi. Nashville című albuma óta egyazon irányvonal mentén halad: az amerikai folkzene témáit, toposzait boncolgatja a legkülönbözőbb felállású formációkkal, a legkülönbözőbb hangszerösszeállításokkal, hol trióban, hol kvartettban, hol pedig nagyobb zenekarokkal. A New Quartet eredetileg a 2001-ben rögzített Blues Dream lemez kapcsán alakult, aminek tagjai egytől egyig remek portfolióval rendelkező zenészek: a dobro- és pedálos steel gitáron játszó Greg Leisz, a nagybőgős David Piltch és a dobos Kenny Wollesen mind-mind az amerikai jazz élet illusztris figurái.

Frisell ugyanezen összetételű formációjával két esztendővel ezelőtt már tiszteletét tette a Debreceni Dzsessznapokon; akkor frissen megjelent Blues Dream című albumukat mutatták be, ám a lemezen szereplő fúvós szekciót – vagyis a trombitás Ron Milest, a szaxofonos Billy Drewerst és a harsonás Curtis Fowlkest – már akkor sem hozták magukkal. A „Világsztárok a Millenárison” koncertsorozat keretein belül megtartott esten is javarészt erről a nagylemezről játszottak, kiegészítve a programot néhány feldolgozással és publikálatlan sajáttal. A nyitó szerzemény rögtön egy Robert Allen Zimmermann – na jó: Bob Dylan – klasszikus; a ráadásblokkban az elnyűhetetlen és talán az est egyik legdinamikusabb, legdirektebb darabját képező Whitsield-Strong szerzemény, az I Heard It Through The Grapevine; a műsor középtáján pedig egy másik sztenderd, a Down By The Riverside hangzott el; mind-mind egyéni, pontosabban a zenészek egyéniségéhez igazított hangszerelésben. Középtempós, néha ennél is lassabb country-féleségek, bluegrass-hibridek, blues-mutánsok váltogatták egymást, amiket Frisell játéka és Leisz összetéveszthetetlen, nyávogós steel gitárja határoztak meg. Piltch bőgőjátéka már-már szolgainak hatott, semmi szólózás, semmi virgázás, csak az alapok, ám azok rendkívül koncentráltan, magabiztosan. Nem tagadom, Kenny Wollesennel kapcsolatban elfogult vagyok, viszonylag fiatal kora ellenére számomra ő a mai dzsesszdobolás non-plusz-ultrája, játéka rendkívül mód sokszínű, mindent tud a hangszerről, és csak akkor üt, ha nagyon muszáj. Izgalmas volt látni, ahogy egy-egy hang leütése előtt hirtelen meggondolja magát, és elrántja dobverőjét a bőr vagy éppen a cinek felöl, gondolván, a kevés néha több. Számtalan formációban játszik, többek között ő a Sex Mob, a New Klezmer Trio, alkalomadtán John Zorn vagy éppen Tom Waits dobosa.

A színpadon tehát négy hihetetlenül rutinos és intelligens hangszeres, akiknek láthatóan még figyelniük sem kell nagyon egymásra, mindegyikük tisztában van vele, hogy kinek mit és mennyit lehet; alig-alig pillantanak egymásra, a varázslat mégis működik: érzik egymást. Bill Frisell és Greg Leisz hűvös és rezzenéstelen arcának látványát Wollesen elképesztően ötletes és impresszív dobolása és az ezzel járó grimaszok ellenpontozta. A Millenáris Park színháztermében valamivel több, mint fél ház, de ez a zenészeket láthatóan nem zavarta, csak befelé figyeltek, kifelé soha, nem volt semmiféle ripacskodás, jópofáskodás, szimplán csak játszottak. Frisell talán háromszor szólt a közönséghez, majd a két ráadásblokk után megköszönte a türelmet és a figyelmet. Vége. Bő másfél óra, nem több, igaz, nem is kevesebb.


Újságíró, kurátor, producer. 2002 óta az Improv.hu online zenei magazin szerkesztője, 2007 óta koncertszervező Szegeden (Improv Est), 2015 óta alkalmanként Budapesten (No Wave Est), és 2016 óta Ljubljanában (FriForma, Confine Aperto). Maradék szabadidejében az Inexhaustible Editions hanglemezkiadót menedzseli, a horvátországi „Improcon – Congress Of Free Improvised Music, Arts & Thoughts” workshop fesztivált szervezi, és a szlovén Centralala.si online zenei magazint szerkeszti.

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

INSTAGRAM
hanghordozópornó | megjelenésfetisizmus
X