Nincs kétség: Bill Frisell napjaink egyik legkarakteresebb és legkifinomultabb technikájú, ugyanakkor példaértékű alkalmazkodóképességgel rendelkező gitárosa. Játszott a dobos Paul Motian, vagy a nagybőgős Marc Johnson zenekarában, John Zorn Naked City nevű hajmeresztően avantgárd projektjében, és a tenoros Joe Lovano társaságában egyaránt. A fáma szerint számos hangszer kipróbálása után, a rádióban sugárzott szórakoztató zene, valamint a chicagói blues-gitárosok iránti szenvedély eredményezte, hogy Frisell végül a gitárt választotta. És milyen jól tette… Pályafutása 1978-ban indult Belgiumban, korai lemezeit az ECM jelentette meg, majd nem sokkal később bekerült a New York-i lower east side igen termékeny művészmozgalmába. Ekkor került kapcsolatba Zornnal, akinek inspiráló hatása ekkor elvitathatalan. Frisell a ’90-es évek elejétől már a modern jazz és a kortárs zene egyik legelismertebb zeneszerzőjének, az experimentális művészeti törekvések kultikus személyiségének számít. Későbbi szólólemezeit Észak-Amerika tradicionális muzsikáinak – úgy mint a country, a bluegrass vagy a blues – nosztalgikus és melankolikus hangvételű újraértelmezése jellemzi. Nashville című albuma óta egyazon irányvonal mentén halad: az amerikai folkzene témáit, toposzait boncolgatja a legkülönbözőbb felállású formációkkal, a legkülönbözőbb hangszerösszeállításokkal, hol trióban, hol kvartettban, hol pedig nagyobb zenekarokkal. A New Quartet eredetileg a 2001-ben rögzített Blues Dream lemez kapcsán alakult, aminek tagjai egytől egyig remek portfolióval rendelkező zenészek: a dobro- és pedálos steel gitáron játszó Greg Leisz, a nagybőgős David Piltch és a dobos Kenny Wollesen mind-mind az amerikai jazz élet illusztris figurái.

Frisell ugyanezen összetételű formációjával két esztendővel ezelőtt már tiszteletét tette a Debreceni Dzsessznapokon; akkor frissen megjelent Blues Dream című albumukat mutatták be, ám a lemezen szereplő fúvós szekciót – vagyis a trombitás Ron Milest, a szaxofonos Billy Drewerst és a harsonás Curtis Fowlkest – már akkor sem hozták magukkal. A „Világsztárok a Millenárison” koncertsorozat keretein belül megtartott esten is javarészt erről a nagylemezről játszottak, kiegészítve a programot néhány feldolgozással és publikálatlan sajáttal. A nyitó szerzemény rögtön egy Robert Allen Zimmermann – na jó: Bob Dylan – klasszikus; a ráadásblokkban az elnyűhetetlen és talán az est egyik legdinamikusabb, legdirektebb darabját képező Whitsield-Strong szerzemény, az I Heard It Through The Grapevine; a műsor középtáján pedig egy másik sztenderd, a Down By The Riverside hangzott el; mind-mind egyéni, pontosabban a zenészek egyéniségéhez igazított hangszerelésben. Középtempós, néha ennél is lassabb country-féleségek, bluegrass-hibridek, blues-mutánsok váltogatták egymást, amiket Frisell játéka és Leisz összetéveszthetetlen, nyávogós steel gitárja határoztak meg. Piltch bőgőjátéka már-már szolgainak hatott, semmi szólózás, semmi virgázás, csak az alapok, ám azok rendkívül koncentráltan, magabiztosan. Nem tagadom, Kenny Wollesennel kapcsolatban elfogult vagyok, viszonylag fiatal kora ellenére számomra ő a mai dzsesszdobolás non-plusz-ultrája, játéka rendkívül mód sokszínű, mindent tud a hangszerről, és csak akkor üt, ha nagyon muszáj. Izgalmas volt látni, ahogy egy-egy hang leütése előtt hirtelen meggondolja magát, és elrántja dobverőjét a bőr vagy éppen a cinek felöl, gondolván, a kevés néha több. Számtalan formációban játszik, többek között ő a Sex Mob, a New Klezmer Trio, alkalomadtán John Zorn vagy éppen Tom Waits dobosa.

A színpadon tehát négy hihetetlenül rutinos és intelligens hangszeres, akiknek láthatóan még figyelniük sem kell nagyon egymásra, mindegyikük tisztában van vele, hogy kinek mit és mennyit lehet; alig-alig pillantanak egymásra, a varázslat mégis működik: érzik egymást. Bill Frisell és Greg Leisz hűvös és rezzenéstelen arcának látványát Wollesen elképesztően ötletes és impresszív dobolása és az ezzel járó grimaszok ellenpontozta. A Millenáris Park színháztermében valamivel több, mint fél ház, de ez a zenészeket láthatóan nem zavarta, csak befelé figyeltek, kifelé soha, nem volt semmiféle ripacskodás, jópofáskodás, szimplán csak játszottak. Frisell talán háromszor szólt a közönséghez, majd a két ráadásblokk után megköszönte a türelmet és a figyelmet. Vége. Bő másfél óra, nem több, igaz, nem is kevesebb.