Brom – Brom

Long Arms | CDLA 11098 | 2011

Őrület, hogy mi folyik ott Oroszországban! A free jazz nagy öregjei mellé szépen lassan megérkeznek a fiatalok is: eljött az idő, hogy Kuryokhin, Ganelin, Nabatov, Volkov és Tarasov neve mellé újakat tanuljunk, így például a bemutatkozó albumával jelentkező moszkvai Brom trió zenészeiét is. Ha nem tudnám, mit hallok, akkor bizony kiadatlan PainKiller felvételekre, esetleg Brötzmannék Last Exitjére tippelnék. Vagyis erőszakos, fékevesztett és nagyon-nagyon hangos szabaddzsesszről van szó. Tökös zene, mondanám, ha a zenekar dobosa történetesen nem egy mindössze 23 esztendős hölgy lenne.

A 2008-ban alakult Brom első két éve a folytonos tagcserékről szólt: kísérleteztek gitárossal (Dmitry Kuznecov), trombitással (Roman Karandaev), sőt egy időben még énekesük (Kirill Gerasimov) is volt. Keresték a legütőképesebb, leghatásosabb felállást, amit végül egy szimpla szaxofon-basszusgitár-dob trióban találtak meg. Az alapító tagok közül egyedül a bőgős Dmitry Lapshin maradt, Alexander Zhemchuzhnikov szaxofonost Anton Ponomarev, a dobos Olga Nosovát pedig Oksana Grigorieva váltotta – így rögzítették ezt a cím nélküli debütáló lemezt is szűk két évvel ezelőtt. A trió saját meghatározása szerint ma a dzsessz és a punk robbanékony elegyét játssza agresszív ritmusszekcióval és penetráns szaxofon sivításokkal. Az öndefiníció több, mint helytálló.

Amellett végtelenül szimpatikus a Brom bemutatkozása, hogy a produkciónak bőven vannak még gyenge pontjai. A tinédzseres vehemenciával elővezetett nyitott kompozíciók közel sem páratlanok, érződik, a zenekar egyelőre inkább az erődemonstrációt élvezi. ’68, Machine Gun. Minél hangosabban, minél gyorsabban, minél erőszakosabban. Ez persze nem baj, hiszen fiatalok még, bőven van idejük megtalálni a saját hangjukat. Ahogy mondani szokták: a felütés reményteljes, ebből még bármi kialakulhat. Lapshin és Grigorieva ritmusszekciója már most annyira vérmes, hogy Ponomarev szaxofonjátéka olykor kissé erőtlennek, esetlennek tűnik mellettük. Mindemellett lenyűgöző az az ösztönösség, és jó értelemben vett primitívség, ahogyan a zenéhez hozzáállnak. Élőben, koncerten biztosan életveszélyes, amit művelnek. (Tavaly ősszel majdnem sikerült is egy európai turnét összehozniuk Ron Anderson Pakjával, de aztán ez végül anyagi támogatás hiányában meghiúsult.)

Végül, nem tudom nem összehasonlítani Ponomarevet és a szentpétervári Ilia Belorukovot. Mindkettőjük fő hangszere az alt szaxofon, mindketten körülbelül egyidősek – érdekesség: mindketten február 3-án születtek, de Anton 28, Ilia 25 éves -, és közel azonos korban kezdtek el zenével foglalkozni. Ugyanazon társadalmi és kulturális környezetből érkeztek, mégis teljesen máshogyan közelítenek hangszereik, így a zenéjük felé. Míg Ponomarev szíve szerint ájulásig és lehetőleg minél hangosabban és vadabbul fújná a szaxofont, addig Belorukov a csend és a hangok határát kutatja. Két egészen különböző természet, egészen különböző habitussal. Mindketten rokonszenvesek, mindketten másért azok.

Ami pedig a Bromot illeti: igazi, szívből jövő zene. Maradjon is ez így, sose nőjenek fel!

1. Humus [5:30] 2. Oxblood [3:51] 3. Leggings [6:29] 4. Niddle [8:18] 5. Tread [3:14] 6. Buzzer [6:55] 7. Eye Socket [4:54] 8. Drying Oil [6:26]

myspace.com/6rom
longarms.net


Újságíró, kurátor, producer. 2002 óta az Improv.hu online zenei magazin szerkesztője, 2007 óta koncertszervező Szegeden (Improv Est), 2015 óta alkalmanként Budapesten (No Wave Est), és 2016 óta Ljubljanában (FriForma, Confine Aperto). Maradék szabadidejében az Inexhaustible Editions hanglemezkiadót menedzseli, a horvátországi „Improcon – Congress Of Free Improvised Music, Arts & Thoughts” workshop fesztivált szervezi, és a szlovén Centralala.si online zenei magazint szerkeszti.

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

INSTAGRAM
hanghordozópornó | megjelenésfetisizmus
X