26
July, 2017
Wednesday
Mikroton| mikroton cd 52 | 2016 Moszkván keresztül érkeztek hozzánk Bécs jellegzetes hangjai egy jubileumi megjelenés ...
Ictus | ICTUS 178 | 2016 Ahogy John Zorn írja a kiadvány fülszövegében, ez a negyven ...
Nur/Nicht/Nur | 116 06 15 | 2016 Strom. A szó egyrészt elektromosságot jelent németül, másrészt pedig ...
RareNoise | RNR061 | 2016 Három unortodox és meglehetősen radikális zenész munkáját kapjuk két különálló, mégis ...
Fou | FR-CD 18 | 2016 Daunik Lazro '85-ben megjelent Sweet Zee című albumának B oldalán ...
Clean Feed | CF373CD | 2016 Pascal Niggenkemper német-francia nagybőgős legújabb szextettjének bemutatkozó munkája az idei ...
Neurot | NR098 | 2016 Két nagyon nyers és nagyon radikális zenekar uniója jött létre ...
Triple Bath | TRB​.​042 | 2014 Miguel A. García baszk elektronikus zenész és Javier Pedreira ...
Trost | TR137 | 2015 Sven-Åke Johansson svéd ütőhangszeres-zeneszerzőt valószínűleg legkevésbé a provokáció és a polgárpukkasztás ...
Improvising Beings | ib33 | 2015 876 lehetne akár Rilai Szent János vagy I. Henrik német ...
GOD | GOD 33 | 2015 Már az albumot kézbe véve érződött a jóleső monokromitás és ...
Hideous Replica | HR4 | 2014 A legéleterősebb gondolat, ami az album meghallgatása után megmaradt bennem, ...
Soft | ST008 | 2015 A francia Saåad duóformáció 2010 óta tizenöt albumot jelentetett meg limitált ...
Emanem | EMANEM 5036 | 2015 Az idő próbája. Sokszor emlegetjük ezt, és még többször vagyunk ...
Lengua De Lava | Lava004CD | 2015 Három kazettakiadvány után itt a Lengua De Lava első ...
Creative Sources | cs322 | 2015 Berlinből érkezett a francia Justin Lépany első szólólemeze, amit a ...
Creative Sources | cs314 | 2015 Közönséges zene - a szó egyszerű, szerény, és a legkevésbé ...
Two Rivers | 003 | 2015 Sombersault - azaz szaltó. Ha létezik hivatalos definíció, akkor az ...
Nueni | NUENI #003 | 2014 Bryan Eubanks legújabb szólómunkája a berlini Nueni kiadó negyedik, már-már ...
Corvo | core 008 | 2014 „A zajok változatossága végtelen. Ma, ha hozzávetőleg ezer különböző masinával ...
Intonema | int012 | 2014 Andrey Popovskiy szentpétervári kísérleti zenész debütáló szólóalbuma a helyi Majakovszkij Központi ...
Hermes' Ear | aSB/HE 001 | 2014 Keith Rowe Megfestett események (Malované eventy) című brnói szólókiállításának ...
Humbler | humbler-001 | 2014 A San Francisco-i Street Priest trió debütáló kiadványa elektroakusztikus hangok zűrös ...
Nueni | NUENI #001 | 2013 A katalán Lali Barrière és a baszk Miguel A. García ...
Kye | KYE 30 | 2014 Rövidebb megszakításokkal ugyan, de gyakorlatilag két hete forog a nappalimban ...
Nueni | NUENI #000 | 2012 Jobb későn, mint soha - ahogy mondani szokás, ugye. Most ...
Confront | ccs 28 | 2014 Mindig érdekes olyan koncertfelvételt tartalmazó albumot kézbe venni, aminek a ...
Corvo | core 007 | 2014 És amikor már azt gondoltam, hogy Sophie Agnelnek, Nusch Werchowskának, ...
Creative Sources | cs253 | 2014 Nyolc akusztikus improvizáció. Nyolc előzékeny és végeredményében kellemes, könnyen hallgatható ...
Intonema | int011 | 2014 A Teni Zvuka kísérleti zenei fesztivált 2010 óta szervezi Szentpéterváron az ...

Tóth Pál: A csendet nem tudom lehalkítani | 2016. április 20.

Juhász László 2016 május 19.

Tóth Pál – alkotói álnevén: én – a hazai kísérleti zenei élet megkerülhetetlen szereplője: rádiós műsorvezető és -szerkesztő, fesztiválkurátor, koncertszervező, megszállott zenegyűjtő és -hallgató, és mindezek mellett hangművész, kísérleti zenész. Közel negyed évszázada szerkeszti a budapesti Tilos Rádió No Wave című műsorát, amivel elsődleges feladatának a Magyarországon kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert zeneművek, zenei irányzatok megismertetését, elfogadtatását tekinti. Zenei tájékozottsága és lexikális tudása minimum páratlan, nagy idők tanújaként pedig nemcsak a Tilos indulásánál volt ott a kilencvenes évek legelején, hanem a Szünetjel Nemzetközi Experimentális Zenei Fesztivál születésénél és későbbi halálánál is. Minderről, és még sokkal többről beszélgettünk – a végeredmény hatvan kérdés és hatvan hosszú válasz lett. Nagyinterjú – szó szerint.

- Induljunk a kezdetektől. Mik a legkorábbi zenei élményeid, hogyan, milyen fontosabb állomásokon keresztül érkeztél azokhoz a műfajokhoz, amiket átfogóan, tágabb értelemben – jobb híján – kísérleti zenékként lehet címkézni?

Tóth Pál: „Előfordulhat, hogy bizonyos dolgokra nem jól, nem pontosan emlékszem, esetleg téves információknak vagyok a birtokában. Főleg a nagyon korai élményekre nem hiszem, hogy emlékszem. Úgy gondolom, mindenki hoz otthonról valamit, és ez feltehetőleg valamilyen formában kihat egész életére. A legtöbben talán észre sem veszik, de egy idő után az otthon tapasztaltakhoz nagyon hasonlóan viszonyulnak dolgokhoz. Az otthoni élmények negálásának is ez a gyökere. Lehet, hogy későn érő típus vagyok, mert végül is, a kísérletező, újító műfajokkal is közel 40 éves koromban kezdtem el foglalkozni. Ugyanakkor meghatározó a társadalmi környezet is, amiben felnövünk. Estemben például az, hogy a rendszerváltozás előtt nem nagyon lehetett ilyen zenékhez hozzájutni, illetve nem találkoztam olyan emberrel, akitől az általam addig nem ismert zenékkel kapcsolatos bárminemű ismeretre tehettem volna szert. Nem volt internet, Discogs, eBay, online lemezboltok stb. Nem ismertem semmilyen sajtóorgánumot, ahol ezekről olvashattam volna. Az otthonról hozottaknak megfelelően vagy alkatilag, de nagyjából éltem az átlagemberek mindennapos életet. Így – bár lázadó természetnek gondolom magam – az előttem lévő minták, család, barátok, ismerősök egyáltalán nem inspiráltak, hogy az avantgárd, underground kultúrát megismerjem. Hozzátartozik az is, hogy sokáig a klasszikus zenéket nagyjából egy kalap alá vettem. Az volt a véleményem, hogy bármennyire jók, szépek, nem nekem írták őket. Egyébként ma is ezt gondolom, csak egy kicsit árnyaltabban. Többre vagy inkább másra vágytam, a szabadság érzését kerestem. Az opera, a koncerttermek nem erről szólnak. Kiöltözöl, viselkedsz, úgy csinálsz, mintha érdekelne, ha rossz, nem állsz fel. Nem illik! Viselkedsz! Sőt a végén még tapsolsz is, függetlenül attól, mennyire tetszett, a többiek is ezt csinálják.”

- Ellenben műveltnek látszol, dicsekedhetsz, milyen koncerten voltál.

Tóth Pál: „Pontosan. De nem általánosítok, mert sokan tényleg szeretik, és hasonló érzést vált ki belőlük, mint belőlem az új zenék. Ugyanakkor állítom, minden zenét meg lehet szeretni. Ha sokat hallgatod, könnyen azt hiheted, hogy ez az, amit neked írtak. Fontosnak tartom John Cage mondását: „Amennyiben valamit két perc után unalmasnak érzel, próbáld meg négy percig. Ha még mindig unalmasnak gondolod, próbáld nyolc, tizenhat, harminckét percig, és így tovább. Végül felfedezed, hogy egyáltalán nem is unalmas, sőt nagyon is érdekes.” De kezdjük a legelején, vizsgáljuk a kicsi gyerekeket, egy-két évesekre gondolok, sőt fiatalabbakra. Ők még nem ismerik a „jó zene” fogalmát. Talán ezért figyelnek minden hangra. Mondhatják, hogy már az édesanyjuk hasában megnyugtatja a gyerekeket a szép, kellemes zene. De talán csak a mamát nyugtatja meg, s csak rajta keresztül a gyereket. Próbálta már valaki japán harsh noise-zal? Szóval megszületnek, kicsik, szinte csak vegetálnak, esznek, alszanak, emésztenek és sírnak, ki sokat, ki kevesebbet. Közben meg folyamatosan és elképesztően sokat tanulnak, ismerkednek a világgal. Ekkor még, a felnőttekkel szemben, van egy nagy előnyük: nem rendelkeznek a tanított, elvárt formákkal, megkövesedett ízléssel, ilyen szempontból még „üresek”. Nekik még minden új, nincsenek megfertőzve. Ez pontosan az az állapot, amire sok improvizatív zenész utal, amikor alapvetésként fogalmazzák meg azt a zenei attitűdöt, mi szerint el kell vetni minden tanult és elvárt konvenciót. Ezt úgy fogalmazzák meg, ürítsd ki az agyadat, vagy játssz úgy, minta még soha nem játszottál volna. Igazából két dolog tudja megnyugtatni a gyereket: az egyik természetesen a szülői test melege, hangja, éneke. Lehet, hogy nem is az ének, hanem a szülői közelség, a kapcsolat a fontos. A másik a hang, különösen az extrém hang. A környezeti hang. Figyeli, keresi a forrást. Ez az érdeklődő állapot gyerektől, környezettől függően 2-4 éves korig is eltarthat, aztán szép lassan megváltozik. Főleg manapság, jönnek a borzasztóbbnál borzasztóbb, gügyögő, nyafogó, affektáló, negédes, a lehető legprimitívebb dallamokat játszó, célzottan a gyerekek elhülyítésére készített zenélő játékok, kütyük. Közben „dolgozik” a szülői ház, a nevelési intézmények, végül pedig ott áll előtted a kis kocka, amire még büszke is a szülő, rokon, ismerős, nevelő. Lenyírva minden vadhajtás, megnevelve, fejébe töltve mi a jó, mi a szép. A kezdetekre már nem is emlékszik, nyiladozik az értelme, közben sok mindentől el van zárva, ha nem is tudatosan. Mi is a valóság? Mindenhol zajszennyezés vesz körül, bemész egy üzletbe, szól a muzak; beülsz a kocsmába, étterembe szól valami egyszerű, gagyi, legtöbbször a tulajdonos vagy az alkalmazott kedvence. Mész az utcán, felszállsz a tömegközlekedésre, sok ember fülében ott a fülhallgató. Ha jól helyezkedsz, a környezeti hangokon kívül, egyszerre több „tudatos” hangforrást is hallhatsz. Nem azt hallod, amit ők, mivel csak a zene bizonyos hangjai, frekvenciái szűrődnek ki, akármilyen az eredeti, a kívülálló csak az egyszerűsített vázát hallja. Sok munkahelyen szintén szól valami, senki nem foglakozik a másikkal, nem érdekes, tetszik-e neki, szereti-e, akarja-e, önző individuumok vagyunk.”

- Arra emlékszel, hogy mik voltak a te első élményeid?

Tóth Pál: „Nem tudom pontosan, mi volt gyerekkoromban, úgy emlékszem, szerettem énekelni. Az biztos, hogy fütyülni igen. Édesanyám szerette az operát, apámat nem érdekelte, de szívesen járt oda, mert szerették egymást. Ráadásul a sötétben jól lehetett aludni. Volt operabérletük. Csak egy rádiónk volt, semmi más, eleinte elsősorban az itthoni vagy a Szabad Európa Rádió hírei szóltak benne, ezt apám hallgatta. Anyámnak este rádiójátékok, Szabó Család. Nyolcéves koromban én is egy operabérlet boldog tulajdonosa lettem. Nem kérdezte senki, kérem-e, akarom-e, és utána sem, hogy tetszettek-e a darabok. Tizenkét éves koromig volt bérletem, miután egy osztályrendezvényre emiatt nem mehettem el, fellázadtam, többet nem is mentem operába. Fiatal házasként még egyszer teszteltem magam, ez végérvényesen meggyőzött, hogy ez nem az én műfajom, bár később Ligeti vagy Braxton komplexebb operáit megszerettem. Lehet, hogy túl korai volt a találkozás, mindig határozottan az volt a véleményem, hogy nem nekem írták ezeket a darabokat. Nagydarab nénik ropogtatnak vézna pasikat, miközben artikulátlanul visonganak. Amikor nem sikerült előadás előtt elolvasnom, mi a fedősztori, csekély értelmű medvebocsként el sem tudtam képzelni mi a francot művelnek az előadók a színpadon, és főleg miért. Hiába énekeltek sokszor magyarul, képtelen voltam a kornyikálásból egy szót is megérteni, talán a férfiak énekéből néha sikerült elcsípnem szófoszlányokat. Azt sem értettem, miért kell ilyen természetellenesen venni a levegőt, képezni azokat a hangot. Minek cirkalmazni, mikor lehetne normálisan is énekelni. A nyitányok közül néhány tetszett, általában élvezetem a Verdi kórusokat. A házunkban lakott egy Kossuth-díjas opera-énekesnő, aki csak erősítette operafóbiámat: skálázása, gyakorlása miatt a vasárnap ebédutáni szieszta gyakran rémálommá vált. Egy valami azonban nagyon bejött az operában, lehet, hogy ez már a defektes zenei hozzáállásom jele volt: az előadás előtti, a zenekari árokból hallatszó hangolás, próba. Minél több hangszer volt, annál nagyobb élményt okozott. Utaztam, valamilyen nagyon távoli világban jártam. Úgy gondolom, ezek voltak az első igazi meghatározó zenei élményeim, és a mai napig elvarázsolnak. Nem minden esetben ilyen lélegzetállító. Lényeges az is, hogy honnét szól, talán maga az árok érdekes benne.”

- Formális ének- vagy zeneoktatásban később volt részed?

Tóth Pál: „Az iskolai énekórákon néhány dalt szerettem, viszont magát az órát nagyon nem szerettem. Unalom, fegyelem, drill. Aztán ötödikben énekkar, ami eleinte büszkeség volt, rövid idő után viszont jött a lázadás. Minek ez nekem, minek dirigál állandóan a néni, miért veszekszik? Miért nem variálhatom, miért nem alakíthatom a zenét a saját fantáziám szerint? Pár hét vagy egy hónap után kiléptem. Megfenyegettek, hogy nem kapok ötöst. Konok voltam egész életemben, nehogy már egy rohadt kis ének-zene ötösért érezzem rosszul magam… Ott vannak a többiek, ők biztosan szeretik. Csinálják!”

- Tinédzserkori külső hatások, beat, rock?

Tóth Pál: „Kezdett beszivárogni a rock, vagyis talán inkább a twist. Idősebbik nővérem hallgatta a rádiót, nyomta a twistet, én meg csodálkoztam és röhögtem magamban. Nem értettem. Aztán szép lassan én is elkezdtem hallgatni beatet és a rockot. Egyszer apám munkahelyi lottócsoportja négyes találatot ért el, ekkor vett egy BRG Calypso M8-as orsós magnót. Sokakkal ellentétben én vallom, hogy sokat köszönhetek Komjáthynak, vagy az akkori slágerlistáknak. Szerencsémre akkoriban a slágerlistákra olyan zenekarok is felkerültek, mint a Cream, a Jimi Hendrix Experience és sok más, akkoriban progresszívnak számító előadó. A hetvenes években már hallgathatatlanok voltak a slágerlisták, teret nyert a diszkó. Komjáthy műsorainak hatására gyorsan kezdtem kupálódni, ’67 nyarán a rádióban hallottam a Small Faces All Or Nothing című számát. Ez szíven ütött, kész voltam. Éreztem, ahogy a hátamon futkos a hideg, végérvényesen megpecsételődött a sorsom. Akkor éreztem meg igazán, hogy ez a zene szabaddá tesz, hogy lerombolja a konvenciókat. De akkor még nem vettem észre, hogy helyette újakat épít. Valamikor a hatvanas évek második felében hallottam egy zenét a rádióban, azt hiszem, egy teljes lemezt játszottak le, sajnos már nem emlékszem az előadó nevére. A három előadó fából készült tárgyakat ütögetett egymáshoz. Padlót fogtam. Húúú… ilyen is van??? Természetesen mindenki lehülyézett.”

- A rádiózás mellett mennyire volt nehéz akkoriban teljes nagylemezekre szert tenni?

Tóth Pál: „Alapvetően szerencsém volt, mert 1968-69-től rengeteg lemezt, szinte megjelenésekor sikerült megszereznem. Középiskolában a rock, blues, rhythm & blues zenének már nagyon fontos szerepe volt. Valamikor 1967-68-ban Bródy Gábor barátom megismertetett a modern irodalommal, mesélt Elvin Jonesról, tágult a világ. ’72 nyarán megismerkedtem Márton Kálmánnal, akinek eszméletlen sok lemeze volt, szerencsére kölcsönadta őket. ’72-73 táján kaptam kölcsön Miles Davis Bitches Brew-ját és Frank Zappa Grand Wazzoo-ját. Hallottam Back Door lemezt. Az egyetem R-klubjában egy blueselőadás után megismerkedtem Mihály Ferenccel, neki is hatalmas lemezgyűjteménye volt. Teljesen másféle albumok, rengeteg dzsessz, blues, rhythm & blues lemez. Ő is kölcsönadta őket. Körülbelül ugyanekkor elmentem egy másik ismerőshöz, aki mutatott egy szerinte „hallgathatatlan” lemezt. Nagyon bejött, egy Ligeti-lemez volt, előtte nem ismertem. A mi időnkben ének-zene órán nem nagyon beszéltek róla, nem tudom, mostanra javult-e valamit a helyzet. 1975 körül újabb barátság: Almási Józsi, vele a mai napig tartom a kapcsolatot. Sokat segített, egy hárommotoros, háromfejes Philips magnója volt, nekem pedig csak egy négysávos Teslám. Sokkal jobb felvételeket lehetett az övével készíteni. Létrejött egy hallgatólagos üzlet köztünk: én szereztem a lemezeket, ő meg felvette nekem, ahogy kértem. Cserébe, amit akart, azt ő is felvehette. Soha nem fogom tudni neki meghálálni. Abban az időben tanulhattam volna tőle, mert rendszeresen hallgatta az Új Zenei Stúdió felvételeit és más hasonló zenéket a Bartókon. Én valamiért bele sem hallgattam ezekbe. Néhány new wave zenét is rajta keresztül ismertem meg, ezek jelezték, hogy tud még újítani a rockzene, és hogy egyes előadók szakítani akarnak a bevált sémákkal.”

- Sőrés Zsolttal mikor és hogyan ismerkedtél meg?

Tóth Pál: „A nyolcvanas évek végén a Kálvin téri aluljáró egyik kirakata felkeltette az érdeklődésemet: a Rottenbiller utcai Szabó Ervin Könyvtár lemezgyűjteményét hirdette. Itt ismerkedtem meg Hont Péter barátommal, ő gondozta akkoriban a könyvtár lemezgyűjteményét, aminek egyébként ő volt az egyik kitalálója is. Neki szintén sokat köszönhetek, és valószínűleg még sokan mások is. Mondhatni a zeneszerető emberek valamilyen gyűjtőhelyévé vált ez a könyvtár, a ma oly sokat dicsért Újpesti Könyvtár is innét vette az ötletet. Egy idő után minden pénteken munka után ott találtam magam. A társaság elég heterogén volt, de ez nem számított, sok emberrel ismerkedtem itt meg. Legtöbbször zárás után egy közeli kocsmában folytattuk a beszélgetéseket, egymásnak meséltünk lemezekről, zenékről, máig tartó ismeretségek, barátságok köttettek. A későbbi No Wave rádióműsor szempontjából ebből a társaságból a legfontosabb Sőrés Zsolt volt, aki nagyon szuggesztívan tudott mesélni az általa szeretett zenékről. Emlékszem, Fred Fith és a Henry Cow volt nála a leg. de persze volt más is. Egyszer aztán kötélnek álltam, kíváncsivá tett, érdekelt, hogy vajon milyen zenék ezek. Elsőnek két lemezzel és két cd-vel tettem egy kísérletet, ezek Fred Frith és Ferdinand Richard Dropera című albuma, David Moss Full House című lemeze, valamint Fred Frith és Chris Cutler Live In Moscow, Prague & Washington című cd-je voltak, a másik cd-re pedig már nem is emlékszem, de ezek a zenék akkor még nem nagyon vágtak mellbe. Az addig általam ismert zenékhez képest ezek nagyon mások voltak. Lehet, hogy nem is a legmegfelelőbb körülmények között hallgattam, de csak 2-3 percnyit értékeltem zenének és a Dropera B-oldalán láttam halványan fantáziát. Akkor ezt mondtam is Zsoltnak, de tudat alatt hathatott a zene, mert néhány hét múlva újra elkértem őket. Innét datálható az új, a másféle zene iránti érdeklődés kezdete. Úgy gondolom, a legjobb pillanatban talált meg Zsolt ezekkel a zenékkel. A progresszív rock nagyon kiismerhetővé vált, a legtöbb ECM-es lemeznek kicsit rózsaszínű fílingje volt, a jazz rockot pedig tévútnak tartottam. Csupa önismételgetés, csupa manír, semmi fantázia. Ebben az időben érzelmileg bizonyos szempontból mélyponton voltam, a házasságom menthetetlenül zátonyra futott. Ezt utólag meg kell köszönnöm volt feleségemnek! 10-12 év szabadság következett, amikor teljesen belemerülhettem a zenehallgatásba. A korábbiaktól eltérően vásárolhattam lemezeket, mivel önellátó lettem. Feltehetőleg enélkül soha nem kerültem volna be a Tilos Rádióba, és soha nem is kezdtem volna el saját zenéket készíteni.”

- 1993 óta szerkeszted a budapesti Tilos Rádió No Wave című műsorát, ami talán a rádió történetének egyik legrégebbi, megszakítások nélkül működő programja. Hogyan indult a No Wave története?

Tóth Pál: „Igen, úgy tudom, hogy tényleg ez a műsor működik legrégebben, változatlan névvel a Tilos Rádióban. Tudomásom szerint, 1992 áprilisában a rádió egyik alapítója, Nádori Péter kérte fel Zsoltot, hogy készítsen egy Robert Wyatt-műsort. Péter és Zsolt az egyetemről ismerték egymást, a felkérés egyetlen alkalomra szólt. A műsor nagyon jól sikerült, így természetesen jött a folytatás. Talán a második adásban James Blood Ulmer Music Revelation Ensemble nevű formációjának No Wave című lemezét játszotta Zsolt, és mivel nem árt, ha egy rádióműsornak neve is van, megtörtént a keresztelő. Zsolt ebben az időben a saját lemezgyűjteményéből válogatott a műsorban. Véletlen és érdekes egybeesés, hogy én ebben a hónapban rendeltem először lemezt a francia Ayaa Recordstól. Később, egyrészt mert Zsoltnak tetszettek az általam vásárolt lemezek, másrészt neki fogytán volt a gyűjteménye, bemutatott néhány általam frissen vásárolt albumot. Kezdett növekedni a gyűjteményem, és a zenei érdeklődésünkben akkortájt nagy volt az átfedés, így adódott, hogy besegítek a műsorba. Azt hiszem, akkoriban nem fogtam fel a jelentőségét, igaz, jó érzés volt, hogy irányíthatjuk, még ha csak kis mértékben is, a közízlést. Aztán 1993 nyarán a Tilos Rádió, hogy törvényesen is pályázhasson egy későbbi időpontban kiírt frekvenciákra, átmenetileg beszüntette működését. Mondhatom, észre sem vettem.”

- Ekkor lett a kalóz Tilosból legális Tilos, akik továbbra is továbbra is számítottak rátok.

Tóth Pál: „Igen. 1995-ben, a Tilos immár legitim újraindulásakor állandó műsorként számítottak a No Wave-re. Néhány egyeztető megbeszélés után, 1995. szeptember 1-én, már legális frekvencián, napi 12 órában kezdett sugározni a Tilos Rádió. A műsorterv szerint vasárnap este 11 órától, egy órán keresztül mutattunk be olyan zenéket, amikről egyértelműen úgy gondoltuk, hogy fontos az emberekkel megismertetni. Úgy véltük, hogy ezeket a zenéket egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevesen hallhatják és/vagy ismerik. A lényeg az volt, és ma is ez a vezérelv, hogy zenehallgatási alternatívát nyújtsunk a magyar rádióhallgatóknak. Mert a mai napig azt gondolom, nagyon csekély a zeneszerető emberek ismerete, az átlagról meg ne is beszéljünk. Van már ugyan internet, Torrent, Discogs, YouTube, de az eszköz kevés. Meg kell mutatni, hogy milyen lehetőségek vannak; az elfogadtatás, a megszerettetés az már nehezebb ügy, ahhoz már jelentős szemléletváltás kellene. Úgy érzem, még nagyon sok idő kell a változáshoz, ehhez a műsor egyedül kevés. De fontos! Soha nem lesz tömegek kábítószere!”

- A küldetéstudat tehát már a kezdetektől megvolt. Könnyen meg tudtátok tölteni a heti műsoridőt érdekességekkel, ritkaságokkal, esetleg frissen megjelent újdonságokkal?

Tóth Pál: „A gyűjteményem jelentősen gyarapodott, volt miből válogatni. Addigra Zsolttal sok közös zenehallgatáson, beszélgetésen voltunk túl. A kilencvenes évek elejétől kezdve – ő aktívan, én passzívan – kezdtünk részeseivé válni egy kibontakozó, nagyon szűk, ám elég heterogén kísérletező zenei közösségnek. Viszonylag jól felmértük a magyarországi zenei és kulturális érdeklődést, ismereteket, felfogást, így mondhatom, kialakult egy küldetéstudat, bennem legalábbis biztosan. A rádió újraindulásakor még jóval kevesebb ismerettel rendelkeztem. Gyakorlatilag egyedül, saját erőből, internet és egyéb segédanyag nélkül építgettem fel a saját zenei érdeklődésemet, világképemet. Minden egyes újonnan megszerzett lemez sok másiknak lett a forrása. Ma már furcsa visszagondolni ezekre az időkre, nem volt internet, csak papíralapú katalógusok, már ha egyáltalán voltak. Ha megtetszett valamelyik lemez, írtam a kiadónak, kértem katalógust és rendeltem mellé más albumokat is. Nagyon gyakran az előadók, zeneszerzők ismerete nélkül; bevállalós voltam. A fizetés is problematikus volt, nem volt PayPal, sőt még banki átutalás sem. A mai lehetőségekhez képest maga volt az kőkorszak.”

- Hogyan tájékozódtál az itthon akkor nagyjából teljesen ismeretlen előadók, hanglemezkiadók, zenei stílusok rengetegében?

Tóth Pál: „Említettem már a korábbi zenei érdeklődésemet, így talán nem véletlen, hogy főként a Rock In Opposition és más avantgárd vagy art rock együttesekkel kezdtem. Eleinte befolyásoltak a lemezismertetők, ezekben megpróbálták leírni, hogy az adott korong kinek a zenéjéhez hasonlítható, ki lehetett hatással az előadóra. Később ez fokozatosan érdektelenné vált, ráéreztem, hogy mi alapján válasszak, folyamatosan tágult a világ.”

- Milyen zenék foglalkoztattak, miket rendeltél akkoriban?

Tóth Pál: „Az első vásárlások nagyon eltalálták az akkori lelkiállapotomat. Nagyon bejött a Univers Zero, az Art Zoyd, a Decibel, a Henry Cow, az Art Bears, a God, John Zorn akkori zenekarai és mások. Dagmar Krause a hangjával fogott meg, később Diamanda Galás. Ütött a Ruins és Eugene Chadbourne, a Shockabilly Live: …Just Beautiful-jét naponta meg kellett hallgatni. Chadbourne ‎LSDC&W – The History Of The Chadbournes In America című dupla lemeze megmutatta, hogy mennyi humort lehet a zenébe csempészni. Amikor ezt hallgattuk, fetrengtünk a röhögéstől, rájöttem, így is lehet rockzenét játszani. Hihetetlen kaland volt ismeretek nélkül vásárolni. Baromi jó érzés, amikor a megrendelt lemezekről kiderül, hogy mennyire jól választottál. Szerencsére kevés volt a mellényúlás, jöttek sorban az olyan lemezek, előadók, akik alapjaiban változtatták meg a zenéről alkotott nézeteimet. Azt hiszem, néhányat mindenképpen fel kell sorolni, és érdekes, hogy gyakorlatilag mindegyik album a kilencvenes évekre tehető. Akkor kezdtem az ismerkedést ezzel a zenei világgal. Persze a mai zenék között is lehetne találni ilyeneket, de ma már más a viszonyítási alap. Ekkor ismertem meg Jim O’Rourke Tamper-jét, Otomo Yoshihide The Night Before The Death Of The Sampling Virus című lemezét, az AMM Generative Themes-ét, Alvin Lucier I Am Sitting In A Room-ját, Christian Wolff Stones című darabját a Wandelweiser Komponisten Ensemble előadásában. Biztosan sok más lemez van még, de talán ezek a legfontosabbak. Zenei látásmódomra nagy hatással volt még néhány külföldi fesztivál, a nickelsdorfi Konfrontationen és a welsi Unlimited, amikre a kilencvenes évek középén eljutottam. És a Szünetjel Fesztivál is ekkoriban indult be itthon.”

- Korábban Self-Organizing Chaos címmel adtál éterkoncerteket, illetve Rozart Mixeket sugároztál. A Tilos Rádió adta lehetőségeket rádióművészeti alkotások csatornájaként használtad. Hogyan épültek fel pontosan ezek a rádiókoncertek?

Tóth Pál: „Az első hivatalos No Wave műsor, a körülbelül egyhetes próbaadás miatt, 1995 szeptember 10-én volt. Ekkor kezdődött el egy felfoghatatlan műsorkarrier. A legális frekvencia egy jelentősen megnövekedett hallgatóságot is jelentett, sokkal több embernek közvetíthettünk, mutathattunk olyan zenéket, amit valószínűleg előtte soha nem hallott. Az is előny volt, hogy abban az időben még alig volt néhány rádióadó, kisebb volt a konkurencia, az internet még gyermekcipőben járt. Zenei ismereteimnek igencsak az elején jártam, valójában nem ismertük a rádiózás rejtelmeit sem, műsorkészítési ismereteink maximum a korábbi rádióhallgatási tapasztalataink alapján volt. Komjáthy, Cseke, berakni a zeneszámot, felkonferálni az előadót, zeneszerzőt, esetleg a mű címét. A kalóz időktől eltérően ekkor már én kezelem a keverőpultot is. A Tilos Rádió alapelvének megfelelően, a No Wave is egy autonóm műsor, mi határozhatjuk meg a műsor felépítését, struktúráját, az elhangzó zenéket, és szöveget. Nincs, aki előírja, hogy hol a határ, de a felelősség is a mienk. Óriási lehetőséget adott a sors. Az első adásokba vittem egy rakás cd-t, ezekből válogattam. A műsor összeállítása ekkor már teljesen az én feladatom volt. Elég nagy gyűjteményem volt már ekkorra, Zsolt ismerte a zenei ízlésemet.”

- Ekkor kezdtetek elmozdulni egy kevésbé hagyományos műsorfelépítés, kevésbé magától értetődő szerkesztési technika felé?

Tóth Pál: „Már rögtön az elején nem tetszett a műsorszerkesztési mód, próbáltam kitalálni valami más koncepciót. 1995. november 20-án jelent meg a The Beatles Anthology 1, minden újság ezzel volt tele. A Pesti Riport középső dupla oldalán is ezt a lemezt propagálták. Ahogy lenni szokott, tele volt bombasztikus hülyeséggel. Ekkor jött az ötletem, hogy csináljunk egy alternatív Beatles-műsort. Nem játszottunk eredeti felvételeket, játszottunk viszont Eugene Chadburne-, Jon Rose-, Borbetomagus-féle, és más izgalmas átdolgozásokat. Frenetikus sikere volt a műsornak, ez igazolta, jó az irány. Egy másik adásban a gitárduók volt a téma, és a műsor vége felé, talán a műsor komolyságát is enyhítendő, bevillant, hogy milyen lehet, amikor négy gitáros játszik egyszerre. A gondolatot tett követte, bejött, utána egy harmadik cd-t is rákevertem. Így jöttem rá egy új lehetőségre: lehet a stúdiót hangszerként is használni. Volt benne négy cd-, két lemezjátszó, két kazettás magnó, mikrofonok, keverők, effektek. Meg a kreativitásom. És ott volt Zsolt is.”

- Vagyis ezek voltak az első lépések a stúdióban előállított önszerveződő káosz felé.

Tóth Pál: „1996 januárjától már rendszeresen csináltunk ilyen műsorokat. Néha vendégzenészt is hívtunk, volt, amikor kimondottan valaminek a kifigurázása volt a cél. Így készítettünk adást fan magazinokról (a Yes-To-Dash), multi-level marketing vállalkozási formákról, a Mortal Kombatról, de volt szó forradalomról (Forr-A-Dalom), mazsoláról (Mazsi-Vízió), dadaizmusról, futurizmusról, és Peter Hammill-ről (The Fall Of The Sound Of Peter Hammill – ezzel pár Van der Graaf Generator rajongót sikerült magunkra haragítani). Ezek az adások a helyszínen, a műsorban születtek, gyakorlatilag teljes improvizációk, úgynevezett éterkoncertek voltak. Azt hiszem, rádiótörténelmet csináltunk, legalábbis nem volt ismeretünk hasonló próbálkozásokról. Akkoriban gyakorlatilag még hírből sem ismertem Cage munkásságát. Én választottam ki a zenéket, én voltam a pultban, kevertem, irányítottam. Eleinte Zsolt felolvasott, recitált, énekelt, zajongott, mindenképpen aktív részese volt ezeknek a műsoroknak is, aztán fokozatosan mégis a háttérbe került. Ezek az adások felváltva futottak az úgynevezett ismeretterjesztő műsorfolyammal, ahol inkább az előadók, zeneszerzők, lemezkiadók bemutatásán volt a hangsúly.”

- Az éterkoncerteknek címeket, sorszámokat adtatok, és közben gondosan dokumentáltatok mindent.

Tóth Pál: „Az éterkoncerteknek eleinte címeket adtam. Aztán egyre nehezebb volt értelmesnek tűnő címeket találni, talán azért is, mert egyre kevésbé épültek ezek a koncertek valamilyen konkrét koncepcióra. Egyre lényegesebbé vált a hangzás. Talán emiatt, Zsolt ezekbe az adásokba ritkábban jött be. Kitaláltam a Self Organizing Chaos elnevezést, a cím utáni szám pedig az aktuális adás dátumát jelölte. A név nagyon jól jellemezte ezeket a műsorokat: egyszerre több hangforrás szólt, nem egyszer manipulálva. Akármennyire ismertem a lemezeket, a véletlen eredményezte, hogy egyes hangforrások hangjai milyen viszonyba kerültek egymással, hogyan kapcsolódtak egymáshoz, erősítették vagy éppen tompították a hangzást. Közben persze folyamatosan változtam én is, eleinte megijedtem, ha egy ideig nem történt valami érdekes, ha a kimenet nem változott elég gyorsan. Aggódtam, ha úgy éreztem, hogy egy ideje nem történik semmi új, egy idő után szükségét éreztem, hogy valami összetartsa ezt a fajta káoszt. Elkezdtem otthon készíteni olyan hanganyagokat, amik megadták a műsor vázát, amikről azt gondoltam, kicsit jobban összetartják a megszólaltatott hangokat, egységesebbé teszik a hangzást. Ezeket homogenizálónak neveztem el.”

- Valójában ekkor kezdtél el saját zenéket készíteni.

Tóth Pál: „Az idők során kezdtem magabiztos lenni, rájöttem, nem kell mindig mutogatni magam. Nem lényeges a gyors változás. A szépen lassan épülő zenék kevésbé változatosak, ellenben esztétikai szempontból sokkal érdekesebbnek találtam őket. Kísérleteztem. Az otthon készített zenék is egyre érdekesebbek, jobbak lettek, idővel már nem csak a homogenizálókat készítettem otthon. Kezdett megváltozni az arány, egyre több lett az otthon készített hanganyag, és a műsorok egyre inkább irányított improvizációk lettek. Aztán egyszer csak eljött az az idő, amikor már a teljes műsort otthon készítettem. Ebbe talán belejátszott, hogy a Podmaniczky utcai stúdió műszaki állapota egyre jobban amortizálódott. A 2000-es költözés után, a Kultiplex stúdiója gyakorlatilag alkalmatlan volt erre a műsorstruktúrára, és valójában már a Self Organizing Chaos elnevezés sem volt jogos. Megváltozott az igényszintem, egyre inkább komplett műveket akartam készíteni. Nem sokkal a költözés után az ilyen típusú adások ritkultak, majd teljesen megszűntek. A No Wave hiteles történetéhez tartozik, hogy Csenger Ádám barátommal 2002-től 2004 májusáig együtt készítettük a  műsorokat, vagy néha még Zsolttal hármasban. Azóta Sydneyben gyűjti a lemezeket – sikeresen megfertőztem. A sors fintora, hogy az egyik utolsó otthon készített műsoromnak a vágott verzióját, a Paolo Raposo vezette portugál Sirr.ecords hanglemezkiadó cd-n megjelentette. Talán az utolsó ilyen adáshoz készítettem otthon egy sok kontaktmikrofonos installációt. Az egyik mikrofon egy ablakban elhelyezett üvegben volt, ez nagyon jól vette az utca hangjait. A nyers felvétel egyik részéből készült az Avultnál megjelent mini cdr-em.”

- Tehát a rádióműsorokba egyre több kreatív energiát öltél, ami idővel hozta magával a lemezmegjelenéseket, fesztiválfellépéseket.

Tóth Pál: „Igen, mert tulajdonképpen a No Wave műsornak köszönhetem, hogy meghívtak különböző európai fesztiválokra, hangművészeti eseményekre. 1999-ben a párizsi Batofarra, később pedig a bécsi Porgy & Bess-ben rendezett Extended Eu fesztiválra. A SoundExchange keretén belül, aminek Riga, Berlin, Chemnitz és Budapest voltak a partnervárosai, a CTM fesztiválra jutottam el. Aztán a No Wave részese volt az Intimacy And Distance és a Sound Off nemzetközi internetes koncerteknek. Zsolttal közreműködtünk az Elisabeth Schimana és a Seppo Gündler-féle Die Große Partitur projekt internetes zárókoncertjén, a párizsi Aligre Rádióban pedig előadtam egy Self Organizing Chaos-típusú éterkoncertet, a technikus valósággal elámult, hogy ilyet is lehet csinálni. Mindenesetre ezek az adások lehetőséget adtak kísérletezni, kipróbálni magam.”

- A külföldi vendégszereplések mellett további is futottak heti rendszerességgel a rádióműsorok, amik egyre inkább kezdtek túlmutatni a hagyományos, kísérleti zenéket bemutató adásokon. Ezek már sokkal inkább rádióművészeti akciók voltak, igaz?

Tóth Pál: „Legendás adásokat tudhatok magam mögött: Kristof Knittel lengyel zeneszerzőt például egyszer barátok hozták be az adásba. Rábeszélték, hogy jöjjön fel a Tilos Rádióba, mert van ott egy különleges adás. Megállt a küszöbön, nem akart zavarni, aztán annyira belelkesült az adást hallgatva, hogy beszállt recitálni. Egy másik alkalommal kitaláltam, hogy olyan műsort csinálok, amiben nagyon lassan változó, mély frekvenciájú hangok szólnak. Indulás előtt nem sokkal egy kicsit megfutamodtam, éreztem, hogy ebből nagy botrány lesz. Biztonságképpen vittem magammal olyan lemezeket, amiken nagyon magas hangok vannak, illetve a stúdióban halk, percegő-cicergő hangokat állítottam elő azzal, hogy egy apró hangszedőt simogattam egy kefével. Az az adás a Tilos Rádió egyik betelefonálós csúcsát állította fel, egyben rádiótörténeti műsort, izzott a telefon, miért nincs adás, mi történik, mi az, ami most szól, vagy nem szól? Az azért többször előfordult, hogy azt hitték nincs adás, vagy éppen bekapcsolva hagytam a mikrofont. Néhányszor az Antenna Hungária hívott, hogy nincs adás.”

- 1995 és 2002 között a budapesti Szünetjel Nemzetközi Experimentális Zenei Fesztivál valami olyasmi – talán ma már kissé érthetetlen és lehetetlennek tűnő – csoda volt, amit megszűnése óta rengetegen emlegetnek és hiányolnak. Akkor megvolt rá az esély, hogy Budapest felkerüljön a kísérleti, kreatív zenei élet térképére, a Szünetjel megszűnése után mégsem tudott létrejönni olyan releváns újzenei találkozó, ami ilyen hosszan életben tudott volna maradni, vagy olyan minőséget tudott volna felmutatni, mint amilyet éveken át a fesztivál biztosított. Hét év alatt kilenc kísérleti seregszemlét hoztak össze a szervezők, te milyen részt vállaltál a Szünetjel működtetésében?

Tóth Pál: „A Szünetjel Fesztivál eredetileg Márkos Berci és Dóra Attila ötlete volt. Nem sokáig tartott ez az állapot, mert folyamatosan kapcsolódtak be újabb és újabb emberek a szervezésbe. Pontosan nem tudom, hogy jött az ötlet. Az első rendezvény 1995. június 17-én, az Egyetemi Színpadon volt. Sőrés Zsolt hívott el, aki a Mesék stb. nevű formációval lépett fel. A fesztivál akkor még közel sem volt nemzetközi. Mit mondjak…? Akkor nem gondoltam, hogy ez a fesztivál ilyen pályát fut majd be. Emlékeim szerint az egy kicsit sajnálni való, kaotikus próbálkozás volt, a lelkesedésen kívül kevés értékelhető, vagy inkább kevés érdekes koncerttel. Kicsit sajnáltam is az elvesztegetett időt. Aztán Berci akkori felesége Londonban egy koncerten megismerkedett Roger Turnerrel. A ’95-ös decemberi, szintén egynapos második fesztiválon Roger és Martin Klapper voltak az első külföldi, ráadásul nemzetközileg is elismert meghívott zenészek. Még ez a fesztivál sem volt az igazi, de úgy emlékszem ez már jóval izgalmasabb volt az elsőnél. Ekkor kezdődött el a jövő.”

- Ha jól tudom, a fesztivál történetében többször is külső kurátorokat kértetek fel a Szünetjel programjának összeállítására.

Tóth Pál: „Igen. Berci, aki addigra már egyedül szervezte a fesztivált, felkérte Rogert a következő, egy év múlva megrendezésre kerülő fesztivál kurátorának. Ő állította össze, kik legyenek a külföldi fellépők. 1996-ban megalakult a Szünetjel Egyesület, és az az évi fesztivál már három napos volt, ráadásul egy igazi nemzetközi fesztivál. Erre már a neve is utalt: Szünetjel Nemzetközi Improvizatív Zenei Fesztivál. Ezen a magyar fellépők és nézők rengeteget tanulhatnak, nagyon sok jó zenész lépett fel. Azt hiszem, elmondható, hogy a meghívott zenészek kvalitását és számát tekintve, előtte Magyarországon ilyet még nem lehetett hallani, látni. Turner és Klapper mellett fellépett Pat Thomas, Phil Minton, John Russell és Evan Parker. A legnagyobb dobás, mondhatni szívügyem, az AMM fellépése volt. Szerencsére a British Council mellet a Goethe Institute, majd később a svájci, a svéd, és az osztrák kulturális intézet is támogatta a fesztivált. Sok-sok jó zenészt hallhatott a közönség, mert az sem mellékes, hogy ekkorra már kialakult egy törzsközönség. A hatodik fesztivál után Berci felkért kurátornak, a pályázat írásban segített, de a program szervezésében szabad kezet kaptam. Magam mellé vettem Sőrés Zsoltot és Kovács Zsoltot, így egy háromtagú kuratóriummal állítottuk össze az utolsó három év fesztiválprogramját. A 2000-es fesztivál gyakorlatilag teljesen az én elképzelésemet tükrözi, merőben megváltozott az addigi koncepció, jelentős szerepet kapott az elektronika. Improvizatív zenészek mellett meghívtam hangművészeket is. A korábbi fesztiválok nagyon sikeresek voltak, számos világhírű zenészt hallhatott a közönség, mégis úgy gondolom, egyet léptünk a nemzetközi trendek felé, ez az irányváltás ugyanakkor a törzsközönség egy részének nem tetszett. Visszatekintve erre a három évre, ma is úgy gondolom, kellett a váltás. Ekkor szembesültem azzal, hogy a hazai érdeklődő közönségnek is van egyfajta konzervatív hozzáállása, az ismeretlentől való félelme. Emiatt is jobb lett volna, ha tudjuk folytatni. Lehet, hogy a törzsközönség összetétele valamelyest megváltozott volna, de a másik része ráérzett volna ennek az ízére, és jöttek volna újabb érdeklődők is. Úgy gondolom, egyre közelebb kerültünk volna Európához. Bár csak egy évvel később, de a koncepcióváltás az elnevezésben is megjelent: így lett az esemény neve Szünetjel Nemzetközi Experimentális Zenei Fesztivál.”

- A belső, koncepcionális változások mellett külső tényezők, az anyagi támogatások megvonása is befolyásolta a fesztivál sorsát. Mintha elfogyott volna a levegő akkoriban a Szünetjel körül.

Tóth Pál: „Igen, sajnos jöttek a problémák. A British Council nem támogatta tovább a fesztivált. Az volt az alapelvük, hogy egy fesztiválnak a hetedik alkalom után már el kell tudnia tartani magát. Viszont ez egy magyar fesztivál volt, és itt jutunk el a rétegzenék rákfenéjéhez. Magyarországon a kultúrának van egy szegmense, amire nem lehet itthon támogatást szerezni. Ez a típusú zene is az. A megrendezett kilenc fesztivál egyikére sem sikerült magyarországi intézménytől támogatást szerezni. Talán két alkalommal sikerült kisebb támogatást szereznünk, azokat is csak ismerős útján. Jelentősen lecsökkent a támogatás, és nekem is elfogyott a lelkesedésem, így a tizedik, jubileumi fesztivál már nem jött össze. Azt hiszem, a mai napig hiányzik egy ilyen típusú, minőségű fesztivál, aminek eredménye lehetne egy jelentősen izgalmasabb zenei élet, valamint a magyar zenészek egy részének integrálása a nemzetközi zenei életbe.”

- Mi volt a legmeghatározóbb, esetleg legkedvesebb zenei vagy személyes élményed, ami a Szünetjelhez köthető?

Tóth Pál: „A legmeghatározóbb élmény mindenképpen az, hogy két alkalommal sikerült meghívnom az AMM-et. Sok nemzetközileg jegyzett, nagyon jó zenésszel ismerkedtem meg, akik legtöbbször nagyon szerették a fesztivált, és mondhatni baráti kapcsolat alakult ki sokukkal. Két alkalommal a lakásomra is meghívtam a fellépőket, néhány zenészt pedig olykor anyagi okok miatt a lakásomban szállásoltunk el. Francisco Lópezzel nagyon jól éreztem magam, Marc Behrensnek pedig valójában a Sirr.ecords-os lemezem megjelenését köszönhetem.”

- Mit mondanál a rendszerváltozás utáni, magyar kísérleti zenei életről?

Tóth Pál: „Mindenképpen ki kell emelni a kilencvenes évek legelejét a Tilos az Á-val. Rengeteg érdekes koncert volt ott, underground felhozatalban azóta sem volt jobb. Volt és van néhány fesztivál, de az eltelt 26 évhez és a környező országokhoz képest nagyon-nagyon kevés izgalmas dolog történt Magyarországon. Lehet, hogy hazabeszélek, de a legjelentősebb mindenképpen a működését a tizedik, jubileumi fesztivál előtt lezáró Szünetjel volt. A Nun András-féle Ultrahang Alapítvány a honlapjával és a fesztiváljaival, estjeivel rengeteg izgalmas és jó zenészt mutatott meg a magyar közönségnek, de engem az eklektikája és a gigantomániája kicsit zavart. Ez nem minősítés, de én inkább a következetességet szeretem. Ultiban jó az egyet az ultizóknak, egyet a betlizőknek-gondolat, mondom ezt akkor is, ha lehetőség van arra, hogy különböző zenei stílusokat szerető emberek, más műfajokat, zenéket ismerhetnek meg. Természetesen ez is kell, remélem, lesz még folytatása az Ultrahangnak.”

- Egy időben ott volt még Nagy Fül Fesztivál, a Making New Waves, vagy éppen a Szünetjel folytatásaként is felfogható Relatív (Át)hallások Fesztivál.

Tóth Pál: „Való igaz, éveken át futott a drMáriás-féle Nagy Fül Fesztivál, bár Béla alapvetően más műfajokra koncentrált, azok többnyire inkább alternatív rockzenei események voltak. Azt hiszem, Szigetvári Andrea és a Magyar Computerzenei Alapítvány Making New Wave fesztiválja sem érte meg a tizedik rendezvényt, pedig ott igazán sok érdekes koncertet hallhatott a közönség. Kár, hogy ő sem tudta folytatni, bár néha úgy éreztem, hogy ott túlságosan a technológia bemutatása volt a vezérelv. Az első fesztivál nagyon jól sikerült, és végső soron nekik köszönhető, hogy itt volt Alvin Lucier, David Moss és az Arditti String Quartet is. A Sőrés Zsolt szervezte Relatív (Át)hallások valóban egy kicsit a Szünetjel folytatása szeretett volna lenni, de mindvégig anyagi gondokkal küszködött, márpedig pénz nélkül nehéz igazán ütős zenei eseményeket szervezni. Ennek ellenére a három megrendezett fesztiválon szintén sok kiváló előadást hallhattunk. Sajnos, mint mondtam, igazi koncerthelyszínnel még mindig adós Budapest, mert bármilyen sok van, igazából egyetlen izgalmas sincs. Alig történik valami igazán érdekes, izgalmas, újszerű. Amennyiben mégis történik, az abszolút véletlenszerűen. Lehet, hogy néha lemarad az ember egy-egy érdekes koncertről, de egyszerűen kár az időt és az energiát különböző koncerthelyszínek műsorainak a böngészésével tölteni. Elfogadom, hogy velem van a baj, viszont szeretném, ha minél több ember vágyna friss, új hangzásokra és kreatív előadókra, egy jelentős vérátömlesztésre. Ahol természetesen továbbra is megtalálhatók lennének a már ismert stílusok, az ikonikus előadók, a nosztalgikus, pénztárcát hizlaló rendezvények, de mellette megjelennének az új, a haladást elősegítő, a megszokottól eltérő, mai, friss, formabontó koncertek és előadások is.”

- A rádiózás, valamint a koncert- és fesztiválszervezés – nevezhetjük ezt talán a kísérleti zene mellett elkötelezett aktivizmusnak – mellett évek óta zenészként, csúnya szóval hangművészként is tevékenykedsz. Láthatóan nem sieted el a dolgot, 2002 óta mégis öt önálló vagy kollaborációs munkád tudott megjelenni kisebb-nagyobb portugál, francia, brit és magyar hanglemezkiadók jóvoltából. Hogyan jöttek létre ezek a nemzetközi kapcsolatok, okozott-e valaha is problémát megtalálni a megfelelő utat, hogy eljuttasd a műveidet a szélesebb közönséghez?

Tóth Pál: „Őszintén? Természetesen jó érzés, ha megjelenik egy lemezem. Igazolása annak, hogy talán érdemes csinálni, azonban nem kell ezt annyira túlértékelni. Valószínű, hogy mindenkinek megjelenhet lemeze, szóval úgy gondolom, ez nem feltétlenül a minőség visszaigazolása. Amennyiben sikerül befejeznem egy munkámat – mert azért nagyon sok félbehagyott munkám van -, és jónak gondolom, akkor meghallgatom néhányszor egy jobb hangrendszeren. Esetleg ha kell, érdemes és energiám is van, tovább csiszolgatom. Konstatálom, hogy kész és beteszem a fiókba, a megjelenés másodlagos. Egyik lemezem megjelenéséért sem tettem egyetlen lépést sem. A megjelenésük véletleneknek vagy a szerencsének köszönhető, nem tudom, nem igazán hajt, hogy mindenképpen megmutassam magam. Lehet, hogy nem jó, de eleve válogatok, csak azzal játszom, akiben látom az egymásra hangolódás, a közös nyelv kialakításának lehetőségét. Azt hiszem, inkább a társnak kell rám hangolódni, és fontos, hogy ne akarjon teljesen számomra életidegen zenei környezetbe terelni. Az is igaz, sem fellépésre, sem lemezkészítésre nem igen kapacitálnak.”

- Vagyis ha nem noszogatnak, nincsenek saját lemezmegjelenések?

Tóth Pál: „Kérdés, lényeges-e szélesebb közönséghez eljuttatni a műveimet. Eleve mi az a szélesebb közönség? Valóban olyan jók ezek a darabok, mint amilyennek én gondolom? Ráadásul hihetetlen dömping van ebben a műfajban is, legtöbbször ezen belül is csoportok, izmusok alakulnak ki. Néha ugyan elgondolkodom azon, talán aktívabbnak kéne lenni, esetleg Bandcampen hozzáférhetővé tenni a zenéimet. Viszont meg kell nézni a Discogsot: bármilyen pozitív kritikát kaptak a lemezeim, az ottani árak szerint szinte értéktelennek kell ezeket tekinteni, bár azt is tudom, nem feltétlenül értékmérő az ottani ár. A nemzetközi kapcsolatokat, azt hiszem, leginkább a No Wave műsornak és a Szünetjel Fesztiválnak köszönhetem. Azt kell mondanom, mindegyik lemezem megjelenése tőlem függetlenül történt.”

- Ha már itt tartunk, egy kicsit térjünk ki a zenei munkásságodra is…

Tóth Pál: „Korábban már említettem, eleinte passzív résztvevője voltam a Magyarországon a kilencvenes évek elején induló, a korábbiaktól merőben eltérő, kísérletező, improvizatív, nagyon egyedi utat kereső, viszont nagyon heterogén zenei próbálkozásoknak. Az elején zenei szempontból legfontosabbnak mindenképpen Sőrés Zsolt, Kovács Zsolt, Tóth Gábor megismerését, barátságát tekintem. Fontos állomások voltak a SoKaPaNaSZ, majd a Mesék stb. nevű kísérletező formációk. Visszagondolva, egyik sem ütötte meg a nemzetközi mércét, persze kiváló zenékre gondolok. Előbbiben nagyon heterogén volt mind a tagság, mind a zenei elképzelés. Utóbbi pedig nagyon radikális volt, akkoriban mindenképpen érdekes, de azt hiszem, volt, aki finomabb kifejezési formásra vágyott. A radikalitása főleg a hangerőben, és egy bizonyos agresszivitásban rejlett. 1996-ban, vagy talán ’97 elején a Tölgyfa Galériában működött a Szünetjel Klub. Az első fellépésem ’96 végén, az Almássy Téri Szabadidőközpontban, egy Tilos rendezvényen volt, Zsolttal játszottunk egy rövid duót. Többnyire azonban szólóban léptem fel, eleve az alapvetően a Self Organizing Chaos-féle zenekészítés színpadra vitele volt, és ez korlátozta is együttműködésemet más zenészekkel. Közben megalakult a Spiritus Noister, valamint az Abstract Monarchy Trio, utóbbi már nemzetközi együttes volt.”

- Az R.R. Habarccal alkotott duód különösen jól működött. Szerencsés párosításnak tűnt…

Tóth Pál: „Fontos momentum, amikor Nun András jóvoltából megismerkedtem R.R. Habarccal, azaz Rutkai Róbert barátommal. Ő egy egyedi utat járó, nagyon tehetséges hangművész, de sajnos az utóbbi időben nem igen készít zenéket, és élőben is ritkán lép fel. Nekem ebből a kevésből három jutott: egyet még a magyarországi viszonylatban szerintem nagyon jó és nagyon izgalmas izo-fr trióval, kettőt duóban. Ebből az egyik az utolsó Szünetjelen, a másik pedig a tavaly júniusi No Wave Fesztiválon. Mindkettőről elmondható az egyedi hangzás. A Szünetjel Fesztiválon Habarc egy bemikrofonozott szalmabálán játszott, ami az én cd-játszós, elektronikus hangzásommal szerves egységet alkotott. Tavaly szárított növényekkel, faágakkal és tobozokkal keltett hangokat, míg én különböző nagyságú kavicsokat, köveket használtam.”

- Habarc az egyik munkádat meg is jelentette.

Tóth Pál: „Igen, ez fontos tény. Habarc vezette a magyar Avult kiadót, ami azt hiszem, megelőzte korát, és most is azt mondom, jó lenne ma is egy ilyen magyarországi kiadó. Mindegyik kiadványnak egyedi, kézi készítésű borítója volt, úgy tudom, a kézimunka oroszlánrésze Kopottra, vagyis Czinege Zolira, az Avult másik tagjára jutott. A lemezek limitált példányban készültek, eleinte mindössze húsz példányban. 2002 elején Robi felkért egy húszperces hanganyag elkészítésére, el is készültem az op. 20302-vel, ami nagyon tetszett, de miután második alkalommal is meghallgattam a hangrendszeremen, teljesen elbizonytalanodtam, úgy gondoltam, ezt nem fogja kiadni. Kellene valamit változtatni, újra meghallgattam, döntöttem, marad. Ha nem tetszik neki, legfeljebb nem adja ki. Fel voltam készülve a visszautasításra, miközben tudtam, jó az anyag. Meglepetésemre nagyon tetszett nekik. Nagyon gyorsan elfogyott, saját példányaim többségét elajándékoztam, emlékszem, egyet elküldtem Eric Lanzilottának, aki akkoriban az Anomalus Recordsot futtatta, és akitől időnként rendeltem lemezeket. Azonnal jött a válasz, küldjek neki annyi példányt, amennyit csak tudok, de addigra az összes elfogyott. Nem lepődött meg rajta. Pedig ez már negyven példányban készült. Valójában, időben azt hiszem, ez volt az első megjelent önálló lemezem, de két másik megjelenés korábbi munkámat tartalmazta.”

- A portugál Sirr.ecords-hoz hogyan jutottak el a munkáid?

Tóth Pál: „Ezt Marc Behrensnek köszönhetem, aki a 8. Szünetjel Fesztivál alatt szintén nálam lakott, és mivel az izo-fr előtt lépett fel, nem hallotta a koncertünket. Másnap megkért, hogy mutassak saját zenéket. Az egyik nagyon megtetszett neki, kért is rögtön egy másolatot. Majd jelentkezett Paolo Raposo, hogy ki szeretné adni az anyagot. Tudni kell, hogy ez a darab egy No Wave adásban hangzott el, és valamivel 90 percnél is hosszabb volt. A kiadás feltétele volt az anyag megvágása, hogy egy szimpla cd-re ráférjen. Emiatt úgy nézett ki, hogy a terv zátonyra fut, mert én így tartottam komplett egésznek a háromtételes művet. Nem sokkal később Sőrés Zsolt mesélte, hogy az egyik cd-jüket egy disztribútor nem akarja terjeszteni, mert nem tetszik neki. Talán más indok volt mögötte, de hivatalosan ez hangzott el. Emiatt mégis megvágtam az anyagot, mert úgy gondoltam, amennyiben egy magyar előadó lemeze egy viszonylag neves külföldi kiadónál megjelenik, talán jobban felfigyelnek a többi magyar előadóra. Tudom, ez naivitás volt a részemről. Mindenesetre Marc borítójával 2003-ban megjelent az op. 10218 v1.2.”

- És ekkoriban jelent meg az Ultrahangos kiadványod is.

Tóth Pál: „Nun András felkérésére szintén 2001-ben készítettem el a 2004-ben, az Ultrahang Alapítvány cdr sorozatában megjelenő op.10930 (Hét Nap) című lemezemet. Sajnálatosan a sorozat darabjainak megjelenése, gondolom financiális okok miatt, eléggé elhúzódott, úgy tudom, hogy végül nem is jelent meg az összes tervezett lemez. Emiatt a késés miatt, és mivel kiadványok cdr formátumban jelentek meg, a lemez koncepciója nem is nagyon érvényesült. A hét naphoz hat éjszaka tartozik, a hetedik, amúgy is a pihenőnap, nincs különbség nappal és éjszaka között. Ezen a napon megpihen az ember vagy az Úr, gyönyörködik művében. A lemez ennek megfelelően hét tracket tartalmaz, az egyes trackek között szünetekkel. Ezek az éjszakák. Mivel egy alkotónak éjjel is forog az agya, a szünetekben is szól valami, ez átvezetés két felvétel között. A cd-játszók jelzik a szünetet, azaz az éjszakát, a számláló pedig mutatja mennyi van belőle hátra, közben szól az átmenet. Sajnos közben a Nero cd-író programnak megjelent egy újabb verziója, amely már nem volt képes így írni a lemezeket, ezért gyakorlatilag az éjszaka jelzése nélkül jelent meg a lemez.”

- Kollaborációs lemezeid nem igazán jelentek meg, csak a Quentin Rollet-val és a Sőrés Zsolttal közös Paw Music-ról tudok.

Tóth Pál: „Azt nagyon sajnálom, hogy az izo-fr triónak nem jelent meg egyetlen anyaga sem. Adtunk néhány koncertet, amiből kettő-három nagyon jól sikerült. Azt gondolom, mai eszemmel és tudásommal nagyon jó lemezt tudnánk készíteni, de ez a hajó már elment. Mindenesetre 2005 decemberében a krakkói Audio Art Fesztiwalon adtunk egy nagyon nagy sikerű koncertet, volt, aki akkor azt mondta, hogy megváltoztattuk a zenéről alkotott felfogását. Helyette 2010-ben megjelent a Paw Music, ami valójában egy 2002-es felvétel. A pontos történetre már nem emlékszem, de mintha más projektre foglalták volna le Zsolték a stúdiót, és a végén nekem kellett beugranom. Jozef Cseres barátom az üveg whiskey-jével együtt részese volt a produkciónak, még ha csak lelkes szemlélődőként és hallgatóként is volt jelen a stúdióban. A borítóterv is az övé, illetve akkori kiadója, a szlovák HEyeRMEarS/Discorbie és a francia Ronda Label közösen jelentette meg az anyagot. Jozef barátságát is a No Wave-nek köszönhetem. Csehországban tanít zeneesztétikát, zenei témájú cikkeket-könyveket ír, és van egy lemezkiadója. Nagyon jókat tudunk whiskey mellett – szigorúan nem zenéről – beszélgetni.”

- A legutóbbi anyagod amennyire érzékeltem, a Berberian Sound Studio farvizén jelent meg.

Tóth Pál: „Eddigi utolsó lemezem Peter Strickland barátom Peripheral Conserve nevű kiadójánál jelent meg 2013-ban, de ez is valójában egy 2008-as anyag, ami annyira megtetszett Peternek, hogy szeretett volna belőle egy részt felhasználni a Berberian Sound Studio című filmjében. Ehhez viszont ki kellett volna szedni belőle valamilyen hangot, amit folyamatos halogattam, így végül lemaradtam a filmről. Később ellenben megjelentette lemezen az egész anyagot, neves angol zenészbarátaival remixeket is készíttetett belőle, amit aztán vinylen adott ki.”

- Az alkotói neved, az én, honnan ered?

Tóth Pál: „Ez a név számomra nagyon fontos, még ha sokan nehezen is tudják kezelni, én, ráadásul csupa kisbetűvel. Látszólag egyszerű, ugyanakkor nehéz, sokak számára zavaró. Azért választottam, mert egyrészt meg akartam mutatni, hogy mindenki képes lehet arra, amit én csinálok, másrészt pedig jelezni akartam, hogy mindenki egy egyéniség, egy individuum, aki különbözik a másiktól. Eleinte én is óvatosan, kicsit félve használtam – később viszont már bátrabban -, mert Magyarországon nehéz ezzel a névvel fellépni.”

- Hol tartasz most a zenekészítéssel, milyen zenei tendenciák, technikák érdekelnek, illetve kikkel tudnál elképzelni közös munkát, akár színpadon, akár stúdióban?

Tóth Pál: „Azt hiszem a leglényegesebb számomra a zene és az idő kapcsolata. A zene ugyan egy adott térben szól, de mégis elsősorban az idővel van kapcsolata. Alapvetően a lassan építkező, nyugodt zenék foglalkoztatnak. Ahogy korábban mondtam, sokáig otthon számítógépen készítettem hanganyagokat, rétegeket, amiket koncerten kevertem össze. A rétegek drone-os hangzásokat, lassan változó hurkokat, extrém frekvenciákat, halk, neszező hangokat tartalmaztak. Az első időkben majdnem sztochasztikusan kevertem össze ezeket, később fokozatosan csökkent a véletlen szerepe. Ekkor még sok energikusabb layer is volt, majd egyre inkább előre megírt, eltervezett algoritmusok szerint raktam össze a koncertet és egyre nyugodtabb, egyre minimalistább hangzásra törekedtem. Az extrém frekvenciák, a halk részek, a csendek továbbra is fontos szerepet kaptak. Majd fokozatosan kezdtem kihangosított tárgyakat és egyéb elektronikus hangkeltő eszközöket használni, utóbbi időkben előfordul, hogy egyáltalán nem is használok előre megírt hangfájlokat. A csendek, a halk részek, több figyelmet kívánnak a hallgatótól. Van néhány eszköz a fejemben, amit meg szeretnék csinálni, de ezekkel lassan haladok. Meg néhány elektronikus kütyüt is. Sok idő és egy kis pénz is kellene hozzá. Azt hiszem, a sok kütyü használatával sokat változott a zeném hangzása, még ha az alapkoncepció nem is nagyon. Van egy másik énem, ami klasszikusabb elektronikus, elektroakusztikus zenére vágyik.”

- A kísérleti, improvizatív zenében megjelenő énekhangról mit gondolsz?

Tóth Pál: „Jó ideje foglakoztat az énekhang, gyakran ennek valamilyen módosulatait használom is. A 2005-ös párizsi koncertemet például szeretném egy kicsit átdolgozni, nem tudom megvannak-e a forrásfájljaim, illetve ami alapján egykor összeraktam. Van benne egy ütögetős réteg, ezt mindenképpen akusztikus ütőhangszerre szeretném cserélni. Sok félkész-, vagy rosszul, esetleg jól megvalósított anyag hangfájljaival rendelkezem, jó lenne ezeket rendesen összekeverni, de lehet, hogy ma már nem is tetszenének. Tavaly Budapesten előadtam Christian Wolff Stones című művét, de sajnos a MÜSZI más helyiségeinek zaja elég hangosan behallatszódott. Igaz, így legalább nem annyira steril. Azt hiszem, valamikor stúdióban újra megcsinálom, bár közönség nélkül nehezebb. De visszatérve az énekhang kérdésére, néhány hónapja, egy Cage-est kapcsán lehetőségem volt megismerni Kisgyörgy Ilka és Pálházy Henriett énekesnőket. Mindkettőnek fantasztikus hangja van. Ilkáról úgy érzékelem, hogy nyitott, vele talán sikerülhet egy izgalmas koncertet összehozni. Az idei Tilos Maraton No Wave Estjén együtt lépünk fel, bár sajnos szokás szerint nincs időm rendesen készülni. Henriett pedig kimondottan vagánynak tűnt, de vele nem beszéltem semmilyen konkrét jövőbeli tervről.”

- Mi a helyzet a magyar mezőnnyel? Hangszeresekből nincs hiány, viszont a minőség, de legalábbis a kreatív muníció sokszor már kérdéses.

Tóth Pál: „Magyarországon azt hiszem, akivel nekem érdemes, már játszottam. Most a saját nézőpontomból ecsetelem, kikkel lehetne tovább dolgozni, ám lehet, hogy akiket most mondok, nem szeretnének velem dolgozni. R.R. Habarcról már beszéltem, vele azt hiszem, bármikor. Halmos Andrással két alkalommal játszottunk, azt hiszem, vele lehetne további együttműködés. Ő egy igen érzékeny dobos, de van még mit finomítani. Varga Zsolttal nagyon élveztem a duónkat, vele is érdemes lenne továbbgondolni a lehetőségeket. Bevallom, Bolcsó Bálinttól féltem, azt gondoltam, túl dinamikus lesz, aztán pozitívan csalódtam. Lehet, hogy az általános felfogásomhoz képest kicsit mozgalmasabb volt a duónk, de azt kell mondanom, nagyon jól sikerült a közös fellépésünk. Nem ragaszkodom foggal-körömmel az elképzeléseimhez, igaz, bármit azért nem… Van még, akikkel játszottam és máskor jobban egymásra hangolódnánk, illetve van akivel még nem játszottam és akár érdekes is lehet. Magyarországon Kováts Gergő szaxofonossal egyszer még kellene egy próbát tenni, illetve érdekel Kertész Endre csellista, bár őt annyira még nem ismerem. Egyszer meghívtam a műsoromba, ott élőben játszott, és őt azóta potenciális partnernek tekintem. Kovács Zsolt barátommal sajnos csak egyszer játszottunk duóban, akkor is lázas beteg volt, jó lett volna folytatni, de ő jelenleg Franciaországban él, és azt hiszem, hogy már nem is nagyon koncertezik. Aztán Sőrés Zsolt, vele játszottam a legtöbbször. Voltak köztük jók, és szerintem kevésbé jók, mégis azt gondolom, az igazival még tartozunk egymásnak. Egy igazi, visszafogott, nyugodt, mégis izgalmas duókoncerttel, esetleg lemezzel. Korábban már említettem az izo-fr triót, most is azt mondom, amit játszottunk, az megütötte a nemzetközi színvonalat. Ma Sőrés Zsoltot és magamat ismerve, kimondottan jó trió lehetne. Ehhez Kovács Zsoltnak is stabil szinten kellene nyújtania azt, amit tud. Persze tudom, ez már mindig is csak egy elszalasztott lehetőség marad…”

- Külföldi zenészek közül kikkel tudnál elképzelni munkakapcsolatot?

Tóth Pál: „Mindenképpen érdemes lenne folytatni a Paw Music formációt Zsolttal és Quentin Rollet francia szaxofonossal. Volt egy terv, hogy fellépünk Magyarországon Ghédalia Tazartes francia, egészen egyedi zenész előtt, de tudtommal ez akkor senkit nem érdekelt, pedig ő igazi unikum. Egyszer talán Christian Kobi svájci szaxofonossal is sikerül összehozni egy közös fellépést, akár egy stúdiólemezt is. De biztosan lennének még alkalmas partnerek, akikre most nem is gondolok. De hogy szerénytelennek ne tűnjek, egyszer Eddie Prévost mellett is szívesen kipróbálnám magam, illetve egy nagyon jó minimalista zongoristával. Addig jó, amíg álmodunk, álmodozunk.”

- Több fórumon emlegetted, hogy a magyar kísérleti zenei kultúra évekkel el van maradva a globális, de még az európai átlagtól is. Vannak lelkes hangszereseink, zenekaraink, koncertszervezőink, eseménysorozataink, de valamiért én sem érzem az a kreatív tüzet, ami Londonban, Berlinben, de akár még Bécsben is nagyon is jelen van. Szerinted mi ennek az oka?

Tóth Pál: „Igen, abszolút ez a véleményem. Nem biztos, hogy tudok erre korrekt választ adni, elképzeléseim vannak, de ki tudja… Az egyik probléma, azt hiszem, a zeneoktatással van. Feltehetőleg a hangszeres képzés jó, de a tanítási módszer nem. Technikát tanítanak, nyitottságot nem, túlzott szigor, semmi játékosság, a lazaság nem megengedett. Mint az oktatásban vagy a sportban, a sikerért minden megengedett, gyakori a lelki vagy a fizikai terror. A zeneművek pontos visszaadása a mérték, nem pedig a hangszerrel való ismerkedés, a játékosság, a fantázia. Felnőttkorára meg már mindenki meg van elégedve magával, nem akar újabb technikákkal, zenékkel megismerkedni. Az általad említett városokban igazi pörgő, alternatív, experimentális, modern kulturális élet van, ez ösztönzi az előadókat, folyamatos az előadók keveredése, nagy a kínálat. Szívesen járnak oda külföldi zenészek is, keresik a kapcsolatokat, kihívásokat, megtermékenyítik egymást. És gondolom, támogatásban sincsenek szűkében. Sok hely van, ahol szívesen adják a teret egy-egy koncerthez. Vannak állandó helyek, ahova szinte bármikor érdemes betérni, mert biztos lehetsz a színvonalban. Felvetődik a tyúk-tojás probléma is. Ki kit nevel, irányít? A zenész a közönséget, vagy a közönség a zenészt? Nekem határozott véleményem van erről. Ennek bizonyítéka a No Wave műsor és a No Wave rendezvények, estek, fesztiválok. További, nem kevésbé fontos tényező, a koncertszervező, valamint a befogadóhely hozzáállása. Miattuk nem történik meg a megtermékenyítés. Mit is várunk akkor? Dagonyázunk a múltban és büszkék vagyunk rá.”

- Néha ki kellene tárni azt a bizonyos ablakot, és beengedni egy kis friss levegőt…

Tóth Pál: „Nem az baj, hogy zenészeink nagy része elavult, poros zenét játszik. Játsszanak! A probléma az, hogy alig van, aki szeretne továbblépni, akit igazán érdekel a kihívás. Biztosan nem is egyszerű a probléma, mert mi a jobb: érdekesnek lenni, állandóan kísérletezni, kevés embernek játszani, vagy inkább nagyobb, lelkes, de nem túl nyitott közönségnek zenélni? Ki mutatja meg a közönségnek az új utakat? Magyarországon ki kínál alternatívát? Egyáltalán, ki ismeri, mi manapság történik a világban? Siralmasan kevesen. És hol van ma Magyarországon olyan koncerthelyszín, amelyik nem a profitra, legyünk megengedőbb, az életben maradásra törekszik? Eleve nincs kultúrafinanszírozás. A nyitottabb programszervezők azt számolgatják, merjenek-e kevésbé ismert világnagyságokat kis hazánkba hozni. Lesz-e annyi néző, hogy legalább rentábilis legyen a rendezvény. Vannak „nagyágyúk”, akik jók és érdekesek, de ma már inkább a múltat képviselik. Itthon biztos pontnak számítanak, akár minden évben meg lehet őket hívni. A helyszín, a szervező és főleg a néző kipipálhatja az éves nagy progressziót. Az igazság viszont az, hogy egészen elkeserítő a jelenlegi helyzet, a lemaradás. Egy másik évszázadban élünk. Akiknek valaha volt affinitásuk, esetleg közelebbről vagy mélyebben foglalkoztak a progresszív zenével, azok vagy elkényelmesedtek, vagy megmaradtak a korábbi szintjükön. Egy közepes dzsesszrendezvényen szinte telt ház van, a lelkes hozzáértők elájulnak, ki mekkorát játszott, fújt, ütött, vonózott.”

- A zenészek pedig megveregetik egymás vállát, és meg vannak róla győződve, hogy minden a legnagyobb rendben.

Tóth Pál: „Ugyanígy említhetném a klasszikus zenét, csak meg kell nézni a koncertkínálatot. Egy Bartók, egy Ligeti már merész dolognak számít. Ahogy a politika is a múltat próbálja vagy legalábbis szeretné rekonstruálni, ugyanúgy a zenében sincs előrelépés. A  hetvenes évek elején sokat jártam jam session-ökre: Szabados, Ráduly, Orszáczky, Horváth Kathy, Kőszegi, Jávor… Akkoriban ez nagyon jó volt. Ma ha elmegyek egy improvizációs koncertre, legtöbbször ezt a szintet sem kapom. Néha talán modernebb a hangzás, technikailag jók a zenészek, de alapjaiban nem léptünk túl a negyven-ötven évvel korábbi szinten. Ha izgalmas zenei rendezvényekre szeretnél menni, kivéve azt a sztochasztikusan előforduló eseményt, ami nagy ritkán azért előfordul itthon is, át kell lépned az országhatárt. Nem kell nagyon messzire menni, és nem feltétlenül csak nyugatra. Mondják, pörög a kulturális élet Budapesten. Mindenki büszke rá. Csak az igazi, igényes avantgárd, underground vagy experimentális zenének nincs helye. A zenei kínálaton inkább vinnyogni lehet. Vannak a közönségbiztos előadók, őket lehet akár félévente is meghívni, pedig lehet, hogy azért a pénzért három másik, kevésbé ismert, viszont ezerszer izgalmasabb előadót ide lehetne hozni. Nincs egyetlen olyan hely, aminek érdemes figyelni a műsorát. A nagyobb helyek, ahol ráadásul viszonylag jó a hangtechnika, nem érdekeltek az igazán érdekes, újszerű zenék népszerűsítésében. Némelyik ráadásul nem is alkalmas bizonyos zenék befogadására. Nagyon sterilek, pedig nagyon sok érdekes zene emberközelséget kíván, szabadságot mind az előadótól, mind a befogadótól. Erre alkalmatlan az „előadót fel a színpadra, nézőt be a karosszékbe”-attitűd. Az előadónak együtt kell lélegeznie a közönséggel, reagálnia a rezgéseire. Ilyen helyen ez lehetetlen. Biztos van olyan alternatív hely, ami vonzó, és alkalmas is erre a szerepre, de ott meg nincs elég jó hangtechnika, vagy beszűrődik a külvilág zaja. Arról nem is beszélve, hogy sokszor ők sem látnak szívesen ilyen rendezvényeket.”

- Mi akkor a megoldás?

Tóth Pál: „Nagyon szűk réteg van, akit érdekel ez a műfaj, aki el is megy az ilyen estekre. Úgy látom, egy-egy előadónak megvan a nem túl nagy ismeretségi köre. Jobb esetben, több előadó esetén, ezek szuperponálódnak. Mivel ez a réteg nem növekszik, nem érdemes viszonylag rendszeresen rendezni ilyen esteket, nincs idejük rá, de talán annyira nem is elkötelezettek. Ehhez valószínűleg, egy már elfogadott helyre lenne szükség, de mindenképpen egy állandó helyre. És viszonylag sok pénzre, mert fenn kell tartani, be kell járatni egy állandó helyet. Jó előadókat kellene hívni a világ minden tájáról, meg kellene szüntetni azt a gyakorlatot, hogy a magyar előadó kevesebbet ér, legyen megtisztelve, hogy egyáltalán kap lehetőséget. Több mint 15 éves álmom egy lottó főnyeremény, amikor az már tetemesnek tekinthető. Egy épület, ahol lehetne esetleg két koncertterem, egy stúdió, egy kis kávézó, meg egy könyvtár, ahol fülessel lehetne hallgatni a zenei gyűjteményemet. Akár kutatni is azt. Ahová mind zenészek, zeneszerzők, mind zeneszerető emberek betérhetnének. Hasonló, mint a BMC, csak filozófiájában, kínálatában teljesen más. Mert a zene gyakran filozófiával társul, talán leginkább az improvizatív zenében. Külföldön folyamatosan kísérleteznek, új nyelvezetet kutatnak, ideológiákat állítanak fel. Előfordul, hogy túlzásba is viszik. Gyakorlatilag megszűntek a műfajhatárok. Összeértek. Ma egy improvizatív vagy egy komponált mű hangzása összevethető a 2000-es évek elei hangművészetével. Nem ugyanaz, de sokszor hasonló. A környezeti felvételek is nemegyszer beépülnek. Összeáll egy kamaraegyüttes és egy szinuszhullámhoz hasonló hangzást hoz létre, csak sokkal összetettebbet. Mennyi hihetetlen jó zenészt nem elégítenek ki a virtuozitás, keresik az úgynevezett extended, kiterjesztett technikákat. Sokkal fontosabb a hangzás, a létrehozott hangtér. Esetleg maga a módszer. Jelentős szerepet kapnak a tárgyak, az elektronika. Míg más országokban gyakorlatilag ez egy életforma, addig itthon maximum egy jópofa kiruccanás.”

- Nem lehet, hogy ez pusztán nyitottság kérdése?

Tóth Pál: „Tudomásul kell venni, a magyarok bármennyire hangoztatják, hogy milyen nyitottak, nagyon félnek az újtól, igen konzervatívok, és a szó legrosszabb értelmében. Persze kivétel mindig van. Részt vettem olyan rendkívül jó koncerten, ahol a két külföldi zenészen és a szervezőkön kívül Zsolttal ketten voltunk. Útban hazafelé beugrottam egy másik koncertre, amin jóval többen voltak, többen kameráztak, fotóztak, szemmel láthatóan nagyon odavoltak. Körülbelül öt-tíz percig tudtam hallgatni. Igazi időutazás volt, úgy egy évszázadnyit mentem vissza.”

- A függetlenek közt is független vagy – ezt tőled hallottam többször is. Mit értesz pontosan ez alatt?

Tóth Pál: „Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna, vagy nem ilyen megfogalmazásban, de sejtem mire gondolsz. Abban az értelemben igaz, ahogyan korábban mondtam, hogy saját magam építettem fel magam, gyakorlatilag segítség nélkül. Így saját magam alakítottam ki, mi tetszik, milyen zenéket hallgassak, milyen kiadványokat vásároljak. Alapvetően a mai napig egyedül vagyok ezzel. Nagyon kevés embert érdekel ez a fajta zene, nem csapódtam semmilyen csoporthoz, biztos mindenhonnan kilógnék. Kevés ember van itthon, aki tud olyan zenét javasolni, ami érdekelhet, de még nem ismerem. Persze néha előfordulhat, ezt képes vagyok elfogadni. Külföldi zenével foglakozó külföldiek már tudnak, tudnának: Mats Gustafssonnak köszönhetem például Masayuki Takayanagit, vagy Geert Feytonsnak Roland Kyant. A Facebookra is elsősorban a zene miatt regisztráltam, itt rengeteg információhoz jutok hozzá, látom, hogy mi történik a nagyvilágban, sok kiadótól jön hírlevél, fontos ez is.”

- Az, hogy nem csapódtál semmilyen csoporthoz, az outsiderek outsidereként működtél, mindig előnyt jelentett?

Tóth Pál: „A relatív ismeretlenség is jót tesz, nem akarnak eltéríteni, meggyőzni. A rádióműsor összeállításában sem befolyásol mások véleménye, kinek mi tetszik. Azt gondolom, nekem kell mutatnom az utat, irányzatokat, előadókat. Nem kell azzal foglalkoznom, hányan hallgatják a műsort. Szerencsém van, mert egy olyan rádióban van műsorom, ahol megtehetem ezt. Mert sokan, ha nem is szeretik a műsort, azért értékelik. Tudják, hogy a No Wave jelentős értéket képvisel. Néha elgondolkozom, ha ma, ismeretlenül próbálnék egy ilyen műsortervvel jelentkezni a rádióba, kapnék-e lehetőséget. Ez ugyanaz, mint amit a lemezek esetében is említettem, tudatosan megyek a magam útján, és senki nem téríthet el, nincs senkinek befolyása a műsorszerkesztésre. Lassan ott tartok, hogy már a 2018-as műsortervem is negyedrészben megvan, a jövő évi pedig már legalább nyolcvan százalékban. Persze semmi nincs kőbe vésve, az aktualitások miatt minden változhat, viszont váznak, tervnek jó. A sajnálatos halálesetek, lemezújdonságok, új felfedezések, elfelejtett kerek évfordulók mind-mind módosíthatják az eredeti tervet. Ilyenkor jön az újratervezés, az átvitel. Kétszer ennyi műsoridő is kevés lenne, pedig más kb. 2003-től kétórás a műsor. Jelentős változást hozott, hogy 2013-től megváltoztattam az addigi műsorszerkesztési gyakorlatot. négy-ötféle stílus – kortárs klasszikus, elektronikus és elektroakusztikus, szabadimprovizáció, egyéb, máshova be nem sorolható, illetve néha rockzene – heti váltásban szól. Talán az is különállóvá tesz, hogy több műfaj is érdekel. Szeptember óta a Tilosnak híreket kell mondani, ami alapvetően egy testidegen szolgáltatás. Miután ez a No Wave műsort is érinti, végiggondoltam, miként tudom ezt a műsor javára fordítani, így megszületett a No Wave Hírek, ami általában jóval több a kötelező három percnél. Lehet, hogy egy kicsit száraz is. Viszont aki valójában érdeklődik, az innen sok érdekes információt tudhat meg.”

- Azok közé tartozol, akik még hisznek a fizikai hanghordozó formátumok fontosságában, messze földön híres lemezgyűjteménnyel rendelkezel. Mikor és mivel indult ez a szenvedély, és jelenleg hány tételből áll a magángyűjteményed? Mik a kollekciód legértékesebb, legritkább, legkülönlegesebb darabjai?

Tóth Pál: „Nem jó szó a hiszek, egyszerűen jobban szeretem. Egy idősebb, lassan letűnőben levő generáció tagja vagyok, és mennyivel jobb kézbe fogni, forgatni, lapozgatni a borítót, miközben hallgatod a zenét. Emellett az interneten nem minden érhető el, még vásárlással sem. Az illegális zeneletöltés alapvetően egy magyar, vagy inkább fejletlenebb országokra jellemző módszer, de nem ítélek el ezért senkit, mert ismerjük a magyar béreket, lehetőségeket. Sokszor a letölthető hanganyag minősége sem megfelelő, eleve csak mp3-ban érhető el. Sajnos az emberek többsége nem is tudja, hogy létezik minőség, rohan a világ. Mennyivel jobb leülni, nekikészülni és hallgatni a zenét, mint szaladni, utcán, járművön, boltban mp3-as minőségben hallgatni valamit. Láttam jómódú embereket, akinek a technika a fontos, wi-fi, hangfal, csilli-villi, és ezen hallgatja hangosan a telefonjáról a YouTube-ot. Nem veszi észre, hogy ez csak hangerőben több a Sokol rádiónál. Ma már a fiatalabb generáció egy része képtelen telefonbirizgálás nélkül étkezni, komolyan odafigyelni dolgokra. Sok ember már beszélgetni is képtelen, folyamatosan a telefonképernyőjét kell figyelnie.”

- Hogyan viszonyulsz a gyűjteményedhez? Sokkoló zenemennyiség különböző fizikai formátumokban, kis túlzással, egy élet munkája van benne. És rengeteg pénz.

Tóth Pál: „Van egy óriási lemezgyűjteményem. Nem tudom mi lesz a sorsa, gondolom a kukában landol. Mindig nyitva állt az érdeklődők előtt az ajtóm, mennyien csodálkoztak rá, kérdezték, hogy jöhetnek-e később is. Soha nem jöttek. Régebben jóval gyakrabban jöttek ismerősök hozzám zenét hallgatni, mára elkoptak. Még azt sem mondom, hogy azért, mert nem érdekli őket, csak van fontosabb elfoglaltságuk is. Időnként eljátszom a gondolattal, hogy közkinccsé, kutathatóvá, hozzáférhetővé kellene tenni. Katalogizálni kéne, be kellene mindent digitalizálni, hogy azért mégse az eredeti hanghordozó és borító menjen tönkre. Meg persze növelni kellene, megvan a tudásom hozzá, mikkel, de ez rengeteg pénz.”

- Hány darabból áll jelenleg a kollekciód? Pontos számot tudsz mondani?

Tóth Pál: „Miután nincsen katalogizálva, fogalmam sincs, hogy mekkora a gyűjteményem. Azt szoktam mondani, biztosan van 5000 cd és cdr. És pár száz vinyl. Természetesen ebbe szigorúan csak az eddig tárgyalt zenéket számolom. Biztosan sokkal több lenne, ha nem Magyarországon élnék. A legértékesebb kiadvány ritkán ugyanaz, mint ami anyagilag is a legtöbbet éri, sokszor nem is értem, mi dönti el egy lemez kelendőségét. La Monte Young szinte mindig drága: január végén újra kiadták ezer példányban a ’73-as Dream House-t, egy hónap múlva már nem lehetett a kiadónál kapni. A The Well-Tuned Piano bármely hanghordozón drága, de előadón belül is nagy a szórás. Azt hiszem, szép és jó, és viszonylag drága is a japán IMFJ kiadó tízcédés, fadobozos kiadványa.”

- A különleges relikviák, dedikált hanghordozók lázba hoznak?

Tóth Pál: „Igen, szívemhez nagyon közeli néhány dedikált kiadvány. Az AMM Laminates című tripla cd-je, Anthony Braxton aláírta a Trillium E és a Trillium R című operáit, Mats Gustaffson és Paul Lovens Nothing To Read korongja, és sok-sok más. Nem is tudom megmondani, és a legtöbb nyilván csak nekem értékes. Van egy papír Kossuth-százasom, talán az első „más típusú” koncert után nem volt nálam semmi, amit aláírathattam volna, nem készültem, pedig ez a koncert nagy lökést adott. Meggyőzött, hogy érdemes letérni az addig kitaposott útról, hihetetlen volt. Szóval csak egy papírszázast találtam a zsebemben, ezt írattam alá a zenészekkel. Talán ’92-ben, a Tilos az Á-ban volt: Jon Rose, Eugene Chadbourne és Chris Cutler triójáról van szó. Ma is szívesen megnézném őket. Sajnos Eddie Prévost No Sound Is Innocent című könyvének angol nyelvű, aláírt példánya, amiből egyébként a 2005-ös magyar kiadás is készült, a fordítás során elveszett.”

- Cd vagy lp? Miért?

Tóth Pál: „Nekem mindegy, a legfontosabb maga a zene. Vannak mindkettőnek hívei, mondhatni szekták, miközben mindkettő hanghordozó-formátumban vannak jó és silány kiadványok. Generációm egy része ragaszkodik valamihez, keresi azt a hangzást, amihez hozzászokott. Miközben az emberek füle képtelen megkülönböztetni a különböző minőséget, mégis pálcát törnek valamelyik hordozótípus mellett. Egy biztos, a vinyl bonyolultabb, sérülékenyebb, viszont tovább megőrzi a hanganyagot. Az igazi zenei élményhez jó lemez, jó lejátszó és jó eszközök kellenek, ne sercegjen, ne torzítson. Kellő odafigyeléssel talán alig kopik, sok lemez viszont már az első lejátszáskor is serceg. Sok embernek ez hozzátartozik a zene élvezetéhez, miközben a koncerten azért nem hallod a sercegést. Sok, a technológiából fakadó torzítás, az évek során beépült a tudatba, talán éppen ez hiányzik egyeseknek. A lemezhallgatás megkövetel egy rítust, jobban rá kell készülni, mutatósabb a borító, ez jó, mert ráhangolódsz, leülsz, odafigyelsz.”

- Örülök, hogy említetted ezt a rítus-dolgot, itt a fizikai hanghordozók egyértelműen a fétisek vagy totemek funkcióját töltik be.

Tóth Pál: „Ma reneszánszát éli a lemezkiadás. A cd talán sterilebb, viszont összehasonlíthatatlanul jobb a dinamikája, és egy jó japánnyomású cd az simán megüti a koncertélményt. Akkor meg? Van olyan japán kazettám, történetesen egy Merzbow-album, amin a felvétel látszólag nagyon túl van vezérelve, lejátszáskor a kivezérlésmérő szinte a teljes végállásban van, szinte alig mozog, és mégsem torz. Nagyon jól szól. Híve vagyok ugyan a jó hangzásnak, de azt hiszem, a hi-end egy kicsit túlmisztifikált, emiatt egyes eszközök ára irreálisan magas. Bármelyiket hallgatod, úgyis a leggyengébb láncszem határozza meg a hangélményt, és ebbe beletartozik a helyiség is, ahol hallgatod a zenét. Egy normál lakásban bútorok is vannak, a szomszédról, az utca zajáról ne is beszéljünk. Ma már csak a mamutok gyűjtenek lemezt, cd-t, kazettát. Mint mondtam, az emberek nagyobb felét bőven kielégítik az mp3-ak. Behívok néha vendéget a rádióba, aki megjelenik egy mp3-lejátszóval, telefonnal, vagy éppen a YouTube-ról kér bejátszást. A rádió berendezése belepirul a szégyenbe! És akkor mi van? Végül is a kimenet is mp3. Igaz, nem mindegy, miből csinálsz rosszabb minőséget. Felmerülnek kérdések: ott van a veszteségmentes digitális formátum. Amennyiben tényleg veszteségmentes, miért van nyolcféle flac szint? Tényleg nem hallható a veszteségmentes tömörítés? Miközben mondom, kis mp3-as kütyük kielégítik az embereket. Mikor új volt a hangfalam, megmutattam valakinek. Nem tudott véleményt mondani róla, mert nem volt olyan lemezem, amit ismer. Nem tudta a hangzást mihez viszonyítani! De esküszik az vinylre! Ennyi. De vissza az eredeti kérdéshez, nem kell ebben nekem dönteni, mindenki tegye le voksát valamelyik hanghordozó mellet, aztán menjenek ki a hóba, döntsék el. Csak vér ne folyjon.”

- Mennyire tolerálják a közvetlen környezetedben élők a lemezgyűjtési szenvedélyedet, az állandó zenehallgatást, zenekészítést, egyáltalán ezt az egész életformát?

Tóth Pál: „Azt hiszem, egyáltalán nem könnyű olyan emberrel élni, aki ennyire alámerül a nem-konvencionális zenékben. Mindenképpen ki kell emelnem a szüleim toleranciáját, akik ugyan még csak a beat-, rock-, progresszív rock-, esetleg dzsessz-őrületemet ismerték, de soha egyetlen szóval nem illették, hogy mit, miért és milyen hangosan hallgatok. Eszter lányom szegény kétszer akart elfutni otthonról, de többnyire ő is tűrt, bár lehet, hogy gyerekként csak nem mert megszólni. Jelenlegi páromnak sem könnyű, saját nézőpontból persze nekem sem az. Szegény tűri, de nem szabad ezzel visszaélni. Az talán elgondolkodtató, hogy a családomban kit mennyire nem sikerült – igaz, soha nem is állt szándékomban – megfertőzni.”

- Végezetül: kik az aktuális kedvenceid, milyen zenei áramlatokat tartasz jelenleg izgalmasnak? Merre történnek érdekes dolgok, kikre kell manapság mindenképpen odafigyelni?

Tóth Pál: „Őszinte legyek? Nagyon kevés az ismeretem. Tele a világ általam nem ismert, jobbnál jobb, kreatív és tehetséges előadókkal, zeneszerzőkkel, és feltehetőleg izgalmas lemezkiadókkal is. Egy igen szűk szegmensét ismerem csak, vásárlásnál most már sokszor determinál, hogy legalább az általam ismert művészek újdonságait szerezzem meg, de persze nem zárkózom el továbbra sem az új megismerésétől. Korábban már említettem, hogy melyek az életemben jelentős szerepet játszó lemezek, és természetesen még ma is van jó néhány olyan előadó, zeneszerző, akiknek próbálom követni a munkásságát. Bár a kezdetek óta fontos számomra a csend, a nyugalom, a lassú zenei építkezés, a kilencvenes évekkel szemben ezek ma még inkább dominálnak. Nagyon fontos az előállított hangkép, és persze a kreativitás. A virtuozitás, mint az már az eddigiekből leszűrhető, teljesen másodlagos. Mondhatnám, hogy minden, ami érdekes és jó, az jöhet. Persze az én mércém szerint…”

- Rengeteg friss minikiadó van, amelyek a semmiből bukkannak elő, és legtöbbször fiatal, eddig ismeretlen, de nagyon izgalmas zeneszerzők vagy előadók munkáit publikálják. Néha azt érzem, egyre nehezebb követni, lépést tartani az abszolút jelen kísérleti zenéjével.

Tóth Pál: „Így van. Számomra jelenleg kiemelkedik Simon Reynell Another Timbre nevű lemezkiadója, de hasonlóan jó és fontos lehetne a Richard Pinnell vezette Cathnor is, csak az működésében sajnos egy kicsit kiszámíthatatlan. Nagyon fontos még a német Edition Wandelweiser, az amerikai Erstwhile, a japán Improvised Music From Japan, vagy a francia Potlatch. És nagyon sok a pici, ám annál izgalmasabb kiadó: a B-Boim, a Rhizome.s, a Difani, a Sacred Realism, a Caduc, a Bombax Bombax, a Fataka, a Melange Edition, a Suppedaneum, a Flexion, vagy éppen az Irritable Hedgehog. És persze a fiatalokra, a Mikroton, az Intonema, és a Nueni Recs. kiadványaira is oda kell figyelni. Jó néhány korábban szeretett hanglemezkiadó megszűnt, egyik-másiknál pedig mintha változott volna a szemlélet, vagy éppen az enyém változott. A régi klasszikusok közül továbbra is fontos az Eddie Prévost-féle Matchless, Martin Davidson Emanemje, vagy éppen Zorn Tzadikja. És említsük meg a fontosabb magyar kiadókat is: időben az első a korábban már emlegetett Avult, aztán egy másik nagyon fontos és jó kiadó a szerencsére még működő, Garai Ákos vezette 3Leaves. Ő főleg környezeti felvételeket és hangművészek munkáit adja ki. Nem is értem miért nem keresettebbek a kiadványai. Csak mert magyar? Mindenesetre örülök, hogy néhány évig a barátomnak mondhattam. Aztán van még az általad vezetett, nagyon fiatal Inexhaustible Editions, ami lendületesen indult, és abszolút megvan benne a lehetőség, mert megvannak a kapcsolataid, ismereteid a jó folytatáshoz.”

- Az Inexhaustible Editions abszolút egy ártatlan kísérlet, még nem látom, hogy hova fog kifutni ez az egész. Egyelőre próbálom megtalálni az egyensúlyt a lemezkiadással járó adminisztráció, a szlovén- és magyar koncertszervezés, a zenélés, és az írás között.

Tóth Pál: „Van még egy nagy hiányossága a mai modern zenei életnek, és persze ez is pénz és érdeklődés függvénye: nincs ma Magyarországon a modern, kicsit is kísérletező zenével foglalkozó újságírás, könyvkiadás. Valójában egy-két véletlenül megjelentetett zenei témájú könyv mellett csak a Sőrés Zsolt szerkesztésében, a Szünetjel Könyvek sorozatban kiadott három nagyon jelentős könyvet említhetem: Edwin Prévost Nincsen ártatlan hangja, Jozef Cserestől a Zenei szimulákrumok, illetve Michael Nyman Experimentális zene – Cage és utókora című munkája. Ez jó, de nagyon kevés. Zenei újságról, vagy cikksorozatról nem tudok. A kilencvenes években Hajnóczy Csabának és Sőrés Zsoltnak jelentek meg cikkei, de azóta semmi. Említésre méltó zenei témájú online magazint vagy blogot is csak egyet ismerek, az Improv.hu-t, ahol elsősorban improvizációs eseményekről és lemezújdonságokról olvashat, tájékozódhat az érdeklődő. Ez is jó, de nagyon kevés.”

- Köszönöm az interjút, végtelenül megtisztelőnek érzem. Nem lett rövid, de megérte átbeszélni ezeket a témákat, és végre majd egy helyen látni leírva mindezt. Mit fogsz ezután csinálni?

Tóth Pál: „Megyek hallgatni a csendet, ha már a hangját nem tudom lehalkítani.”

Joel Grip: A változatlanság néha megijeszt | 2011. szeptember 17.

admin 2011 szeptember 24.

A szabadzene rajongói és művelői a jelek szerint mind könnyebben találnak egymásra Európa-szerte. Azon művészek számára, akik valóban életformaszerűen űzik és élik ezt a műfajt, a közös érdeklődés erős kötődést biztosít egymás iránt. A közelmúltban zajlott magyarkanizsai 17. Jazz, Improvizatív Zene… Fesztivál egyik érdekes szereplője – habár a programban nem szerepelt – egy véletlenül idecsöppent svéd nagybőgős, Joel Grip volt. Mezei Szilárddal való újvidéki és kanizsai duófellépése után két héttel pusztán érdeklődésből, a zene iránti elhivatottságból visszatért a fesztiválra, és az esti örömzenék fő mozgatórugója lett. Mezei Zsófia interjúja.

- Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével és a zenének ezzel a műfajával?

Joel Grip: „Már azelőtt kapcsolatba kerültem a free jazz-zel, mielőtt tudtam volna, hogy ez egy műfaj. Természetes módon találtam rá, ám ez cseppet sem volt könnyű, ugyanis a zeneiskolában nagyon szenvedtem a konzervatív zeneoktatás miatt: rosszul éreztem magam az állandó teljesítménykényszer nyomása alatt. Amit előadtunk, azt általában rossznak vagy majdnem jónak minősítették, úgyhogy egyedül kezdtem felfedezni a szabadzenét, mintegy védekezésként. Improvizáltam, hogy felszabaduljak a nyomás alól. Ezt még nem nevezném hozzáértő zenélésnek, de ekkor, tizenöt éves koromban kezdődött számomra minden – már ami a szabadzenét illeti. Később másokkal is találkoztam, akik hasonló módon kísérleteztek a zenével, így együtt kezdtünk el játszani. Stockholmban nem volt könnyű kamasznak lenni a társadalom felületessége és elvárásai miatt. A szabadzene a kezdetektől biztosította számomra a teljes szabadságot, ami megszabadított az addigi állandó feszengéstől. Emiatt úgy vonzott, mint a mágnes. Később felfedeztük magunknak a free jazz svéd képviselőit, például Mats Gustafsson szaxofonost – egy egészen új világ tárult fel akkor előttem.”

- Mióta foglalkozol hivatásosan a szabadzenével?

Joel Grip: „Erre nem könnyű válaszolni, mert néha még mostanában is úgy érzem, hogy kezdő vagyok. Hivatásos zenésznek általában azokat nevezik, akik pénzért játszanak. Eszerint én nem vagyok hivatásos zenész, mert általában nagyon kevés pénzt keresek a zenéléssel. Viszont más módja is van a hivatásosságnak, illetve a profizmusnak: az, hogy egyszerűen csak azzal foglalkozunk, amit szeretünk, zenészként illeszkedünk a társadalomba, és a zenét az önmagunk kifejezésére tudjuk használni, úgy mint egy nyelvet. Engem ez érdekel a legjobban.”

- Mivel foglalkozol még a zenélésen kívül?

Joel Grip: „Fesztiválszervezéssel és lemezkiadással is foglalkozom, így az időm nagy részét adminisztratív munka végzésével töltöm. A zenélés érdekében viszont szívesen elvállalok bármilyen civil munkát, hiszen a zenéből nem könnyű megélni. Így a szüleim is könnyebben el tudták fogadni, hogy valóban ezzel szeretnék foglalkozni, sőt támogattak is. Az édesapám újságíróként sokat segített, az édesanyám pedig a fesztiválszervezésből veszi ki a részét: néha háromszáz emberre főz. Svédországban egy kis tanyán szervezzük minden évben a fesztiválunkat, mert a kis helységekben sokkal könnyebb létrehozni, elérni vagy megváltoztatni valamit.”

- Hogyan viseled az utazó életmódot?

Joel Grip: „Gyermekkorom óta folyton mozgásban vagyok. A szüleim válása miatt egyfolytában utaztunk a bátyámmal, igaz nem volt nagy távolság kettőjük között, de soha nem volt egyetlen otthonom, így felnőttkoromra a folytonos utazásban leltem meg a biztonságot. A változatlanság néha meg is ijeszt, úgyhogy, ha nem érzem jól magam valahol, akkor továbbállok. A szüleim is nyitottan álltak a nevelésünkhöz és az utazáshoz, bár mindig nagyon figyeltek ránk és bíztak bennünk. Tizenhárom évesen a bátyámmal már bejártam Európát. 2003-ban pedig már nem okozott gondot, hogy két évre Amerikába, Baltimore-ba utazzak tanulni. Az amerikai tanulmányaim óta néhány hétnél tovább nem is tartózkodtam egy helyen. Ezzel az életformával mindent megkapok, amire szükségem van: a változást, az ismeretségeket. A világról így sok mindent megtudok, sok táján jártam, de tisztában vagyok vele, hogy ezzel veszítek is. Néha úgy érzem: elveszítem önmagam. Párizsban van egy kis lakásom, úgyhogy ha kimerülök, magamra zárom az ajtót, és kipihenem az utazásokat. Már megtanultam értékelni azokat a pillanatokat, amelyek fontosak a számomra egy adott helyen, ilyenkor nem érzem, hogy éppen utazok, hanem olyan, mintha otthon lennék.”

- Az utazásaid során voltak rossz tapasztalataid az emberekkel?

Joel Grip: „A művészek, főleg azok a zenészek, akik improvizálnak, mind nagyon nyitottak, mert az életük hasonló alapokon nyugszik. Nem játszik nagy szerepet a hatalom vagy a pénz, tehát nem mondanám, hogy értek nagy kellemetlenségek. Ez az, ami érdekessé teszi az utazásokat. Az emberek egymás iránti nyitottságából, szeretetéből, a közös munkából születik meg végül a zene. Az hiszem, ez egy jól működő életforma. A kiadónk, az Umlaut Records is egyre jobban működik: tíz zenészt tömörít három országból. Az indiai és ukrajnai hajléktalan gyerekekkel való munkám során ugyanezt tapasztaltam. Egy nagyobb szociális program keretein belül jutottam el hozzájuk. Nehezebben bíznak meg az idegenekben, de a zene és a művészet segítségével hihetetlen dolgokat tudnak kifejezni és alkotni.”

- Mi a véleményed a free jazz nemzetközi helyzetéről?

Joel Grip: „Sok művészt ismerek, aki vidékre költözik, mert ott egyszerűbb és olcsóbb az élet, és az ember általában közelebb érezheti magát a természethez. De társadalmi szempontból is könnyebb vidéken érvényesülni, mert könnyebben és dinamikusabban lehet változtatni a dolgokon. Az én álmaim között is szerepel, hogy egyszer vidékre költözöm, ahol saját házam, kertem lesz, mert az embernek szüksége van a természetre, ugyanakkor a kultúrára is. Berlin például óriási város, és az ott élők nagyon büszkék az ott zajló kulturális életre, de úgy gondolom, hogy néhány év vagy egy évtized múlva kénytelenek lesznek Kelet-Európa felé mozdulni, mert élhetetlenné válik az óriási városuk. Számomra ilyen szempontból érdekes hely Varsó, Budapest, Prága, és talán Belgrád is. Szívesen költöznék ebbe a régióba. Jelenleg Párizsban élek, de az időm nagy részét itt, ebben a keleti régióban töltöm. A franciák nagyon büszkék a kultúrájukra, és emiatt nagyon zártnak látom a világukat. Párizs a világ egyik kulturális fővárosának is nevezhető, mégis egy-két kis klubon kívül nincs lehetőségünk a fellépésre. Nagyon jó barátaim és zenésztársaim élnek ott, együtt igyekszünk életben tartani a dzsesszt. A közönség viszont elég nagy, ám érdekes módon nem a fiatalok látogatják a koncertjeinket, hanem az idősebb korosztály, akik számára fiatalkorukból már ismerős ez a műfaj, és esetleg hiányzik nekik. Ezt nagy különbségnek látom a keleti és a nyugati világ között. Talán Európa keleti országainak jelenlegi helyzetével és változásaival is összefüggésben van az, hogy a fiataloknak szükségük van a free jazz biztosította szellemi szabadságra. Kínában és Japánban is nagyon érdekes most a dzsessz helyzete. A lázadó irányzatok mellett – amilyen a rock és a punk műfaja – a free jazz is direkt ellenállást képvisel az évezredes tradíciókkal, a társadalmi berendezkedéssel és nyomással szemben. Ezek vállalása és művelése nagyon nagy ellenállásba ütközik ott. Aki a zenének szenteli az életét, azt nem fogadja be többé a családja, viszont ilyen módon nagyon elkötelezett és különleges művészek születnek. Norvégia pedig nagyon nyitott és felvilágosult országnak számít. Sok pénzt áldoznak a kultúrára, de sajnos a zenei, és általában a művészi fejlődés nem függ a pénz meglététől. Sok zenei turnét tud fedezni anyagi szempontból az ország, de ha a turnét, a zenészeket és minden költséget nagylelkűen fizetik is, mégis terméketlen marad a dolog, mert nem társadalmi, szociális küzdelem szülte azt.”

Mezei Zsófia

A interjú eredeti változata a VajdaságMA 2011. szeptember 17-i számában olvasható.

joelgrip.com

Mezei Szilárd: A legfontosabb az improvizáció | 2011. január 28.

Juhász László 2011 január 28.

Mezei Szilárd mint hegedűs, brácsás, nagybőgős és zeneszerző a kilencvenes évek eleje óta zenél különböző összetételű zenekaraival. Ezekkel az együttesekkel kortárs rögtönzött zenét játszik – elsősorban saját darabokat. Mezei a mai napig szülővárosában, a vajdasági Zentán él. Mester-tanítvány relációról, vajdasági kultúrpolitikáról, a dzsessz jövőjéről beszélgettünk.

- Emlékszel, mikor tartottál a kezedben először hegedűt?

Mezei Szilárd: „Hegedülni hat éves koromban kezdtem, szüleim akkor írattak be a zeneiskolába. A hangszerválasztás felől abban az időben nem voltak kétségeim. Később már igen. Igazából nem tudom, nem emlékszem, miért éppen hegedülni szerettem volna. De az, hogy zenélni szeretnék, és hogy ez meghatározó dolog lesz az életemben, az elég korán tudatosult bennem. Így emlékszem, és így mesélik a szüleim is.”

- Kikre tekintesz úgy mint mestereidre? Kik azok, akiktől a legtöbbet tanultad mind zeneileg, mind spirituálisan?

Mezei Szilárd: „Ma már sajnos nem igazán működik a mester-tanítvány viszony, mindenesetre három olyan személyt említenék, akiktől személyesen is tanulhattam. Az egyik Zoran Eric, akinek a zeneszerzés osztályába jártam a Belgrádi Zeneakadémia zeneszerzői szakán. Szerencsémre rendkívül nyitott volt – és a mai napig is az – a különböző, nem kanonikus zenék felé, és ezért sem Anthony Braxton, sem Szabados György zenéje nem volt idegen az óráinkon, sőt! De a szűkebb szakmai dolgokban is nagyon progresszív és szerteágazó volt a tanítási módszere, nem beszélve arról, hogy személyre szabottan tanított, és mindenkivel olyan módon foglalkozott, amilyet az adott diák személyisége, habitusa, tudása megkívánt. Engem hagyott egészen szabadon dolgozni, viszont nagyon jókor, jó helyen szólt hozzá a munkáim fázisaihoz. Egyébként abban az időben, az egyetemi évek alatt a legbehatóbban az aleatóriát, és azon belül is azt a fajta aleatórikus zenét tanulmányoztam, ami Witold Lutoslawski zenéjének lényege, valahol tulajdonképpen az ő „találmánya” ez a módszer. Zoran Eric azért is volt fontos, mert egy kicsit „enyhíteni” tudott azon az engem igazán foglalkoztató problematikán, ami az improvizáció és az improvizativitás, illetve az improvizatív zene és a megírt, kanonikus komolyzene és azon belül a kortárs zene világa, illetve még inkább e komolyzenei világhoz kapcsolódó – véleményem szerint sok sebből vérző – zenei pedagógia között áll fenn.”

- Ki a másik kettő?

Mezei Szilárd: „A másik – ha lehet azt mondani, még nagyobb hatású – mester számomra mindenféleképpen Szabados György. Az ő művészete és szemlélete, szellemi hozzáállása a mai napig meghatározó úgy a zenével, mint a világgal, a filozófiával való viszonyomban. Úgy gondolom: ő az egyik legfontosabb ma élő magyar gondolkodó. Szabados zenéjét tulajdonképpen attól kezdve hallgattam és tanulmányoztam behatóan, amikor 1990-ben improvizatív zenével kezdtem foglalkozni. Néhány alkalommal személyesen is találkoztunk a kilencvenes években, azután 2002-ben egy látogatásom során felvetette, hogy játszunk együtt duóban. Nagyon megtisztelő volt ez az ajánlat, egy kicsit talán meg is ijedtem, hiszen – bár nem szeretem ezt a kifejezést – a példaképemnek tartottam és tartom ma is. A próbák során nagyon sokat tanultam, igazi revelációként, beavatásként éltem meg ezeket a közös zenéléseket. A duón kívül többször felléptem Szabados zenekarában, a MAKUZ-ban is. A közös munka valamilyen szempontból a mai napig tart, ahogy – a Győrfree-n, és annak lelkes vezetője, közös barátunk, Fülöp Péteren keresztül – tart egy baráti kapcsolat is. Bodor Anikó zentai népzenekutató – nem sorrendben – a harmadik, aki számomra személyesen is meghatározó személyiség. Ő sajnos már nincs közöttünk. Őt tartom a vajdasági magyar közösség szempontjából az elmúlt ötven év egyik legfontosabb egyéniségének. Számomra – gyerekkoromtól kezdve, úgy is mint családunk barátja – egyfajta etalon volt az ő értékítélete. Soha nem az érdekelte, hogy elégedett lehessen, hanem mindig az, hogy – esetében a népzene ápolása, gyűjtése, rendszerezése, valahol, bármennyire is tudta, hogy reménytelen misszióról van szó – a feladatát, szerepét, dolgát, küldetését, szolgálatát, teljes testi-lelki bevetéssel teljesítse. A közösségnek olyan szolgálatot tett, amivel sokszor úgy érzem, az nincs is tisztában. Talán nem is igazán a közösség nincs vele tisztában, hanem annak azon tagjai, akik hivatottak lennének munkájának, hagyatékának méltó megbecsülésére, kezelésére. Improvizatív zenészként és zeneszerzőként a magam részéről több dologban is megpróbálom szerény lehetőségeim szerint ápolni a munkáját, illetve azt, ami neki is a legfontosabb volt: a vajdasági magyar népzenét. Természetesen a lelkes vajdasági magyar népzenész-társadalom, úgy érzem, méltóan ápolja Anikó emlékét és viszi tovább művét. A mester-tanítvány témában egyébként úgy gondolom, az embernek, egy zenésznek mestere valahol minden partnere, akivel együtt játszik, vagy legalábbis sok közülük. Így én is nagyon sokat tanultam azoktól a zenészektől, akikkel már évek óta együtt játszunk. És természetesen azok a művészek, gondolkodók is mestereink, akikkel csak közvetve van kapcsolatunk. Számomra ilyen emberek – a teljesség igénye nélkül felsorolva Ottlik Géza, Hamvas Béla, Samuel Beckett, Saint-Exupéry, Danilo Kis, Sziveri János, Domonkos István, Koncz István, Soren Kierkegaard, Ortega y Gasset, Alberto Giacometti, Paul Cezanne, John Cassavetes, Nagy József. A zenében pedig a magyar népzene, a keleti tradicionális zene, Bartók, Kodály, Ligeti, Lutoslawkski, Anthony Braxton, Mal Waldron.”

- Említenél néhányat a legmeghatározóbb zenei partnereid közül?

Mezei Szilárd: „Szabadost már említettem. Fontos, régi partnerem, barátom Márkos Albert csellista, aztán a zenekaraim tagjai, Csík István dobos és Malina Ervin nagybőgős, akikkel a triót alkotjuk, illetve a fúvós Bogdan Rankovic, a harsonás Bransilav Aksin, a tubás Pápista Kornél és Milan Aleksic zongorista, akik a nagyobb felállásokban vesznek részt. Ezenkívül egy nagyon meghatározó zenész számomra, akivel eddig három alkalommal volt szerencsém együtt koncertezni, és remélhetőleg a jövőben is lesz rá alkalom: Matthias Schubert német szaxofonos.”

- Szerzeményeid a magyar népzenéből indulnak ki, ugyanakkor szorosan kapcsolódnak a dzsesszhez és a kortárs komolyzene egyes irányzataihoz. Tudatos vagy ösztönös ez a stílusfelépítés?

Mezei Szilárd: „A magyar népzenét zenei anyanyelvként élem meg, tehát annyiból tudatos, hogy az ember – zeneileg is – elsősorban az anyanyelvén szólal meg. Azontúl a magyar népzenét különleges jelenségként élem meg: ritka egységes és egész világnézetet, habitust hordoz magában. Az, hogy ilyen sokáig, szinte a múlt század közepéig, de nyomokban még a mai napig is megtartotta funkcionalitását, illetve az, hogy kivételes magyar zenészeknek, kutatóknak és továbbvivőknek köszönve ilyen nagy mennyiségben, és ilyen jó feldolgozottságban meg tudott maradni, mint „múzeumi” lelet, kivételes szerencse. Természetesen ma a magyar népzene már egy zárt világ, folyamatosságában már nem élő és nem éltethető, viszont anyanyelvként, véleményem szerint, még mindig ható- és működőképes. Ami a dzsesszt illeti, értelemszerűen az is a népzenéből, a feketék népzenéjéből alakult ki. Ami engem személy szerint a dzsesszben érdekel – azontúl, hogy mint zenehallgató, rajongok érte –, az a fajta improvizativitás és hozzáállás, ami képes élővé és kortárssá, korszerűvé tenni a ma zenéjét. Nagyon sokszor, nem teljesen alaptalanul éri az a vád a mai, hermetikus kortárs zenét, hogy belterjes, befogadhatatlan, képtelen a ma kérdéseire, életérzéseire érdemben reflektálni. Ez igaz lehet, de nem biztos, hogy ez csak a zenészek, a zeneszerzők hibája. A kommercialitással nagyon egyenlőtlen és igazságtalan „verseny” alakult ki, és a könnyebbik út sokak számára vonzóbb lehet. Válaszolva a kérdésre: úgy gondolom, ezek végeredményben részletkérdések. Az ember kialakítja saját stílusát, részben tudatosan, részben determináltan a saját kultúrája, hagyománya, sorsa által. Ezért – legalábbis szándékaim szerint – ezeket a „stílusokat” nem kombinálni szeretném, mint valami mozaikot, hanem szervesen összefonni, hol az egyiknek, hol a másiknak adva nagyobb hangsúlyt. Sokszor eszembe jut Bartók egy nyilatkozata, amiben azt mondja, hogy a vonósnégyeseiben érzi úgy, hogy a legközelebb került a magyar parasztzenéhez – azaz annak mélyebb, gyökeréhez, hiszen a felszínen éppen a vonósnégyesei a legkevésbé népzenei ihletésűek. Végül pedig, mindezen stílusok felett áll a leglényegesebb, az improvizáció, az improvizatív szemlélet.”

- Foglalkoztat a kompozíció és az improvizáció aránya?

Mezei Szilárd: „Abban a zenében, amellyel én foglalkozom, a legfontosabb az improvizáció. És az ideális az lenne, ha csak improvizálnánk, kompozíció nélkül. Ugyanakkor ehhez zeneszerzői véna szükségeltetik minden zenész részéről. Amióta ezzel a zenével foglalkozom, folyamatosan érdekel ez a viszonyrendszer a két „pólus” között, viszont most már kevésbé érzem feszültnek ezt a viszonyt, legalábbis, ami a magam munkáit illeti. Ugyanakkor, a sok olyan munka során, ahol ezt a két dolgot közelíteni próbáltam, illetve minél organikusabb viszonyba hozni, maga a kompozíció, mint olyan, lényege is megváltozni látszott a számomra, mégpedig olyan értelemben, hogy immár olyan hangzásokat, zenei folyamatokat tudunk improvizálni, amiket előre lehet látni leírás nélkül is. Hangsúlyozom, nem arról van szó, hogy irányított lenne az improvizáció, hiszen az akkor már nem is annyira improvizáció, hanem arról, hogy egy kompozíciós résznél nem hagyományosan leírt, hagyományos vagy grafikai, verbális notációval leírt anyagot játszunk, hanem bizonyos megbeszélésekből, folyamatok kapcsolataiból, illetve vezénylésekből alakul ki a folyamat, ami azonban formájában, dramaturgiájában mégis megfelel a kompozíciós elvárásainknak. Ami a kompozíció és improvizáció arányát illeti, az is, mint minden ebben a zenében a konkrét darabtól, munkától függ, tehát vannak olyan darabok, amelyeket szorosabban megkötök, de vannak olyanok is, amelyekben több az improvizáció. És természetesen vannak olyan felállások, koncertek, amelyek teljes mértékben improvizációk.”

- Az elmúlt két-három évben annyi munkád jelent meg a világ legkülönbözőbb lemezkiadóinál, hogy alig tudtam követni. Hogyan épülnek ezek a kapcsolatok? Te keresed a kiadókat, vagy ők találják meg téged?

Mezei Szilárd: „Azt tudni kell, hogy ezek nem nagy kiadók, viszont néhány közülük nagyon megbecsült. A brit Leo Records például már lassan negyven éve foglalkozik lemezkiadással és több ezer kiadványa van. A lengyel NotTwo már két éve az év kiadója az All About Jazz szaklap szerint. Ez a két kiadó, melyekkel a legszorosabb a kapcsolatom. Ezen kívül dolgozunk még a kanadai Red Toucannal, a portugál Creative Sources-zal, a litván No Business-szel, az angol-görög Aural Terrains-szel, és az ugyancsak angol Slam-mel. Ezek mellett korábban megjelent egy kiadványunk a svéd-francia Ayler Records-nál is, amelyben azóta vezető- és országcsere történt, de éppen a minap vettük fel újra a kapcsolatot. Eleinte magam találtam meg a kiadókat, majd a továbbiakban az együttműködés kölcsönössé vált: én küldöm a friss felvételeket, ők pedig kiválasztják azt, amelyiknek a kiadásában érdekeltek lennének. De azt azért szeretném hangsúlyozni, hogy a lemezkiadást másodrangú dolognak tartom, csakis az élő zenélés, koncertezés az, ami a zenét éltetni tudja – nem csak az improvizatív zenét, hanem bármelyiket.”

- Amikor először láttalak élőben játszani, Nagy József fotókiállításának megnyitóján zenéltél, akinek több színházi munkájához komponáltál zenét. Melyek voltak együttműködésetek legfontosabb állomásai?

Mezei Szilárd: „A Nagy Józseffel való munka minden egyes alkalommal nagy kihívást jelentett, és megtisztelő volt, hogy vele dolgozhattam. 1997-ben dolgoztunk először egy kisebb performansz erejéig a kanizsai fesztivál keretében, majd az első komolyabb munkánk 2000-ben volt, a Filozófusok című előadás, amelyet Orléans-ban próbáltunk, és Cannes-ban mutattunk be, élő zenével. Márkos Albert csellón, Geröly Tamás ütőkön, én brácsán játszottam. Ez az előadás Bruno Schulz művei alapján készült, és a mai napig játsszuk. A bemutató évében a kritikusok megítélése szerint az év előadása volt Franciaországban. Együtt dolgoztunk még az Asobu című japán-francia koprodukcióban 2006-ban, amelynek zenéjét Szelevényi Ákossal közösen írtuk, és még két zenésszel kvartettben adtuk elő élőben. A bemutató Avignonban, a pápai palotában volt. Abban az évben a fesztivál kiemelt művésze volt Nagy József, és sokan azt mondják, az európai színházi munka egyik csúcsát jelenti, ha egy színházi rendező a pápai palotában mutatja be előadását. Ezt az előadást játszottuk Japában is. Legutóbbi közös munkánk a 100 tű hossza című előadás volt 2009-ben, amelyet a Bicskei Zoltán vezette magyarkanizsai Nagy József Regionális Koreográfiai Központban készítettünk, és a kanizsai fesztiválon mutattuk be. Ebben a zenét a szeptettemmel játszottuk, ugyancsak élőben. A vele való munkáról röviden annyit mondanék: Szkipe – vagyis Nagy József – zenei érdeklődése nagyon hasonló az enyémhez, vagy az enyém az övéhez, így az a zene, amit az ő előadásaihoz írtam, kevésbé alkalmazott zene, és egészen közel áll – a 100 tű hosszában gyakorlatilag megegyezik – azzal a zenével, amivel egyébként is foglalkozok. Kivételesen nagy és kreatív művésznek tartom, és a közös munka minden egyes alkalommal nagy élmény volt. Stresszmentes és nagyon kreatív.”

- A vajdasági kultúrpolitika – már ha létezik egyáltalán ilyen – hogyan támogatja az ottani művészeti életet?

Mezei Szilárd: „Ez a kérdés nagyon bonyolult, röviden nehéz rá válaszolni. Rendszeres anyagi támogatás csak kevés művésznek, művészeti csoportnak jár, és azok is általában valamilyen nagyobb intézményhez kötődnek. Kialakult kultúrpolitika talán még nincs is. Független művészek csak kis résztámogatásokra számíthatnak. Persze néha vannak kivételes alkalmak, esetek, de általában nem jellemző, hogy a kortárs megmozdulásokat jelentősen támogatnák. Ugyanakkor, ami még nagyobb gond, hogy a politika, és azon belül a pártpolitika mezsgyéjén mozognak a dolgok, ami eleve kizárja, hogy egy komoly kultúrpolitika kialakulhasson. Szűkebben nézve, az itteni magyar közösség szempontjából ez azért is tragikus, mert ez a közösség nagyon kicsi, és így belterjes marad. Elkeserítő és nagyon bosszantó belegondolni abba, hogy pillanatnyilag milyen irányba tart ma ennek a közösségnek a kultúrája – beleértve a művészeteket, közművelődést és a médiát is.”

- Végezetül: mit gondolsz, merre tart a mai dzsessz, milyen alternatívái vannak műfajnak?

Mezei Szilárd: „Ez még nehezebb kérdés. Az, amit dzsessz zenének hívunk, nagyjából már halott, zárt világ, hiszen a műfaj nagy öregjei lassan mind eltávoztak. Már a modernebb irányzatok képviselői is öregeknek számítanak, és ami ma „jazz” címke alatt fut, az általában az a fajta mainstream, aminek elsődleges szempontjai piacgazdasági kategóriákba tartoznak, azaz kommersz zenék felé sodródnak el, hiszen a fő szempont lett az eladhatóság, ami ötven évvel ezelőtt még nem zárta ki a minőséget, ma viszont már egyértelműen igen. Ha kimondjuk, ha nem, ez sajnos így van. Elég csak megnézni a hajdani nagy fesztiválok mai programjait. Úgy érzem, a régi dzsesszt habitusban, hozzáállásban a mai improvizatív zene viszi tovább. Éppen nemrég hallgattam például Ken Vandermark szaxofonos Jimmy Giuffre tiszteletére indított projektjét, és jó volt hallani, hogy milyen egyenes vonalon lehet származtatni azt a hard bop világot, amiből Giuffre indult, a mai free jazz-szel. De ugyanúgy megemlíthetjük Anthony Braxton különféle hagyománytisztelő projektjeit, amelyeket Thelonious Monk, Charlie Parker, Lennie Tristano zenéjének szentelt. És a kortárs improvizatív zenészek tisztelgése, hommage-a a régi dzsessz iránt jellemző. Persze a mainstream zenészek is erre hivatkoznak, de számomra az ő zenéjükből pont az hiányzik, ami a dallam, a harmonizálás, az egyes stílusjegyek mögött van. Ez persze szubjektív vélemény. Csak remélni tudom, hogy marad hely és levegő annak a zenének, amit mondjuk húsz év múlva még dzsessznek nevezhetünk.”

Az interjú szerkesztett változata a delmagyar.hu 2011. január 28-i számában olvasható.

szilardmezei.net

Jeremiah Cymerman: Mindig is a kivitelezés érdekelt jobban | 2011. január 11.

Juhász László 2011 január 12.

Jeremiah Cymerman fiatal kora ellenére a mai New York-i zenei avantgárd egyik leginvenciózusabb, legizgalmasabb klarinétosa. Egyaránt játszik komponált- és rögtönzött zenét, az elmúlt egy-két évben olyan lemezkiadók jelentették meg szóló- vagy kollaboratív munkáit, mint a Porter vagy a Tzadik. Cymerman februárban a Kayo Dot zenekar társaságában turnézik Európában – Magyarországon kizárólag Szegeden lép fel.

- Mikor kezdtél el klarinéton játszani? Milyen hatások befolyásolták a zenei fejlődésedet?

Jeremiah Cymerman: „Nem emlékszem pontosan, de körülbelül 10 vagy 11 éves lehettem, amikor először hangszert fogtam a kezembe. Kezdetben basszusgitáron játszottam, aztán 19 esztendős koromban felfedeztem magamnak a klarinétot. 14 évesen kaptam egy négysávos hangrögzítőt, ez azonnal lázba hozott, ez volt a nagy fordulat – ekkor kezdtem kísérletezni a különböző rögzítési és keverési technikákkal. Zeneszerzést formálisan sosem tanultam, a komponálás helyett mindig a kivitelezés érdekelt jobban, és a mai napig ugyanolyan fontosnak tartom a zenei ötletek megvalósítását, mint magukat az ötleteket. A legkorábbi zenei hatásokat iskolai dobkörök és olyan ma már viccesnek tűnő zenei produkciók jelentették, mint a Weird Al és a 2 Live Jews; valamint azok a kazetták, amiket a nővérem hallgatott folyton: Bon Jovi, Poison, a kilencvenes évek közepének rap és hip-hop zenéi, tibeti kántálások, különféle metal és hardcore bandák. És persze az olyan zenekarok is hatottak rám, melyek a rock- és a popzene határán mozogtak: a Primus, a Faith No More, a Mr. Bungle és a The Residents. Később olyan zeneszerzők és zenészek határozták meg a zenei fejlődésemet, mint Feldman, Radigue, Zorn, Anthony Coleman, Evan Parker, vagy éppen Otomo Yoshihide.”

- Komponálsz, előadsz. Konceptualista zeneszerzőként vagy előadóként tekintesz magadra?

Jeremiah Cymerman: „Most jutottam el arra a pontra, hogy szinte már semmi különbséget nem látok a kettő között. Vagy inkább: nem akarok látni különbséget a kettő között. Próbálom tudatosan elkerülni a két véglet összehasonlítását, illetve a komponálás és az előadás éles szembeállítását. Az improvizált koncerteken is komponálok – a színpadon, élesben. Őszintén szólva, ha alkalmazott zenészként dolgozok, nem sok energiát fordítok a felkészülésre. Ennek a magyarázata egyszerű: nincs annyi időm, mint amennyit ilyenkor általában a zenekarvezetők megkövetelnek a hangszereseiktől. Nincs időm órák hosszat gyakorolni, a kottákat tanulmányozni. A saját zenei ötleteimnek a kidolgozása, illetve a kollaboratív munkák sokkal jobban izgatnak. Ez talán a kérdésedre is megadja a választ: inkább mint zeneszerzőként gondolok magamra. Ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem kedvelem a vagy/vagy-gondolkodást. És talán azért nem, mert bármennyire is leplezzük, még mindig létezik egy olyan domináns kulturális hozzáállás, ami azt sugallja: a zeneszerző felsőrendűbb, mint az improvizáló muzsikus. Ami persze marhaság, hallgass csak meg egy Barry Guy szólólemezt!”

- Olyan kontextusban is játszol, ami rögtönzött ötleteket, döntéseket követel a hangszerestől, és olyanban is, ahol a zene határozott instrukciók mentén bontakozik ki. Ha jól sejtem, az előbbit részesíted előnyben.

Jeremiah Cymerman: „Nincsenek preferenciák. Mindkettő zene, a munkamódszer pedig csak a kivitelezés eszköze. A zenei fejlődésem miatt fontos, hogy folyamatosan dolgozzak, méghozzá lehetőleg a legkülönbözőbb módszerekkel. A legfontosabb persze az, hogy a zene vállalható, őszinte legyen – kizárólag az ilyen munkák érdekelnek.”

- Ha előre megírt zenét játszol, általában van elég időd és tered az improvizációra?

Jeremiah Cymerman: „Persze. Igazából az improvizációt nevezném meg, mint a közös nevezőt mindabban, amiben zeneileg érdekelt vagyok.”

- A Tzadik kiadónál két éve megjelent In Memory Of The Labyrinth System című albumod egy szólómunka. Milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal kerülsz szembe, ha egymagad játszol?

Jeremiah Cymerman: „Az utóbbi években rengeteg szólókoncertet adtam, így bátran mondhatom azt, hogy az egyszemélyes produkciók jelentős részét képezik a zenei énemnek. Persze mint mindent, ezt is próbálom egyensúlyban tartani: próbálok nem túl sok időt tölteni egy bizonyos projekttel. A magányos komponálás és a csoportos improvizációk esetében is ezt a balanszot próbálom megtalálni, fenntartani. Ha megvan az egyensúly, a következő lépés az, hogy próbálok friss és innovatív maradni. Például ha komponálok, ugyanannyit foglalkozok konvencionális, ötvonalas kottákkal, mint a nyitott, grafikus kottákkal. Ha egy szólókoncertre készülök, ugyanannyit játszok akusztikusan, mint elektronikus effektekkel. Akkor érzem teljesnek magam, amikor egyszerre több munkával foglalkozok, és lehetőleg mindegyikkel ugyanannyit. Szólóban játszani talán nagyobb kihívás, mint csoportosan: önmagaddal kell megküzdened. Már most vannak terveim egy következő szólólemezre, és talán már február végén, amint visszatértünk New Yorkba, elkezdem feljátszani az ötleteimet.”

- Európába a Kayo Dot egyszemélyes előzenekaraként érkezel, illetve a Tartar Lamb II nevű klarinét-hegedű-gitár trióban is játszol Toby Driver és Mia Matsumia társaságában. A szegedi koncerten mire számíthatunk?

Jeremiah Cymerman: „Először is, a rossz hír: rajtunk kívülálló okok miatt Mia nem tud velünk átrepülni Európába. A Kayo Dot és a Tartar Lamb II nélküle fog játszani. A turné állomásain három rövidebb koncertet adunk. Elsőként én játszok 20-30 percet – még ezekben a napokban is dolgozok egy új darabon, amit februárban mutatok be először a közönségnek. Egy elégikus drone darabról van szó, amit részben Eliane Radigue munkái inspiráltak, a címe Kaddish. Az estek második fellépője a Tartar Lamb II lesz, ami egyike Toby projektjeinek, de nagyban különbözik a Kayo Dot progresszív rockjától. Toby tervei szerint a Tartar Lamb II egy négytételes elektroakusztikus szvitet fog előadni, ami moduláris repetitív formákat használ. Apró zenei mozzanatok ismétlődnek, melyeknek a hossza időben folyamatosan változik, nyúlik és zsugorodik. Aprólékosan kidolgozott ambient-szerű zenéről van szó, aminek minden momentuma tele van történésekkel. Ezt az anyagot nemrég rögzítettük lemezre, és őszintén büszke vagyok, hogy részese lehetek ennek a triónak. A harmadikként fellépő Kayo Dot pedig Toby legfontosabb zenekara, és egyben az egyik kedvenc bandám. Nem tudom elmondani, hogy mennyire imádom a zenéjüket!”

- Jelenleg min dolgozol, milyen kollaborációkban veszel részt?

Jeremiah Cymerman: „Épp most fejeztem be a Fire Sign című lemez felvételét. Az album öt elektroakusztikus darabot tartalmaz, és olyan kiváló zenészek játszanak mellettem, mint Peter Evans és Nate Wooley trombitások, Tom Blancarte nagybőgős, valamint Harris Eisenstadt dobos. Hogy ez mikor és melyik kiadónál fog megjelenni, arról még fogalmam sincs. Ahogy korábban már említettem, a Tartar Lamb II is nemrég vett fel egy új anyagot Plyimage Of Known Exists címmel; és emellett még egy zseniális dobossal is játszok duóban. Brian Chase-t a legtöbben talán onnan ismerik, hogy ő a Yeah Yeah Yeahs dobosa. Agresszív, bárdolatlan free jazzt játszunk, de úgy érzem, minél többet zenélünk együtt, annál jobban kezdünk rátalálni a saját hangunkra.”

jeremiahcymerman.com

Sidsel Endresen: Az egész az itt és most-ról szól | 2009. február 21.

Kovács Orsi 2009 március 12.

Zakatoló szótöredékek, hosszan úszó, mélyen zengő hangok, az esztétikum határáig feszített expresszivitás. Napjaink egyik legeredetibb, experimentális projektekben gyakran részt vevő dzsesszénekesnője, a Bugge Wesseltoft nevével fémjelzett norvég Jazzland „istállójának” tagja, Sidsel Endresen február 21-én lépett fel a Trafó Live Remix estjén. A koncert első felében hallott izlandi Hildur Gudnadóttir csellójátékát és a svéd BJNilsen mixét, valamint Szalóki Ági énekét az est második részében a norvég Jan Bang és Erik Honoré keverték és értelmezték újra, megspékelve Endresen helyben improvizált énekével. Az ötvenhat éves énekesnővel a koncert után beszélgettünk.

- Elégedett volt a ma esti koncertjükkel?

Sidsel Endresen: „Igen, persze! Szeretek együtt dolgozni Jannal és Erikkel. Érdekes, skizofrén feladat ez zenei szempontból: nagyon kell figyelnünk, és tekintetbe kell vennünk, ami előttünk elhangzott – ugyanakkor egyfajta kötetlenséggel is kell kezelnünk az egészet.”

- Mi a feladata a két zenésztársának?

Sidsel Endresen: „A koncertek első felében ők is fent vannak a színpadon a függöny mögött: a kütyüikkel mintákat vesznek az éppen fellépő zenészek játékából. Aztán amikor mi adunk koncertet, kis darabkákat használnak fel ezekből. Ez nem egy lineáris dolog, sokkal inkább sajátos feldolgozása annak, amit hallottunk, ami inkább csak afféle inspiráció, amelyből elkészítjük a saját zenénket. Minden egyes ilyen koncert más és más, az éppen aktuális hangulatunktól függően.”

- Hogyan készül fel egy koncertre, ami tiszta improvizáció?

Sidsel Endresen: „Szinte mindig csak improvizálok, így sok időm van a koncert előtt próbálni. Betanult darabokat ugyan nem tudok gyakorolni, de bizonyos dolgokat igen, amik problematikusak, mint például, hogy hogyan kezeld bizonyos területeit a zenének, vagy hogyan tartsd fenn az áramlást. Ez nagyon fontos, a zene nem állhat le egyszer sem – akkor az egész elfekszik, mint egy döglött kutya, és az nagyon rossz. Ezeket lehet gyakorolni, de a tényleges zenét nem tudod elpróbálni – arra viszont annál inkább törekedhetsz, hogy minden pillanatban kíséreld meg teljesen tudatosan csinálni, amit csinálsz. Azt hiszem, az improvizáció annak a tudománya, hogy ki tudd választani, mit teszel – és talán még nagyobb mértékben, hogy mit nem teszel. Ha zeneszerző vagy, ahogy írod a zenét, bármikor visszatérhetsz, és kijavíthatod azokat a részleteket, amik kevésbé sikerültek. Az improvizációs zenében viszont az adott pillanatban komponálsz, és egyáltalán nincs lehetőséged visszamenni és javítani. Így aztán bennmaradhatnak kevésbé jó részek is közben. De ezzel együtt kell élned, és el kell fogadnod. Néha pedig vannak olyan átvezető részek, amelyek nem mutatnak semmilyen irányba, amikor csak vársz, hallgatsz, erőt és ihletet gyűjtesz. Ezek olyan kiüresedettebb idők, amelyek összeköthetnek két „tartalmasabb” részt – és ezeket is el kell tudnod fogadni.”

- Ez volt az első alkalom, hogy Szalóki Ágit énekelni hallotta? Hogy tetszett önnek?

Sidsel Endresen: „Igen, az első volt – ami nagyon jó. Illetve ez ismét csak nagyon skizofrén szituáció, jó is és rossz is. Jó, mert nagyon friss volt, amit hallottam – de rossz is, mert erre az élményre nem lehetett felkészülni vagy gyakorolni a hanggal a koncert előtt, legalábbis a hagyományos módon biztosan nem. Mindenesetre Ági nagyon tetszett. Egyrészt nagyon tradicionális módon zenél, ugyanakkor gyönyörűen improvizál, és van egyfajta természetes áramlása annak, amit csinál. Az áramlás, a flow az, amit minden improvizatív zenésznek el kell érnie, egyfajta folyamatos mozgást – mindenféle ellenhatás vagy probléma nélkül. Ági énekének természetes áramlása van, össze is törte a szívemet – ah, átkozottul gyönyörű volt.”

- Van valamilyen kapcsolata az ilyen típusú folkzenével?

Sidsel Endresen: „Igen, abszolút, természetesen a norvég népzenével. Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan országban élhetek, amely komoly elismeréssel adózik a saját tradicionális zenéje előtt. Ez komoly inspirációt jelent sok zenészünk – például Jan Garbarek – számára. Még a mainstream norvég rádiókban is számtalan formában lehet hallani norvég népzenét, legalább olyan mennyiségben, mint amerikai popzenét. Ami unikális, átkozottul egyedülálló, igaz? Ez nagyon komoly hatással van ránk, zenészekre. Minthogy ez a zenei forma élő Norvégiában, nagy hatással van arra a zenére, amit csinálsz, bár az amerikai popzene is igen erősen hat. Az improvizáció pedig valójában az amerikai dzsessz kifejezésmódja – az volt az a zenei iskola, ami a leginkább fejlesztette az improvizációt; de a folkzene is mindig improvizatív volt, nagyon sok rögtönzést hallhatunk bármely ország népzenéjében. Tehát a saját népzenénk is meghatározó. Számomra mindenképpen, és Jan Garbarektől is hallottam már ugyanezt.”

- A közép-európai fül számára ez a fajta norvég zene melankolikus, némiképp talán depresszív is.

Sidsel Endresen: „Azt hiszem, alapvetően van egy kis melankólia a modális zenében, a népzenében vagy a templomi modális zenében is. A népzenében ráadásul rengeteg vágyódás van. De a legtöbb zenei formában találunk melankóliát, a klasszikus zenében is, ez tehát nem különleges.”

- Nem szavakat énekel, hanem szótöredékeket, hangokat – így a hallgatónak magának kell kitalálnia, miről szólhat a zene. Mindenkinek magának kell befejezni a mondatot.

Sidsel Endresen: „Pontosan, ez így van. De nagyon jó, hogy van egy ilyenfajta interakció a közönséggel. Ez a különbség egyébként a popzene és az egyéb típusú zenék között, hogy itt a közönség sokkal nagyobb mértékben felelős. A popzenében a közönségnek semmi felelőssége nincs – épp csak annyi az egész, mint amikor megeszel egy hamburgert. Bármely más típusú zenénél a közönség felelős a befogadás munkájáért. A hallgatókat aktiválni kell valamilyen módon. Én szeretek játszani a hangokkal, a kiejtéssel, úgy, hogy nem mondom el az egész sztorit, és az ének csak az első löketet adja a közönség saját asszociációihoz. Ezt nagyon szeretem. Nem akarom eldönteni, mit hallasz, csak a folyamat akarok lenni, aminek a végén a fejedben megszületik a zene. Már amennyiben ez lehetséges.”

- Az ön énekstílusa nagyon emlékeztet arra, ahogyan Meredith Monk énekel.

Sidsel Endresen: „A tanítványa voltam New Yorkban. Rengeteget tanultam tőle. Az órák, amiket tartott, nagyon különösek voltak, de nagyon jók. Nem mondta meg, hogy mit csinálj, csupán javaslatokat adott, és csak beszélgettünk. Borzasztóan szeretem őt, nagy hatású énekesnek tartom.”

- Sok lemeze jelent meg Bugge Wesseltofttal közösen, az őszi New Jazz Update-koncerten is együtt léptek fel itt nálunk. Terveznek-e még közös albumot?

Sidsel Endresen: „Nem. Néha ugyan csinálunk kisebb dolgokat – de hát kilenc évig játszottunk együtt! Ez olyan, mint egy modern házasság. Mindketten sokat fejlődtünk zeneileg, rengeteget tanultunk a duóformáról és a duóban történő improvizációról ez alatt a kilenc év alatt. Nagyon sokat tanultunk egymástól. Csinálunk egy duót júliusban, és úgy minden hatodik-hetedik hónapban összehozunk valamit közösen. Igazán szeretem Buggét. Csodálatos zenész és fantasztikus zenei kapcsolatunk volt – de elég volt. Tovább kell lépnünk. Persze még mindig a kiadójánál vagyok, ahol épp egy szólóalbumon dolgozom, tehát továbbra is jó barátok vagyunk.”

- Mit jelent az ön számára női énekesnek lenni? Jelent-e nehézséget az érvényesülésben?

Sidsel Endresen: „Attól függ. Voltak olyan időszakok, főleg a karrierem elején, amikor nagyon nehéz volt. Ha megnézed, hogy a zenetörténetben hány férfi zenész lett kikiáltva Nagyon Fontos Zenésznek, és hány nő…? Ez nagyon érdekes, pedig magam is számos igazán fontos női zenészt ismerek. Az első években, amikor még fiatalabb voltam, néha játszottam olyan emberekkel, akik nem voltak, hogy úgy mondjam, egyenlőségpártiak, más szempontok alapján ítéltek. Kiosztottak nekem egy szerepet, az énekesét, ami hagyományosan egy rossz szerep: nem túl fontos zeneileg, csak arra való, hogy eladja a lemezeket. Tényleg. Később azonban, a kezdeti évek után már megválogattam, kivel dolgozom együtt. Úgyhogy ma már a közös munka csak akkor lehetséges, ha az valódi egyenlőségen alapul, és mindannyiunkban őszinte a vágy a másikkal való együttdolgozásra. Tanítok különböző konzervatóriumokban és zeneakadémiákon, műhelymunkákat és mesterkurzusokat vezetek, és néha az órák után odajönnek hozzám énekesek beszélni erről a problémáról: hogyan ismerjenek el a saját együttesedben, hogyan tudd kifejezni a magad zenei kívánságait és ötleteit. Úgy tűnik, hogy ez sok helyen probléma.”

- A koncertet figyelve azt éreztük, hogy a jobbján lévő zenésszel feltűnően erős a kapcsolata.

SE: „Igen, ő Jan, akit néha Janának is nevezünk, mintha nő lenne. Nagyon gyors a kommunikáció köztünk, azonnal kell reagálni arra, ami éppen történik. A harmadik tag, Erik állt a baloldalon. Ő másképp közelít, nem nagyon szereti a samplerezést – bár ő vett mintákat az előző koncertből.”

- Ő mintha valamifajta „hangszőnyeget” terítene a produkció alá.

Sidsel Endresen: „Pontosan, méghozzá kitűnő szőnyeget. Jan csinálja az élő samplinget, ő vesz föl engem is, ahogy haladunk előre. Néha belekever korábbi mintákat, de legnagyobbrészt ez úgy zajlik, hogy én csinálok valamit, abból ő mintát vesz, én folytatom, aztán később visszatér a minta valami egész más formában, tehát így kapsz valamilyenfajta reakciót, ami nagyon érdekes. Úgyhogy nekem közben erősen figyelnem kell Eriket és Jant is.”

- Tehát ön az alap – végeredményben a zeneszerző.

Sidsel Endresen: „Igen, minthogy nekem nincsenek mintáim – csak a fejemben. Számomra az egész csak az „itt és most”-ról szól – Jan és Erik szerepe viszont egy kicsit „történelem” és egy kicsit „itt és most”.”

- És közben kölcsönösen inspirálják egymást.

Sidsel Endresen: „Erik teszi alánk a „szőnyeget”. Rendkívül fontos a jó időzítés. Ha nem jól időzítesz, a szőnyeg csak egy nagy massza lesz, tönkreteszi a zenét. De mivel Erik nagyon jó „időzítő” és nagyon jó zenész, tökéletesen kirajzolja a szőnyeget, ami alapvető ahhoz, amit én csinálok, és ahhoz, amit Jan és én csinálunk együtt. Erik úgy dolgozik ezen a hosszú mintákból álló „szőnyegen”, mint egy zenész, mint mondjuk egy szaxofonos, akinek döntenie kell, mikor lép be és mivel, milyen hosszan fúj. Ez ugyanolyan zenészi felelősséget jelent, és ugyanolyan zenei tehetség kell hozzá, mint egy hagyományos muzsikusnak.”

- Hogyan bírja az állandó koncertezést? Olvastuk, hogy jógázik.

Sidsel Endresen: „Igen, és csikungozom is. Dohányzom, iszom, éjszakázom – de szeretnék, amennyire lehet, egészséges maradni, szóval jógázom, mindennap egy órát. Egyébként nagyon jól érzem itt magam, ez a harmadik alkalom, hogy itt vagyok, a Trafóban pedig másodszor lépek fel. Budapest csodálatos város, fantasztikus. Voltam korábban Győrben is egy filmfesztiválon, rövidfilmeket láttam, az is nagyon tetszett. Magyarország hihetetlenül kulturális ország. Tényleg. Legközelebb szeretnék egy egész hétre eljönni, és rendesen körülnézni. Rém frusztráló számomra, hogy ezt most nem tudom megtenni. Nagyon erős kulturális pezsgés van itt, ehhez képest Norvégia nudli.”

Kovács Orsi | Eklics Krisztián | Győri Miklós

Az interjú szerkesztett változata a Magyar Narancs 2009. március 5-ei számában olvasható.

sidselendresen.com

Justin K. Broadrick: Furcsa, absztrakt dolgot művelünk | 2005. március 28.

Vad Zsolt 2005 április 5.

A tavasszal megrendezett, ultraigényes előadókkal kényeztető Ultrahang Fesztivál leggitárosabb napján számos pionírvállalkozásnak lehetett szem- és fültanúja a Trafó Kortárs Művészetek Házába látogató közönség. Noha a népsűrűség kisebb volt, mint a rendezvény előző napján, ez talán betudható a Húsvét vasárnapnak, vagy annak, hogy a torzított rockgitározás kényesebb téma, mint a Twin Peaks. Bárhogy is legyen, az eseményen fellépett a gitárzajok legnagyobb brit mestere, akinek neve védjegyként szolgál az extrém zenék világában. Mondjuk ki: Justin K. Broadrick és Jesu nevű legfrissebb formációja lépett másodikként a színpadra aznap este. A végtelenül szerény és közvetlen, harmincas éveinek második felében járó úriemberrel kalandos módon a fellépés után, szállodájuk csendes halljában beszélgettünk, ahol a portásfiú már megágyazott magának éjszakára. Legalább háromnegyed óráig volt még kénytelen ébren maradni, mivel ennyi ideig tartottuk vissza Mr. Broadrickot is a lefekvéstől.

- Úgy tudtam, a Jesu háromtagú csapat, ehhez képest ma csak ketten léptetek fel… Hol volt Ted Parsons dobos?

Justin K. Broadrick: „Ő is tagja a zenekarnak, de van egy új dobosunk az élő koncertekre, aki viszont nem tudott most itt lenni. Eredetileg a svájci Knut tagja, és Ted Parsonst helyettesíti, aki jelenleg nagyon beteg. A mai egy meghívásos fellépés volt, de amikor elindulunk turnézni Európába az Isis társaságában, majdnem mindenhol lesz dobosunk.”

- Mennyire szóltok másképpen az élő dobokkal?

Justin K. Broadrick: „Teljesen más dinamikája van a zenének, ami közelebb áll a lemez hangzásához. Dobos nélkül egy kicsit gépies a zene, Godflesh-szerű, a dobossal viszont sokkal emberibb hangzású.”

- Számodra ez a dobgépes verzió sem szokatlan, hiszen vannak ilyen jellegű zenei tapasztalataid a Godflesh-sel…

Justin K. Broadrick: „Pontosan, nem esett nehezemre hozzászokni. De valójában sohasem szerettünk volna így játszani G.C. Greennel – aki a Godflesh basszusgitárosa volt -, mindig is akartunk egy dobost magunk mellé. A Jesu-val nem szeretnénk semmit megismételni, amit már korábban megcsináltunk, úgyhogy eléggé kiábrándító volt a ma esti szituáció, de nem volt mit tenni.”

- Mi késztetett arra, hogy feloszlasd a Godflesh-t és elindítsd a Jesu-t?

Justin K. Broadrick: „Ez volt a természetes menete a dolgoknak. G.C. kiszállt, amikor a Fear Factory-vel turnéztunk, rögtön a Hymns lemez elkészítését követően, és már akkor érezhető volt, hogy vége lesz a dolognak, jóllehet zenéltünk még együtt egy keveset, mégis nyilvánvaló volt: ez lesz az utolsó Godflesh lemez.”

- Amelyen ráadásul az utolsó szám címe: Jesu.

Justin K. Broadrick: „Igen, ez vicces, mert amikor kitaláltam a címét annak a dalnak, valahol éreztem, hogy a következő zenekaromnak is ez lesz a neve. Amikor elkészítettük a Hymns-et, és már valamivel korábban is, a fejemben összeállt egy ilyen projekt, amiből gyakorlatilag később kinőtte magát a Jesu – a csapat, amely mellőzi a Godflesh dühét és haragját. Úgy érzem, ha G.C. nem is lépett volna ki, valószínűleg akkor is befejeztük volna. Nem volt már elég lelkes, többé nem működött számára a dolog. Ez érthető is, mivel a Godflesh egy beszabályozott és szándékosan lekorlátolt dolog volt. Emiatt már csak önmagát ismételte újra és újra.”

- Green most játszik valahol?

Justin K. Broadrick: „Nem, ő most rendőrként dolgozik. Miután kiszállt a zenekarból, visszament befejezni az egyetemet, majd elhelyezkedett, most a feltételesen szabadlábon lévő személyeket felügyeli.”

- Te miből élsz?

Justin K. Broadrick: „A zenélésből. Szerencsésnek mondhatom magam abban az értelemben, hogy mivel én rendelkezem a zenéim tulajdonjogával, a jogdíjakból is bejön némi pénz. Az elmúlt pár évben azonban nem igazán éltem eleresztve a zenélésből, hiszen nem is voltam aktív túlzottan. Ez talán változni fog hamarosan, mivel most elkezdtük a Jesu-t, és ez elég sok munkával, folyamatos szervezéssel jár.”

- Változott valamelyest az anyagi helyzeted azáltal, hogy a nagyobb Earache lemezkiadótól átszerződtél a független Hydra Head Records-hoz?

Justin K. Broadrick: „Igen, ebben van némi igazság. Amikor a Godflesh az Earache-nél volt, rengeteg lemezünk fogyott, és ez elég jó fizetéssel is járt. De ez akkor volt, amikor még a zeneipar meglehetősen aktív volt. Manapság majdhogynem térdre kényszerült. Látszólag úgy tűnik, hogy a rock színtér igen felkapott, de a valós lemezeladások ebben a műfajban valójában rendkívül alacsonyak.”

- Ez minek köszönhető, az mp3-nak, internetnek?

Justin K. Broadrick: „Nyilvánvalóan ez is közrejátszik, de ekörül sok vita folyik. Én magam is hallgatok mp3-t, és látom azt is, mennyien csinálnak belőle üzletet.”

- Melyik oldalon állsz?

Justin K. Broadrick: „Egyiken sem. Az mp3-mal kapcsolatban tartózkodom, hiszen látom a jó oldalát is, hogy szélesebb körben megismerteti az embereket a zenémmel, ugyanakkor egy egész generációnyi lusta embert nevel fel, akik úgy gondolják: rendben van az, ha ingyen töltöd le a zenét. Szóval igen, kisebbek a lemezeladások, de tény, hogy ez a fajta zene eleve szűkebb réteget vonz. Nincsenek illúzióim afelől, hogy mi leszünk a következő Korn vagy Limp Bizkit vagy valamelyik „nagy rock zenekar”. De persze soha nem is akartunk az lenni, sohasem volt ilyen célunk, pusztán a véletlen műve volt, hogy a Godflesh-t szakmailag és szélesebb körben egyaránt elismerték. Az is hihetetlen volt, hogy ott voltam 16 évesen a Napalm Death-ben, és lemezek ezreit adtuk el.”

- Az évek során komoly elismerést vívtál ki, és tulajdonképpen hírnévre tettél szert, már ami a kollégáidat illeti…

Justin K. Broadrick: „Így van. A kritikusok és a zenészek is egyaránt pozitívan bírálták a dolgaimat. A lemezvásárlók már kevésbé. Ez az egész történet vicces és nevethetünk rajta, de még mindig jobb, mintha egy egyslágeres csapat lettünk volna, akik hirtelen több millió lemezt adnak el, később pedig mindenki leszarja őket, és feledésbe merülnek. Amit mi játszunk, az erőteljes, feszültséggel teli, ugyanakkor tartalmas, érzelmi töltettel bíró zene, aminek a végeredménye extrémként írható le – már a fogyaszthatóság szempontjából.”

- Miért tart különlegesnek, egyéninek a többi zenész?

Justin K. Broadrick: „Talán a gondolkodásmódom miatt, ahogyan a dolgokra tekintek. Úgy érzem, hogy amit csinálok és az egész csapat velem együtt, nem valamilyen szabálykönyv alapján működik; nincsen profi, előírásszerű hangszeres tudásom egyik hangszeren sem, amivel eddig zenéltem, minden autodidakta módon történt, szóval a zenénk nagyon ösztönös és nagyon szenvedélyes. Ugyanakkor furcsa, absztrakt dolgot művelünk, közel sem tiszta és világos, inkább a normától eltérő, és ebben rejlik a vonzereje.”

- És van ez a tipikus „Justin Broadrick-hangzás”, a gitárzajok réteges egymásra mosása, ami, úgy hiszem, valóban a védjegyed.

Justin K. Broadrick: „Igen, ez az úgynevezett „szenny”, a hangok koszként, piszokként való kezelése. Ezt a hangzást még dobosként alakítottam ki. Talán ennek köszönhetően hívták anno a Godflesh-t modern metálnak a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, ez a mocskos hangzás volt az az újítás, ami valamelyest elősegítette a zene megváltozását – pozitív és negatív irányba egyaránt. Van ebben a hangzásban valami ijesztő, félelmetes, és nem csupán a riffeket, a szerkezetét tekintve is. A zenét, amit játszok, többnyire nagyon primitívnek tekintem, nem gondolom, hogy különösebben technikás lenne, a hangsúly az érzésen van. Minimálisnak hangzik, de a maximumot nyújtja. A szövegek pedig többértelműek. De mindez a véletlen műve, hiszen egyikünk sem tudományos, felsőfokú háttérrel érkezett, sorsszerű, empátiával teli, természetes hátterünk van, amit általában egy kicsit idegennek tekintenek az emberek.”

- Mi minden változott a Godflesh óta, amitől a Jesu más lett? A zene mintha pszichedelikusabbá vált volna.

Justin K. Broadrick: „Igen, a Jesu lemezt hallva észrevehető, hogy sok eltérés van a Godflesh-hez képest. Talán élőben, ahogyan ma este is hallható volt, közelebb áll a Godflesh-hez, míg a lemez alapján több a változás. Egyetlen olyan felvétel van az albumon, amely a régi időket idézi, ezt leszámítva az egész sokkal finomabb, kevésbé brutális hangzású, inkább elszállós, de a szokásos szennyes megszólalással. A Godflesh összes dühétől és haragjától, kiüresedésétől lett megtisztítva a zene, de továbbra is jelen van a frusztráció és a bizonytalanság, amiről ez az egész szól.”

- Erről szólnak a Jesu számok?

Justin K. Broadrick: „A Godflesh inkább globális és általános dolgokat dolgozott fel, míg a Jesu sokkal személyesebb, befelé forduló, főként a veszteségről, frusztrációkról szól. Amolyan többértelmű lelki dolgokról, de nyilvánvalóan mindenféle vallási kontextus nélkül; kizárólag szellemi témák merülnek fel: transzcendens és ehhez hasonló dolgok. Olyan, mint egy önelemzés, önmagadba tekintés.”

- A zenekar neve az valamilyen szójáték? Mintha lemaradt volna az „S” a végéről?

Justin K. Broadrick: „Sokan így gondolják. Valójában arra utal, ahogyan a Jézus nevet a legkorábbi időkben ejtették. Kétségtelenül az eredeti kiejtést igyekszik utánozni, bármi is legyen az.”

- Utalni szeretnél valamire ezzel a névvel?

Justin K. Broadrick: „A mártírokra. Végeredményben a Jesu valahol a mártírok tanulmánya és önmagunk mártírságának a feltérképezése. Ahogyan Jézus Krisztus volt az egyetlen eredeti és alapvető.”

- Vallásos vagy?

Justin K. Broadrick: „Megvetem az összes szervezett vallást, de mindenképpen spirituális embernek tartom magam. Sokkal személyesebb kiterjedéssel bíró hitem van.”

- Számos projekted volt a fő zenekaraid mellett. Van-e olyan, amelyik különösen közel állt hozzád?

Justin K. Broadrick: „Azt hiszem a Final, amit manapság igen nehéz beszerezni. Lesz egy új Final lemez, egy dupla cd hamarosan a Neurot Recordings gondozásában, ami alapján sokan megismerhetik majd ezt a projektet. Az egész olyan, mintha a Godflesh és a Jesu szerkezete le lenne csupaszítva, és rengeteg hangminta veszi körül, nincsenek ütemek és riffek. Néha elektroakusztikus, máskor gitár-központú, de főként éteri, térrel teli zene, melyen Brian Eno és a korai Kraftwerk hatása egyértelműen érezhető. Nevezzük ambientnek. Rendkívül minimalista, lehet háttérzene is. De ez a Jesu-ra is igaz. Mint említettem, lemezen sokkal csendesebb és visszafogottabb, akár pihenni is lehet rá, ha halkan szól.”

- A koncerten használtatok kivetítőt, ami még hatásosabbá tette az előadást. Ezt mindig alkalmazzátok?

Justin K. Broadrick: „Igen, a hamarosan induló turné nagy részén is lesz majd. A képek többnyire kedvenc régi szürrealista filmjeimből vannak összevágva és belassítva, hogy passzoljanak a zene tempójához. A képek által megjelenített összevisszaság és szimmetria kettőse jobban kiemeli a zenét. A mai koncert ideális volt, mert hatalmas vászon volt mögöttünk.”

- A kilencvenes évek első felében közreműködtél John Zorn PainKiller nevű zenekarában is. Ez milyen élmény volt?

Justin K. Broadrick: „Akkor jártam először Amerikában, éppen a Napalm Death társaságában turnéztunk a Godflesh-sel ’91-ben. Korábban már találkoztam Zornnal, és említette, hogy szereti a Godflesh-t, őt is a szerkezete és a szennyes hangzása fogta meg. Mivel Mick Harris is kéznél volt – hiszen ő akkor a Napalmban dobolt, egyébként pedig a PainKiller hivatalos dobosa, és a turné végén éppen New Yorkban kötöttünk ki -, Zorn meghívott minket jammelni Bill Laswell stúdiójába, ahol ott volt ő, Laswell, a teljes Godflesh, és Mick Harris. Sőt még a Jungle Brothers nevű hip-hop csapat egyes tagjai, valamint Sensational is jelen volt, Az egész olyan volt, mint egy házibuli a stúdióban, amelynek két dal lett a végeredménye, melyek később rákerültek a Buried Secrets című lemezre. Szinte egyáltalán nem volt hangom, két és fél hónapig egyfolytában turnéztunk, úgyhogy azon a PainKiller felvételen teljesen tönkrement, darabokra téptem a hangszálaimat – tulajdonképpen a valaha létező legjobb énekesi teljesítményemet nyújtottam. Elvégre a korai Godflesh időkben nem is énekeltem, csak üvöltöztem, a Streetcleaner egy horror lemez volt!”

- Melyik a kedvenc Godflesh lemezed?

Justin K. Broadrick: „Ez állandóan változik. Általában egyiket sem szeretem. Pillanatnyilag talán éppen a Streetcleaner áll hozzám a legközelebb. Nagyon régen hallgattam, inkább csak emlékezetből mondom. Akkor tetszett, amikor rögzítettük.”

- Mit szeretsz jobban, stúdióban dolgozni vagy élőben játszani?

Justin K. Broadrick: „Egyértelműen stúdiózni. Az olyan embereknek, mint mi, erről szól az egész: lemezkészítés a stúdióban és producerkedés, keverés, az összes kísérletezés végeredménye. Határtalan lehetőségek tárháza. Koncerten rengeteg különböző dolog akadályoz, és sok minden a szerencsén múlik. Egy élő fellépés sohasem kizárólag arról szól, hogy hozod a legjobb formádat, mert számos dolog elronthatja az adott estét. Gyakorlatilag a kontrollról van szó: a stúdióban mindent magam irányíthatok. Ez a Jesu lemez majdnem három évig készült, ami nevetségesen hosszú idő. Most van legalább húsz új Jesu szám, két és fél lemeznyi anyag.”

- Ezt mikor rögzítitek?

Justin K. Broadrick: „Remélhetőleg az év végén. Az Isis-szal közös európai és az utána következő amerikai és japán turné után. Új lemez jövő év elejére várható, és elég nagy eltávolodás lesz az első albumhoz képest. Tulajdonképpen sokkal „poposabb” hangzása lesz. Még zeneibb és dallamosabb anyag várható.”

- Mi történt a hip-hop projekteddel, a Techno Animallal?

Justin K. Broadrick: „Befejeztük. Vicces, mert sokan érdeklődnek iránta most, hogy vége lett, holott amíg működött, senkit sem érdekelt. Sok lemezt készítettünk, rengeteg remek zenésszel dolgoztunk együtt, számos pozitív kritikát kaptunk, mégsem volt jó a lemezeladás. Nagyon kevesen értékelték igazán. De most valahogy mindenki azt meséli: milyen remek dolog volt a Techno Animal. Úgy tűnik, legendává vált.”

- Hogyan vélekedsz erről az információs technológiával túlfűtött társadalomról, amelyben manapság élünk? Az internet korában jó az, hogy mindenki tud mindenkiről mindent?

Justin K. Broadrick: „Ez egy bizarr dolog, negatív és pozitív egyaránt. Problémának tekinthető, mivel ad is és el is vesz, és az emberiség nyilvánvalóan túl sokat vesz el. Hatalmas üresség van ma az emberek életében ennek az információ túláradásnak köszönhetően. A valódi énünk tudata hiányzik az életünkből és egész generációk életéből, egyszerűen üresek vagyunk. Az emberi kommunikáció látszólag halott. Sokat gondolkodom ezen a témán, amennyire lenyűgöz a technológia, annyira meg is fojt. Amit zeneileg művelünk, azt is a számítógépes hóbort egészíti ki, hiszen minden, amit a Jesu-ban csinálunk, az Mac-eken fut keresztül, és a technológia szabja meg a működésünket. Ugyanakkor szívesen használom, mert sokkal előbbre lehet jutni vele, teljesen új dolgokat biztosít. Ahogyan ma a zenét manipulálni tudjuk, az már szinte futurizmus, ahhoz képest, hogy milyen primitív módszerekre voltunk csak képesek húsz évvel ezelőtt. Mi a Jesu-ból a hatvanas években születtünk, és emlékszem, amikor életemben először láttam egy számítógépet ’81-ben, nem gondoltam, hogy hová is fog ez fejlődni. Zeneileg ma akár saját nagyzenekarod lehet, teljesen nevetséges.”

- Érdekes belegondolni, mi lenne, ha a Pink Floyd ma is létezne.

Justin K. Broadrick: „Pontosan, ők is számítógépesítettek lennének. Egyébként ők a Jesu egyik legfontosabb hatása, az egész lemez egy visszaemlékezés a The Wallra – a valaha írt egyik legdepresszívebb lemezre!”

- Kik voltak még hatással rád mostanában?

Justin K. Broadrick: „Főként a Compact kiadó anyagai, elég sokat hallgatom azokat, a Stars Of The Lid zenekar a Kranky kiadótól, néhány kísérleti, nyugodt, meditatív zene, emellett a modern rhythm & blues és a hip-hop. Az utolsó metál lemez, ami tetszett a Meshuggah Nothingja volt. Van valami különleges a stílusukban és a hangzásukban. Nem nagyon hallgatok már metált, de amikor meghallottam a Nothingot, teljesen lesöpört.”

- Apropó, a Godflesh-t metal zenekarnak tartottad?

Justin K. Broadrick: „Inkább rockzenekarnak. Mindig is úgy gondoltam rá, mint egy rockcsapatra. De eleinte valóban úgy szólt, mint egy indusztriális death metal zenekar. Bizonyos mértékben úgy is lett megalkotva, hogy a legtaszítóbb, elutasítóbb hangzásokat ötvözze magában: a primitív death metalt a Throbbing Gristle-féle hangokkal.”

- Talán a death metal sem véletlen, hiszen már tizenöt évesen a Napalm Death-ben zenéltél.

Justin K. Broadrick: „Hát igen, ez is egy fura történet. Nem veszed igazán komolyan, amikor olyan fiatal vagy, talán csak egy évre rá, amikor beindul a lemezeladás és eleinte 2-3000, majd több, mint fél millió fogy a lemezedből. Nevetséges. Abból a Scum nevű lemezből, amelynek fele hat óra alatt készült el társadalombiztosításra szánt pénzből egy szaros kis birminghami stúdióban, ahol végigröhögtük és -hülyéskedtük az egészet. Egy vicc volt az egész, hiszen akkor még mindig Action Man-bábukkal játszottam otthon.”

- Haverok vagytok még a Napalm tagokkal?

Justin K. Broadrick: „Ismerem őket, de a mai tagok közül már nincs senki az alapítók közül. Évekig jóban voltunk Shane Embury-vel és Barney-val, de nem tartjuk szorosabban a kapcsolatot, persze ha összefutunk, leülünk dumálni. Nick Bullennel és Lee Doriannel a mai napig haverok vagyunk, Lee mindig is követte a dolgaimat, és viszont.”

- Végezetül, ha meg kellene fogalmaznod, hogy mi a létezésed és művészeted lényege, ha úgy tetszik, az ars poeticád, mit mondanál?

Justin K. Broadrick: „Nehéz definiálni azt, amit a zenénk által fejezünk ki, de biztosan van valamilyen konkrét állítás. Az első zenekarok, akiket hallgattam mind punk-rock és anarcho-punk bandák voltak, mint például a Crass. Az ő koncertjeikre jártam először, az első nagy hatást ők gyakorolták rám, és ebből vezethető le a művészetünk, ami hozzájuk képest hiperérzékeny és már-már szinte hiperrészletes, ugyanakkor triviális. Tele van fekete humorral és öniróniával, képesek vagyunk nevetni magunkon. A Godflesh és a Jesu inkább Woody Allenhez közelít, mint Ingmar Bergmanhoz, mégis egy teljesen szenvedélyes komoly dolog. Egy tragikomikus tükörkép.”

justinkbroadrick.blogspot.com

John Zorn: A zene valójában egy szoros közösség | 2004. április 30.

Juhász László 2004 augusztus 13.

A világ egyik legnagyobb hatású kortárs zenészeként és komponistájaként számon tartott New York-i avantgardista John Zorn és egyik legújabb projektje, az Electric Masada április 30-án lépett fel a Mediawave fő helyszínéül szolgáló győri zsinagóga színpadán. A stíluskategóriákat nem tűrő szaxofonos-zeneszerző-zenekarvezető több mint harmincéves zenei pályája során számtalan formációt hozott létre, többek között olyan zenésztársakkal, mint Bill Frisell, Fred Frith, Bill Laswell vagy Dave Douglas. A rendkívül ritkán nyilatkozó, többnyire visszahúzódó zenészt a koncert előtt sikerült szóra bírnunk.

- Nagyon sok tehetséges zenész mozog ön körül, és úgy tűnik, hogy a ma este fellépő Electric Masada is tele van zseniális instrumentalistákkal. Hogyan választotta ki zenésztársait ehhez az együtteséhez?

John Zorn: „Meglehetősen sok időbe telt, amíg megtaláltam a legmegfelelőbb zenészeket. Talán kevesen tudják, de a legelső Masada felállásban még Marc Ribot gitáros is játszott; volt egy nagybőgős, valamint egy dobos, de ez az együttes valamiért nem igazán működött. Majd Joey Baron személyében megtaláltam a tökéletes dobost, és végül Dave Douglas trombitás csatlakozásával lett teljes a Masada kvartett. Mindig is akartam még valamit csinálni Ribot-val, de nagyon nehéz volt megtalálni számára a megfelelő kontextust. Dolgoztam már korábban John Medeskivel is, ő volt az Electric Masada első orgonistája, de mint később kiderült, nem ő volt a legmegfelelőbb választás, mert az a tipikusan csak rá jellemző dzsemmelős játéka túl sok teret vett el a többiektől. A legtöbb zenészt, akivel ebben a formációban játszom, már hosszú-hosszú évek óta ismerem: Jamie Saftet tíz éve, Ikue Morit pedig ’71 óta. Tavaly játszottam már egy kvintettel Joey és Ikue nélkül, de az sem volt túl jó; végül egy tavaly szeptemberi fesztiválon való fellépéshez kértem fel őket, hogy vendégként csatlakozzanak hozzánk – ez volt az a pont, amikor úgy tűnt, hogy kialakult az Electric Masada végleges felállása.”

- Hogyan jellemezné ezeket az embereket? Csupán zenészkollégákról van szó, vagy esetleg ennél valamivel többről – például egy baráti társaságról, akik régóta ismerik egymást?

John Zorn: „Egyértelmű, mindkét meghatározás megállja a helyét. De leginkább egy nagy családhoz hasonlítanám. Számomra a zene sokkal többet jelent annál, hogy felmegyek egy színpadra, és játszom; a zene olyan dolog, amit meg is kell hogy éljek. Komponálhatok nagyszerű zenét, ám ha nem találok hozzá megfelelő zenekart, akkor az tulajdonképpen rajtam kívül senkinek sem jelent semmit, ezért a hangszeresek kiválasztását a zenei prezentáció kulcsfontosságú részének tartom. Nekem a zene jelenti az életet: mindegy, mit csinálok, egész nap csak a zene jár a fejemben, mindenhol ott van és a zene fontosságának meg kell jelennie a színpadon is. Fontos, hogy az emberek ne a kottájukba meredve zenéljenek a színpadon, azt akarom, hogy akik ott vannak és zenélnek, azok meg is éljék azt, amit játszanak. Azt gondolom, hogy a zene valójában egy szoros közösség, így tehát elsősorban azt szeretném, hogy a színpadról is öröm sugározzon, valamint azt, hogy a zenészek jól érezzék magukat, valóban játszanak egymással, viccelődjenek, ugyanakkor – ha kell – legyenek kellőképp komolyak, és mindez az érzés valahogy találkozzon a közönséggel is. És nem elég, ha csak úgy látszik, mintha mindezt őszintén csinálnánk, hanem ténylegesen őszintének is kell lennie.”

- Ön nagyon sokoldalú, folyamatosan újabb és újabb dolgokat felmutató zenész, aki nagyon sok projektben játszik egyszerre, de ahogy most beszél az Electric Masadáról, úgy tűnik, hogy ezt hosszabb távú vállalkozásnak tervezi.

John Zorn: „Nem tudom… Nem tudnám megmondani, hiszen ez az együttes egyike a legkedvesebb bandáimnak, amivel valaha is dolgoztam, tehát ebben az értelemben természetesen továbbra is szeretnék ezzel a zenekarral játszani, ugyanakkor rettentő nehéz ezeket a zenészeket együtt tartani, mivel mindannyian roppant elfoglaltak. Ha már évente egy turnét össze tudok velük hozni, akkor elégedett vagyok. Viszont az igazat megvallva, hihetetlen módon belefáradtam a turnézásba. Ezt csinálom már közel huszonöt éve, és meglehetősen kimerültem. Most is még csak öt napja vagyunk úton, mégis én már az első napon úgy éreztem, hogy jó lenne hazamenni. Nem akarom ezt a végtelenségig csinálni, jobb lenne inkább otthon maradni, új zenéket komponálni vagy egyszerűen csak főzni otthon valamit a barátaimnak. Most is legszívesebben New York-ban lennék, mert már tényleg nagyon belefáradtam a sok utazgatásba. De visszatérve az Electric Masada jövőjére, természetesen szeretném folytatni a zenélést ezzel a kiváló együttessel, de soha nem lehet tudni, mit hoz a jövő…”

- Valóban az Electric Masada lenne az egyik legkedvesebb formációja?

John Zorn: „Talán csak azért, mert éppen ezt csinálom jelenleg, de valójában nem tudnám kiválasztani a kedvenc zenekaromat, hiszen hogyan is választaná ki az ember a kedvenc gyermekét? Mindegyiket egyformán szereti, és az nem túl bölcs dolog, ha úgy tesz, mintha bármelyiket is jobban szeretné a másiknál.”

- Mi a helyzet a Masada String Trio nevezetű vonós triójával? Velük tervez valamit mostanában?

John Zorn: “Ehhez a projekthez egy klasszikus csoportot használok, ami valóban egy lenyűgöző formáció: Mark Feldman hegedűn, Erik Friedlander csellón, Greg Cohen pedig nagybőgőn játszik, és biztos vagyok benne, hogy ezzel a formációval is folytatni fogom a turnézást; talán nem minden évben, de a Masada dalok vonósokra való átírását mindenképpen folytatni fogom. Egy biztos: a Masada projektek mind-mind folytatódni fognak!”

- Mondana pár szót a legújabb, Masada Recitals elnevezésű vállalkozásáról?

John Zorn: „Tavaly kezdtem el foglalkozni a Masada Recitals ötletének a megvalósításával, hiszen akkoriban ünnepeltük a Masada szerzemények tíz éves évfordulóját. Mindig is éreztem, hogy ez a zene rendkívül nyitott a legkülönfélébb interpretációkra, hiszen gyakorlatilag a legkülönbözőbb összeállítású együttesek is el tudják játszani. Tehát a Masada tíz esztendős évfordulóján azt találtam ki, hogy felkérek különböző formációkat, hogy interpretálják ezt a zenét a legkülönbözőbb módokon. A Masada Recitals tulajdonképpen Mark Feldman hegedűst és Sylvie Courvoisier zongoristát takarja, akik sokkal inkább egy klasszikus megközelítésből játsszák a Masada dalokat és ez nagyszerű, hiszen sok klasszikus zenét tanuló fiatal hallotta már őket élőben zenélni, és a hatásukra most ők is valami hasonlót szeretnének csinálni. Tehát ez remek módja annak, hogy bemutassuk ezt a muzsikát egy újabb generációnak vagy teljesen másként gondolkodó zenészeknek. Azt gondolom, hogy rengeteg klasszikus képzettségű muzsikus, és a fiatalabb zenészek mára már inkább improvizálni akarnak, nem pedig hangról-hangra eljátszani egy Brahms-t vagy egy Beethoven-t, hanem kiállni és valóban kifejezni önmagukat. A Masada Recitals projekt kiváló alkalom arra, hogy valami olyasmit játsszanak, amit ismernek, ugyanakkor teret enged az egyéni improvizációnak is.”

- Melyek azok a zenei projektjei, amik jelenleg is aktívak? Mi a helyzet a PainKillerrel vagy például a Cobrával?

John Zorn: „Ezek mind folytatódnak, hiszen – mint mondtam – nekem ez az életem. Nagyon nehéz az embereknek megérteni és elfogadni a teljes skáláját annak, amivel foglalkozom, hiszen akkor már nem tudják eladni, amit csinálok; egyszerűen nem tudják dobozokba gyömöszölni, beskatulyázni. John Zorn: a srác a Naked City-ből, John Zorn: az őrűlt free jazz szaxofonos, John Zorn: a klasszikus zeneszerző stb. Rengeteg különböző dolgot csináltam már eddig, amit én inkább úgy határoznék meg, mint az állandó hozzáadás folyamatát: minél több, minél újabb dolgot hozzáadni a már meglévőkhöz. A Cobrát ’73 óta csinálom, de még ma is élő dolog: a múlt hónapban Berlinben, azt néhány hónappal megelőzően pedig Mexikóban volt vele egy prezentációnk. Amikor ’89-ben belevágtam a Naked City projektbe, akkor azt hittem, hogy csak néhány évig fog tartani, ezzel szemben pár évvel ezelőtt Amszterdamban játszottunk az együttessel. A PainKiller is aktív, nem is olyan régen szintén Mexikóban volt egy fellépésünk, és terveink szerint még az idén összehozunk egy európai turnét; az viszont már most biztos, hogy június végén Varsóban játszunk. A jelenlegi dobos egyébként nem más, mint a japán Yoshida Tatsuya a Ruins-ból, akit szintén már tizennyolc éve ismerek; a másik tag, Bill Laswell, vele ’77 óta tart a kapcsolat. Mindketten képzett és tapasztalt zenészek, akikkel már hosszú-hosszú évek óta együtt dolgozok. A fiatal hangszereseket csak nagyon lassan adom hozzá az alkalmazott zenészeim csoportjához; megfigyelem mit csinálnak, hogyan játszanak és ha úgy érzem, hogy kialakult egy történetük, amit keresztezhetnének az enyémmel, akkor felkérem őket, hogy dolgozzanak velem.”

- A ma esti koncerten a dobok mögött ülő Kenny Wollesen például mióta tagja a zenekarnak?

John Zorn: „Kenny a kezdetektől fogva a csoport tagja, hiszen amikor Joey nem ért rá a Masada kvartettel játszani, akkor mindig Kenny-t hívtuk, hogy segítsen ki minket. Aztán amikor John Medeski, Marc Ribot és én összeültünk zenélni, akkor is Kenny volt az elsődleges dobos, akinek szóltunk, hogy csatlakozzon. Tehát Kenny mindenképpen egy csodálatos muzsikus, csakis kizárólag jót tudok róla mondani; ő az a zenész, akivel mindig is szeretnék egy prominens projektet csinálni, egyszerűen imádok vele dolgozni, és ha egyszerre három dobossal játszok, mint ahogyan ma este Kenny mellet Joey és Cyro Baptista is ott lesz, annál pedig nincs felemelőbb érzés…”

- Mik azok a zenék, amiket valójában szeret és kik azok a zenészek, akik nagy hatással voltak az ön zenei munkásságára?

John Zorn: „Folyamatosan, rengeteg zenét hallgatok és a zenei hatások közül sem tudnék egy vagy két nevet kiemelni, hiszen majdnem minden, amit meghallgatok – így vagy úgy -, hatással van rám és tényleg nagyon sokféle zenét hallgatok! Elmondhatnám, hogy éppen mik vannak az iPod-omban, de ezek olyan zenék, amik pihentetnek, kikapcsolnak, így nem szükségszerűen reprezentálják a rám hatással lévő muzsikákat.”

- Hogyan határozná meg a zenei identitását? Szaxofonos, zenekarvezető, klasszikus zeneszerző…?

John Zorn: „Ez mind együtt és még nagyon sok minden! Nem tudnék egy dolgot kiválasztani – és ez nem is az én feladatom. Az én feladatom az, hogy zenét írjak, a kritikusok feladata pedig az, hogy írjanak róla. Sajnálatos, hogy az emberek nem értik meg, hogy rengeteg dolgot csinálok, hogy ennyire szerteágazó a munkásságom, de nem tehetek róla, hogy ezt nekik ennyire nehéz megérteni. Mindent, amin dolgozok, azt teljes erőbedobással, tiszta szívvel teszem, és mindenhez a legjobbat próbálom nyújtani. Minden egyes munka vagy zenekar esetében! Vannak, akik szeretik a dolgaimat, és vannak, akik nem, esetleg nem is érdekli őket. Ha rengeteg különböző dolgokkal foglalkozol, akkor zavaró, ha az emberek többsége csak egyetlenegy dolgod iránt érdeklődik.”

- Ennyire érdekli a közönség reakciója, visszacsatolása az ön zenéjére?

John Zorn: „A közönség véleménye… Természetesen azt szeretném, hogy az emberek értékeljék, élvezzék és elsősorban megértsék azt, amit csinálok, de természetesen nem ez az elsődleges motiváció, és ezt nem is várhatom el mindenkitől. Amikor színpadon vagyok, akkor nem is ezzel foglalkozom, hanem a zenészekkel, a zenével, azzal, hogy mindenki jól érezze magát, azzal, hogy mindenkinek legyen esélye kibontakozni, és legfőképpen azzal, hogy mindenki a lehető legpontosabban játsszon. Ez meglehetősen intenzív munka, nagyon sok koncentrációt igényel, ezért az élő fellépések alkalmával nem is nagyon foglalkozom a hallgatóság reakcióival vagy a tapssal, mert abban az adott pillanatban ez rendkívül destruktív lehet. Az utóbbi időben – különösen az utóbbi öt-tíz évben – megpróbálok tudatosan csak a legfontosabb dolgokra koncentrálni, és minden egyebet elkerülni, figyelmen kívül hagyni. Azt hiszem hogy a társadalom, és a világ, amiben élünk éppen elég romlást és pusztulást idézett elő, ráadásul szándékosan. A különböző kormányok is elég rontást kreálnak és tudatosan megosztják az embereket. Ezek azok a dolgok, amelyekről többé nem szeretnék tudomást venni. Nem nézek televíziót, nem olvasok magazinokat, nem vásárolok újságot. Számomra éppen elég, ha a zenére koncentrálok, és segítem a közvetlen környezetemben élőket. Mindössze ennyivel próbálom a világot jobbá tenni.”

Juhász László | Berkecz Balázs

Az interjú szerkesztett változata a Népszabadság 2004. május 7-ei számában olvasható.

hipsroadedition.com

Tujiko Noriko: A színpadon csak befelé figyelek | 2003. május 4.

Dusted Hoffman 2003 szeptember 21.

Az idén negyedik alkalommal megrendezett X-Peripheria Fesztivál a kortárs kísérleti elektronikus zene legfontosabb külföldi és magyar fellépőit mutatta be az egyre növekvő létszámú hazai közönségnek. Az idén már kétnaposra bővült rendezvényt egy pluszprogram is kísérte, amit a szegedi Régi Zsinagógában rendezett meg közösen az Ultrahang Alapítvány és a MASZK Egyesület. Mind az X-Peripheria Fesztiválon, mind pedig a szegedi Ultrahang Esten fellépő ifjú japán tehetség sajátságos, kísérleti álom-popjával feltétel nélkül nyerte meg a hallgatóságát. Tujiko Noriko-nak a közelmúltban látott napvilágot második, Hard Ni Sasete (Make Me Hard) című nagylemeze, ami a szakma és a közönség soraiban is egyaránt nagy sikert aratott. Tujiko Noriko-val közvetlenül a szegedi fellépése után beszélgettünk.

- Milyennek értékeled a ma esti fellépésedet?

Tujiko Noriko: „Szerintem rendben volt, élveztem az éneklést, bár a hangosítás annyira gyenge volt, hogy időnként teljesen elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy hangosabban énekeljek vagy ne.”

- Milyennek érezted a két nappal ezelőtti, budapesti előadásodat? Az is rendben volt?

Tujiko Noriko: „Igen, azt is élveztem.”

- A közönség mérete, a hallgatók száma hatással van rád? Jelent számodra bármiféle különbséget, ha 200-300 ember előtt játszol, mint tegnapelőtt Budapesten, vagy ha egy intimebb közegben koncertezel, mint itt Szegeden, ahol csak 40-50 ember hallgatta a zenédet? Befolyásolhatja ez a hangulatodat?

Tujiko Noriko: „Nem igazán. Minden fellépésen más és más a hangulatom, és ennek semmi köze a hallgatók számához, csak a saját kis dolgaimhoz, az egyéni hangulatomhoz. A színpadon csak befelé figyelek. És természetesen élvezem az ilyen kisebb koncerteket is, mint amilyen ez a ma esti is volt.”

- Hogy tetszett, hogyan vélekedsz az egész X-Peripheria Fesztiválról? Láttalak a közönség soraiban a fesztivál második napján, a Nap Hallban.

Tujiko Noriko: „Az első nap, amelyen én is játszottam, nagyon szórakoztató volt, jóval kísérletibb, sok eltérő stílusú fellépővel. A második nap már inkább egy nagy partihoz hasonlított. Az első napon láttad például az osztrák Fuckhead műsorát? Hát az valami fergeteges volt! Nem vagyok különösen jártas a performance/body art-stílusban, és csak néhányszor hallottam a lemezüket, de rendkívül vicces, ugyanakkor sokkoló volt ruha nélkül látni őket. Ez volt az első alkalom, hogy élőben hallottam őket. A dobosukat már ismertem korábbról, de fogalmam sem volt, hogy ilyen dolgokat is művel… Meghökkentő, ugyanakkor szórakoztató volt. Talán egy kicsit hosszúra nyúlt a műsoruk, de tetszett.”

- Mielőtt a saját neved alatt kezdtél lemezeket készíteni és koncertezni, része voltál az otthoni, japán zenei életnek? Játszottál valamilyen együttesben?

Tujiko Noriko: „Igen, korábban énekeltem egy laptopművész mellett, de ezt én nem igazán nevezném együttesnek, hiszen ez a zenész egyedül készítette a zenéit – egyetlen számítógéppel. Egy vezető lemezkiadónál dolgozott, folyamatosan mutogattuk a kiadónak a zenéinket, de nem tetszett nekik, túl sötétnek találták. Végül nem tudtuk kiadni a lemezt, és elegünk lett az egészből, teljesen felhagytunk a közös zenéléssel. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem egyedül zenéket fabrikálni. Tehát már az első zenei élményeim is határozottan az elektronikus, vagy laptopzenével hozhatóak kapcsolatba.”

- Tanultál valaha kompozíciós technikákat vagy ösztönösen készíted a zenéidet?

Tujiko Noriko: „Nem, egyáltalán nem tanultam zenét. Szégyen vagy sem, igazából még kottát sem tudok olvasni.”

- Miért a Mego kiadó? Miért éppen Ausztria? Miért éppen Európa?

Tujiko Noriko: „2000-ben néhány, a Mego kiadóhoz köthető zenész fellépett egy kísérleti zenei fesztiválon Japánban. Én éppen akkoriban fejeztem be az első szólókazettám munkálatait, és ezen a fesztiválon adtam néhány embernek ebből a kazettából, promótálandó magamat. Osztogattam belőle japán zenészeknek, és amikor már csak egy-két kazetta maradt, úgy döntöttem, hogy adok egyet a Mego-s Peter Rehbergnek is. Akkor azt gondoltam, hogy nem a legszerencsésebb dolog a Mego-nak adni promót, hiszen ők egy teljesen más világ, de végül tetszett az anyag Peternek. Tehát a Mego megkeresése nem egy jól kigondolt terv volt a részemről, nincs különösebb oka vagy miértje, hogy a Mego-hoz szerződtem. Csak szerettem a Mego-nál megjelenő dolgokat – ez minden.”

- Ennyire lehetetlen Japánban experimentális popzenét kiadni?

Tujiko Noriko: „Nem lehetetlen, ha az úgynevezett underground része vagy, mivel számtalan kis és független kiadó működik Japánban. De egy vezető nagykiadóhoz bekerülni már sokkal nehezebb. De ugyanez a helyzet itt, Európában is. Szerencsére a Mego szinte az egész világon terjeszti a kiadványait, vannak eladások az Egyesült Államokban és Japánban is.”

- Az Egyesült Államok az egyik legnagyobb zenei piac. Mennyire célod, hogy ott is jelen legyél a lemezeiddel?

Tujiko Noriko: „Nem igazán célom. Nem vagyok nagy stratéga, de ami a következő albumot illeti, azt egy másik kiadó, a német Tomlab fogja megjelentetni. A Tomlab is egy nagyon apró underground label, de sokkal nagyobb eladásokat produkálnak Amerikában, mint például a Mego. Így talán jobb, hogy a lemezeim a Tomlabon keresztül jutnak el az Egyesült Államokba. Egyébként ez nem tisztán egy szólólemez lesz, ugyanis a dalok nagy részét néhány zenész teljesen önállóan készítette, én csak éneklek rajtuk. Persze néhány számot én magam írtam. Érdekes anyag lesz.”

- Ha már a Tomlabot említetted, mondanál néhány szót a SlideLab kollektíváról?

Tujiko Noriko: „Néhány grafikus és designer barátommal tervezzük és készítjük az OK Fred című japán magazin belső kinézetét. Többnyire ezen dolgozunk, néha a külső borítót is nekünk kell megterveznünk. Olykor szórólapokat, plakátokat is csinálunk.”

- A honlapodon láttam néhány képet, amelyeken te csak énekelsz és a háttérben két zenész laptopokon játszik. Mik a különbségek az ilyen fellépések, és a ma hallott szólóprogramod között?

Tujiko Noriko: „Az egy merőben más dolog. Általában amikor egy másik zenésszel közösen adunk elő egy programot, akkor nem is a saját dalaimat éneklem, hanem csak improvizálok. Csak rögtönzött témákat éneklek, ők pedig ezt felhasználják: effektezik, átalakítják, feldarabolják a laptopok segítségével. Ezek a fellépések talán sokkal pörgősebbek, változatosabbak és kiszámíthatatlanabbak, mint az önálló koncertjeim.”

- A lemezeidről és a fellépéseidről szóló írásokban egy dolog előbb vagy utóbb mindig felmerül: te vagy a japán Björk! Mit gondolsz az összehasonlításról?

Tujiko Noriko: „Talán egy kicsit unalmas, ugyanakkor kiváló reklám! Boldog vagyok, hogy ilyeneket írnak rólam, bár magával az összehasonlítással nem tudok egyetérteni, hiszen egyértelmű, hogy a zeném nem hasonlít Björkéhez. Az ő dalai jobbak, mint az enyémek, ő sokkal professzionálisabb, tudatosabb művész, mint én.”

- Miért nem engeded magad megértetni a közönséggel? A koncerteken kizárólag japánul beszélsz, miért?

Tujiko Noriko: „Talán csak egy kicsit zavarban vagyok, és számomra sokkal természetesebb japánul beszélni. Ez egyfajta menekülés. A honlapomon és a lemezeim borítójában is csak japán karaktereket találsz, és ennek az a legfőbb oka, hogy amikor dalszövegeket írok, akkor egyszerűen lehetetlennek tűnik számomra, hogy azokat angolul írjam. Rendkívül izgalmas, hogy japánul írhatom a dalszövegeimet, viszont már nem jönnék annyira izgalomba, ha ugyanezt angolul kellene tennem. De talán majd néhány év múlva megpróbálkozok néhány teljesen angol nyelvű dalszöveggel.”

- Miről szólnak a szövegeid? Az angol nyelvű szövegtöredékeket értem: azok alapján szomorú, szerelmes dalokról van szó. De mi a helyzet japán szövegrészekkel?

Tujiko Noriko: „Ezek valójában nem édes, szerelmetes dalszövegek. A dalaim sok mindenről szólnak, és próbálok nem szentimentális szövegeket írni. Mindig van bennük valami kis csavar, valami abszurd dolog.”

- Jelenleg hol élsz?

Tujiko Noriko: „Párizsban.”

- Mennyire nehéz japánként egy teljesen más kultúrában élni?

Tujiko Noriko: „Rendkívül nehéz. Mielőtt átköltöztem Európába, nem is gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Nagyon furcsák az emberek, és talán a franciák a legfurcsábbak. Franciául egyáltalán nem beszélek, és ez elég nagy probléma. A barátommal élek, de még így is nehéz. Rengeteg energiát használok el, sokkal többet, mint amennyit korábban.”

- A turnézás, állandó koncertezés mennyire okoz nehézséget? Utazni, minden nap másik országban játszani eléggé fárasztó lehet.

Tujiko Noriko: „Annyira nem nehéz, nem is fárasztó, inkább csak feszült vagyok, mert minden élő fellépést egyedül kell megcsinálnom. Ilyenkor magányosnak érzem magam. Amikor egyedül utazok egy másik, teljesen ismeretlen országba, ott bizony nincsenek ismerősök, barátok.”

- A közeli jövőben tervezel más művészekkel való kollaborációt?

Tujiko Noriko: „Igen, tervezünk valamit Silicommal, azaz Aoki Takamasával. Ő is Japánból származik és izgalmas elektronikus zenéket készít. Újra akarja értelmezni az egyik dalomat, de az is lehet, hogy nulláról kezdve, új zenéket fogunk készíteni. Talán csak egy kis közös munka lesz belőle, még nem tudom. Aztán van egy nagyon tehetséges francia zenész, aki a Fat Cat kiadónál jelentet meg zenéket, vele is szeretnék dolgozni. Aztán van még egy művész, szintén Franciaországból. Egyszóval, vannak terveim.”

tujikonoriko.com

Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.

Legutóbbi kommentek

Musique Grotesque | 2013. szeptember 4.

admin
2013. szeptember 4.

Musique Grotesque | 2015. április 1.

admin
2015. április 1.

Musique Grotesque | 2013. augusztus 21.

admin
2013. augusztus 21.

Tog – An Unacceptable Color

Juhász László
2006. szeptember 16.