25
May, 2017
Thursday
Mikroton| mikroton cd 52 | 2016 Moszkván keresztül érkeztek hozzánk Bécs jellegzetes hangjai egy jubileumi megjelenés ...
Ictus | ICTUS 178 | 2016 Ahogy John Zorn írja a kiadvány fülszövegében, ez a negyven ...
Nur/Nicht/Nur | 116 06 15 | 2016 Strom. A szó egyrészt elektromosságot jelent németül, másrészt pedig ...
RareNoise | RNR061 | 2016 Három unortodox és meglehetősen radikális zenész munkáját kapjuk két különálló, mégis ...
Fou | FR-CD 18 | 2016 Daunik Lazro '85-ben megjelent Sweet Zee című albumának B oldalán ...
Clean Feed | CF373CD | 2016 Pascal Niggenkemper német-francia nagybőgős legújabb szextettjének bemutatkozó munkája az idei ...
Neurot | NR098 | 2016 Két nagyon nyers és nagyon radikális zenekar uniója jött létre ...
Triple Bath | TRB​.​042 | 2014 Miguel A. García baszk elektronikus zenész és Javier Pedreira ...
Trost | TR137 | 2015 Sven-Åke Johansson svéd ütőhangszeres-zeneszerzőt valószínűleg legkevésbé a provokáció és a polgárpukkasztás ...
Improvising Beings | ib33 | 2015 876 lehetne akár Rilai Szent János vagy I. Henrik német ...
GOD | GOD 33 | 2015 Már az albumot kézbe véve érződött a jóleső monokromitás és ...
Hideous Replica | HR4 | 2014 A legéleterősebb gondolat, ami az album meghallgatása után megmaradt bennem, ...
Soft | ST008 | 2015 A francia Saåad duóformáció 2010 óta tizenöt albumot jelentetett meg limitált ...
Emanem | EMANEM 5036 | 2015 Az idő próbája. Sokszor emlegetjük ezt, és még többször vagyunk ...
Lengua De Lava | Lava004CD | 2015 Három kazettakiadvány után itt a Lengua De Lava első ...
Creative Sources | cs322 | 2015 Berlinből érkezett a francia Justin Lépany első szólólemeze, amit a ...
Creative Sources | cs314 | 2015 Közönséges zene - a szó egyszerű, szerény, és a legkevésbé ...
Two Rivers | 003 | 2015 Sombersault - azaz szaltó. Ha létezik hivatalos definíció, akkor az ...
Nueni | NUENI #003 | 2014 Bryan Eubanks legújabb szólómunkája a berlini Nueni kiadó negyedik, már-már ...
Corvo | core 008 | 2014 „A zajok változatossága végtelen. Ma, ha hozzávetőleg ezer különböző masinával ...
Intonema | int012 | 2014 Andrey Popovskiy szentpétervári kísérleti zenész debütáló szólóalbuma a helyi Majakovszkij Központi ...
Hermes' Ear | aSB/HE 001 | 2014 Keith Rowe Megfestett események (Malované eventy) című brnói szólókiállításának ...
Humbler | humbler-001 | 2014 A San Francisco-i Street Priest trió debütáló kiadványa elektroakusztikus hangok zűrös ...
Nueni | NUENI #001 | 2013 A katalán Lali Barrière és a baszk Miguel A. García ...
Kye | KYE 30 | 2014 Rövidebb megszakításokkal ugyan, de gyakorlatilag két hete forog a nappalimban ...
Nueni | NUENI #000 | 2012 Jobb későn, mint soha - ahogy mondani szokás, ugye. Most ...
Confront | ccs 28 | 2014 Mindig érdekes olyan koncertfelvételt tartalmazó albumot kézbe venni, aminek a ...
Corvo | core 007 | 2014 És amikor már azt gondoltam, hogy Sophie Agnelnek, Nusch Werchowskának, ...
Creative Sources | cs253 | 2014 Nyolc akusztikus improvizáció. Nyolc előzékeny és végeredményében kellemes, könnyen hallgatható ...
Intonema | int011 | 2014 A Teni Zvuka kísérleti zenei fesztivált 2010 óta szervezi Szentpéterváron az ...

Klaus Filip: 36 Days Of Earthqauke In Japan

Dusted Hoffman 2011 július 26.

2011. július 23. | Nickelsdorf, Kleylehof

Az idei Konfrontationen fesztiválon számos izgalmas koncertet láttunk-hallottunk, a legfelkavaróbb – és így a legmaradandóbb – élmény mégis Klaus Filip audiovizuális installációjához köthető. A 36 Days Of Earthqauke In Japan című négy csatornára kevert kompozíciót a természet írta, a zenei extremitások kutatásával foglalkozó bécsi szoftverfejlesztő és laptopzenész csupán hallhatóvá tett néhány tavasszal mért szeizmológiai adatsort. Megszeppent arcok, bedugott fülek – Filip mindössze 12 perces munkája láthatóan felkavaró hatással volt hallgatóságára.

A fesztivál szombati napjának délutánján bemutatott a/v-előadás a tavaszi japán földmozgás március 10-től április 16-ig tartó, legintenzívebb időszakának nyers adataiból készült. Az installáció anyaga négy szeizmológiai állomás adatsorának hallhatóvá tételéből született. Az adatokat Filip hangfájlokká konvertálta, majd azokat közel négyezerszeres sebességre gyorsította, hogy a hanghullámok az emberi fül számára egyáltalán érzékelhetőek legyenek. A tempó megváltoztatásának köszönhetően így egy óra egy másodperc lett, egészen pontosan egy nap történései nem több mint 20 másodpercben hallhatóak. A március 11-i, 9.0-ás magnitúdójú pusztító rengés előtti előrengések és az azt követő utórengések felerősített hangjai összesen tizenkét percig tartanak.

Klaus Filip a négy földrengéskutató állomás adatait egy-egy sztereó képpé alakította – ezek négy hangszórón keresztül szólaltak meg, amelyeket a négyszögletű tér négy sarkában helyeztek el. Ha nem tévedek, egy-egy hangfalból egyetlen állomás adatai szóltak, így aki ismerte Japán szigetvilágának földrajzi elhelyezkedését, az ezt figyelembe véve foglalhatott helyet a négy hangszóró között. (Az érdekesség kedvéért álljanak itt a szeizmológiai mérőállomások pontos koordinátái: MAJO: 36.5456696 K 138.2040558 É Honshu/Nagano; ERM: 42.0149994 K 143.1571960 É Hokkaido; JHJ2: 33.1152992 K 139.8137970 É Kojima; JOW: 26.8360004 K 128.2725067 É Okinawa.) A mért adatokat tartalmazó fájlokat Filip a washingtoni székhelyű IRIS (Incorporated Research Institutions For Seismology) kutatóintézettől szerezte meg.

A 36 Days Of Earthqauke In Japan lejátszására Klaus Filip tökéletes teret talált: képzeljünk el egy viszonylag nagy üzemcsarnok-szerű építményt a semmi közepén. A valaha gabonatárolóként vagy talán szerelőműhelyként használt, mára kissé lepusztult épület belső terében székek, a terem négy sarkában hangszórók. Az egyik falra projektor vetít, a képen egy időszámláló pereg március 10-től április 16-ig, ez alatt a kisebb-nagyobb rengések pontos amplitúdóját látjuk. A terem természetesen be van sötétítve, kint szemerkél az eső. A „nagy durranáson” az elején túl vagyunk: 2011/3/11, 5h43m, mag>=5: 9.4 – a rettentő, éktelenül hangos robaj szinte csontig hatol, már-már érezzük, hogy a rengés energiája nem kevesebb mint 600 milliószorosa volt a Hirosimára ledobott atombombáénak. A leghangosabb dörrenés mindössze a másodperc tört részéig tart, a valóságban azonban több mint öt percen keresztül érezhetően remegett a föld. Nincs találóbb jelző: sokkoló. A maradék tizenegy és fél percben az utórezgéseket halljuk – négy különböző irányból, úgy, hogy – a mérőállomások és a rengés hipocentrumának távolságától függően – minden hangfalból más és más szól.

A világ legkülönbözőbb galériáiban és az interneten bemutatott képzőművészeti munkák mellett kétségtelen, hogy számos interdiszciplináris mű született Japán modern kori történelmének legerősebb földrengése nyomán, ám ilyen egzakt adatokból építkező, ennyire szikár, mindenféle hozzárendelt „hókuszpókuszt” nélkülöző alkotás aligha. Micah Frank Tectonic nevű hangszobra – ami szintén szeizmikus adatokat alakít hanggá valós időben – a nagy japán rengés előtt készült, Susy Bielak és Gaelen Sayres munkái pedig egészen máshogyan viszonyulnak a hangokhoz. Takafumi Ide neve jutott még eszembe, de utánanéztem: ő nem készített még olyan installációt, amit a márciusi természeti katasztrófa inspirált volna.

A 36 Days Of Earthqauke In Japan kép- és hanganyagát Klaus Filip a YouTube-ra is feltöltötte, ez dokumentumként talán érdekes lehet, de ne várjunk tőle izgalmakat, mert letaglózó hatása kizárólag kellő nagyságú térben, decens hangrendszeren megszólaltatva, és négy jól elhelyezett hangsugárzóval van.

losglissandinos.klingt.org/klaus2.html
ppooll.klingt.org
iris.edu

Sorin Romanescu Guitar Quartet

Juhász László 2011 február 27.

2011. február 26. | Szeged, Grand Café

Második születésnapját ünnepelte szombaton a Jazzmozdony elnevezésű román-magyar programsorozat a szegedi Grand Caféban.

Szombat este teltház előtt ünnepelték a megbonthatatlan román-magyar dzsesszbarátságot – és egyben a Jazzmozdony koncertsorozat második születésnapját – a műfaj szegedi rajongói, és a Román Kulturális Intézet Szegedi Fiókintézetének munkatársai. A helyszín ezúttal is az eseménysorozatnak otthont adó Grand Café moziterme volt.

A Jazzmozdony az elmúlt két évben nem kevesebb, mint 14 koncerttel jelentkezett, és ezzel a város egyik legmegbízhatóbb és legnagyobb rendszerességgel megrendezett klubestjévé nőtte ki magát. Az erősen változó nézőszám ellenére a szervezők lelkesedése töretlen maradt, és példaértékű elhivatottsággal mutatták, mutatják be hónapról hónapra, hogy hol tart ma a konvencionális román (és magyar) dzsessz.

A sorozat zenei irányítója, vagy ha úgy tetszik, „mozdonyvezetője” Gyárfás István gitáros, aki egyike volt a születésnapi koncert fellépőinek is: az ünnepi est gitárgáláján Románia és Magyarország dzsesszgitárosai közül Sorin Romanescu, Alexandru Man, Juhász Gábor és Gyárfás István lépett a közönség elé.

Az ünnepi est meglepetése egy rövidfilm bemutatása volt, ami Románia egyik legnagyobb dzsesszfesztiváljáról, a Garana Jazz Festivalról szólt. Garanán 1997-ben rendezték az első ilyen zenei eseményt: először csak a falu pajtájában állt össze néhány zenész, mára viszont rég kinőtte a rendezvény az eredeti helyszínt, és több mint tízezren keresik föl nyaranta a falu melletti Lupului völgyet, ahol a legjobb román és külföldi bandák szórakoztatják a közönséget.

A filmvetítés után a négy gitáros megmutatta, hogy az alkalmi együttesben együtt zenélő magyarországi és romániai muzsikusok kiválóan megértik egymást a zene nyelvén: kvartettként, később trióban és duóban játszották kellemes, mindenki számára könnyen befogadható zenéjüket.

Március végén tovább zakatol a Jazzmozdony!

sorinromanescu.com
juhaszgabor.eu

Wallace Roney Quintet

Juhász László 2010 november 6.

2010. november 5. | Szeged, Belvárosi Mozi

Don Byron, Billy Cobham, David Murray, Randy Weston, Lonnie Smith – és most Wallace Roney. Az afro-amerikai dzsessz megkerülhetetlen figurái. Az elmúlt hét évben ők adták egymásnak a kilincset a Szegedi Jazz Napokon. A szervezők idén is biztosra mentek. Roney mindent vitt.

Az idei Szegedi Jazz Napok húzóneve kétségtelenül Wallace Roney volt. Roney azon ritka amerikai dzsesszmuzsikusok egyike, akinek szakmai fejlődését olyan mentorok segítették, mint Miles Davis vagy Dizzy Gillespie. Első lemezszereplésekor mindössze 14 éves volt. Nemzetközi ismertséget a hard bop-éra emblematikus dobosának, Art Blakey lemezein való közreműködése hozta. Önálló bandáival a nyolcvanas évek második felétől készít lemezeket. Az 1994-es A Tribute To Miles című Grammy-díjas lemezen nem kisebb zenészek társaságában fúj, mint Wayne Shorter szaxofonos, Herbie Hancock zongorista és Ron Carter nagybőgős. Hát így állunk.

Bár a philadelphiai születésű trombitás portfóliója több, mint lenyűgöző, Roney Szegedre mégsem múltat idézni jött: kvintettje az első perctől feszes, gurulós, nagyon mai dzsesszt játszott, amihez a lendületes és fiatal muzsikusokból álló ritmusszekció, valamit a kubai származású Aruán Ortiz zongorista adta a tökéletes svungot. A frontvonalban a trombitás, valamint bátyja, a tenor és szoprán szaxofonokon játszó Antoine Roney. A két fúvós, ha nem párhuzamosan játszott, egymást kerülgették: a trombitás szikár, lényegre törő köreit, a szaxofonos már-már szabad dzsesszbe hajló, kalandozósabb játéka ellenpontozta. A Roney-testvérek a szólók mellett kellő teret és időt hagytak a másik három hangszeresnek, akik a rezesek nélkül, zongoratrióként is kifogástalanul megállták a helyüket.

A ritmusszekcióról már szóltunk, de nézzük csak, kik ezek a fiatalemberek, akik egy gőzgép energiájával és egy metronóm pontosságával hozták az alapot. Rasheen Carter nagybőgős és a mindössze 19 esztendős Kush Abadey dobos még újoncok Roney zenekarában, mégis mintha évek óta játszanának a bandagazdával. Hangszeres szólóik közben a színpad széléről figyelő Roney-nak az arcára volt írva: bízik bennük. A zenészek a legkevésbé sem kapkodtak, kényelmes köröket futottak: a koncert első három darabja húsz-húsz perces volt.

A Wallace Roney Quintet péntek este 90 percben mutatta meg, hogy hol tart ma a főcsapásirányban haladó afro-amerikai dzsessz. Hard bop, post bop, funky, soul, számtalan utalás, idézet – mégis minden kész, kerek, tökéletes volt. – Ez ma az amerikai dzsessz, és aki ebben valami kivetni valót talál, az nem is szívből szereti ezt a műfajt – így summázta valaki a tegnapi est attrakcióját. És milyen igaza van.

Szombat este a Dés András Quartet, az amerikai Vinx, Nagy János, és a hattagú Sleeping Camel lép a Belvárosi Mozi színpadára. Ez a mai menü, folytatódnak a jazz napok Szegeden.

wallaceroney.com
auranortiz.net

Tobias Delius 4tet | The Thing

Juhász László 2006 május 20.

2006. április 28. | Győr, Rómer Ház

Szerencsés módon dzsessz-ügyileg ezúttal is az első három napon koncentrálódott minden, ami miatt az idén is érdemes volt a győri Mediawave Fesztiválra látogatni. A Tobias Delius 4tet, a Mats Gustafsson vezette The Thing, Ernst Reijseger és a Boi Akih, valamint Marc Ribot legújabb, Ceramic Dog nevű formációja csak néhány tétel a fesztivál nyitónapjainak csábító kínálatából. Kár okoskodni azon, hogy a Mediawave teljes, tíznapos időtartamához képest kevés-e a három nap, ugyanis már az is felettébb kielégítő, hogy a fesztivál szervezői megbízhatóan leszállítják a globális kreatív dzsessz újdonságait.

Tobias Delius holland tenoros már bőven visszatérő fellépőnek számít a győri közönség előtt: tavalyelőtt a kiváló ICP Orchestra tagjaként, tavaly pedig a Cor Fuhler vezette Corkestra élén bizonyította, hogy miért is tartja a szakma és a közönség egyöntetűen a holland groteszk dzsessz egyik meghatározó zsenijének. A bő 15 esztendeje működő Tobias Delius 4tet eddig mindösszesen három nagylemezen (The Heron, Toby’s Mloby, Pelikanismus), viszont számtalan koncerten van túl; tagsága az évek során csak minimálisan változott: Delius mellett jelenleg Tristan Honsinger csellózik, a fiatal Joe Williamson bőgőzik, és az IPC-közeli formációkból elmaradhatatlannak tetsző Han Bennink dobol. A kvartett zenéje előre komponált, markáns témákból indít, amiket lélegzetelállító improvizatív közjátékok szakítanak félbe. Az zenekar aduját Bennink és Honsinger széles gesztusai jelenti, akik gátlástalan bohóckodásaikkal, parádézásaikkal a komoly dzsesszmuzsikus imázsát igyekeznek módszeresen porrá zúzni. A lelkes közönséget a széles mosolyok, illetve a komoran összehúzott szemöldökök kettőssége jellemezte, hiszen a négyes szellemes dallamvezetésű darabjai a legváratlanabb pillanatokban fordultak disszonanciába, ami után a zenekar tagjai rögtön a közönségre is kacsintanak, és mintha azt szeretnék mondani: “Ollé! Ilyet is tudunk, de csak véletlen volt!”

A hollandok után a svéd Mats Gustafsson, és fiatal norvég zenésztársai, Ingebrigt Håker Flaten nagybőgős és az egy évvel ezelőtt majdnem napra pontosan ugyanitt zenélő Paal Nilssen-Love dobos foglalta el a színpadot. A The Thing névre keresztelt trió 2000 februárjában alakult Stockholmban, kezdeti repertoárjukat eleinte kizárólag Don Cherry szerzemények jelentették, majd a folyamatos fellépéseknek és próbáknak köszönhetően egyre több saját kompozíció került a koncertprogramba; bár Gustafssonék feldolgozások iránti mániája a mai napig megmaradt, amit a győri fellépés is kiválóan szemléltetett. Joe McPhee, David Murray, James Blood Ulmer, Charles Tyler, PJ Harvey, a Yeah Yeah Yeahs és a White Stripes csak néhány név átértelmezések alapjául szolgáló muzsikusok, együttesek közül. A The Thing egy rövid, ám akkurátus beállás után bestiális vehemenciával tört rá a közönségre. Gustafsson megfeszített izmokkal birkózik monstrum-szerű baritonszaxofonjával, a magasba lendíti, lehajolva két térde közé engedi, ami pedig a hangszerből áradó hangokat illeti: borzasztó tömörek, és nagyon-nagyon hangosak. A Thing az eddigi, Crazy Wisdom és Smalltown Superjazzz kiadóknál megjelent lemezekről megismert kíméletlen free jazzt játssza, de ha lehet, a konzervekhez képest még feszesebben, agresszívabban. A zenekar csak kevéssel zenél többet egy óránál, ám a koncert utáni fáradtság nem csak a zenészeken, hanem a Rómer Ház mozitermében maradt, székeibe passzírozott közönségen is meglátszott. Részemről egy régi álom vált valóra Mats Gustafsson koncertjével, aminek egy darabig biztosan ott lesz a helye a valaha látott leghatásosabb zenei előadások között.

A Mediawave a megszokottnak nevezhető magyar élvonal, és a visszatérő vendégek mellett minden évben villant egy nagyot. Tavalyelőtt John Zorn, tavaly Ken Vandermark, idén Mats Gustafsson adott szaxofon-leckét. Kíváncsian várom, hogy hogyan lehet még ezt a névsort fokozni…

thingjazz.com

Lucas Niggli’s Big Zoom

Juhász László 2004 február 5.

2004. január 31. | Budapest, A38

Lucas Niggli a svájci improvizatív- és újzenei szcéna egyik legjelesebb dobosa, akivel kapcsolatosan sűrűn emlegetett kuriózum, hogy egyszerre nyolc-kilenc zenei projektet vezet. Tavaly Niggli már „majdnem” járt nálunk Steamboat Switzerland nevű zenekarával, ám végül az együttes basszusgitárosának egy másik formációja adott egy zseniális koncertet, ez volt a tavaszi X-Peripheria fesztiválon fellépő Caspar Brötzmann, Marino Pliakas és Michael Wertmüller triója. A Steamboat Switzerland ’99 őszén már adott egy állítólagosan fergeteges koncertet hazánkban, amelyből később aztán koncertlemez is készült – Steamboat Switzerland: Budapest (Grob, 2001) –, és amit nagy lelkesedéssel és elragadtatással referált a szaksajtó; mivel arról az estről sajnos lemaradtam és Niggli szerteágazó munkásságának egy töredékét eddig csak hanglemezekről ismertem, nem volt meglepő, hogy a szokásosnál jóval nagyobb izgalommal vártam a Pro Helvetia Svájci Kulturalapítvány által támogatott fellépést…

Az előzetesen meghirdetett kezdési időpont után percre pontosan fél órával színpadon az öt zenész, felsorakozva egy képzeletbeli, a színpad szélével párhuzamos egyenes vonal mentén, ezzel is jelképesen tiltakozva a szólistákat a frontvonalba állító és a háttérbe száműzött ritmusszekciót mutató, jól megszokott színpadkép ellen. Balról jobbra: a klarinétos és basszusklarinétos Claudio Puntin, a zenekar legfiatalabb tagja, ám aki az Ensemble Modernnel már éppúgy zenélt együtt, mint a gitáros Fred Frith-szel… Közvetlenül mellette a zenekar másik fúvósa, a harsonán és melodikán játszó Nils Wogram, aki szintén fiatal kora ellenére már ismert és elismert tagja a mai európai dzsessz- és újzenei mozgalomnak. Szorosan mellette a gitáros, a német Philipp Schaufelberger, aki szintén tetszetős zenei portfolóval rendelkezik… A sorban jobbra haladva következik a Big Zoom legidősebb tagja, a bőgős Peter Herbert, akinek mi sem bizonyítja jobban sokoldalúságát, mint hogy évenkénti kb. száz fellépés, film- és színházi zenék írása mellett saját internetes lemezkiadót is igazgat (Aziza Music). A színpad jobb szélén pedig a dobos/zenekarvezető Lucas Niggli, aki bevezetőként bemutatja a kedvenc kollektíváját, és ígéretet tesz egy izgalmas, előreláthatólag 70 perces programra.

A zenekar bevett szokása, hogy koncertjeit egy szabad improvizációval nyitja, így kezdésként most is egy fokozatosan erősödő rögtönzött zajmasszát hallhattunk, ami megfontolt fokozatossággal csúszott át az első tételbe. Kezdetben a hangszerek „nem rendeltetés szerű használatán” volt a fő hangsúly, majd pedig finom átmenettel kialakultak az egymás mellet futó, jól elkülöníthető szólamok, megírt zenei motívumok. Ekkorra kaotikusságról már szó sem volt, inkább egyfajta kellemes, még éppen átlátható komplexitásról. A Big Zoom által interpretált zene gondosan előre megírt, amely igen kevés teret enged a hangszeresek improvizációinak. Az egészen rendkívüli hangszeres tudással bíró tagok szinte mindvégig kottából játszanak, feszülten figyelik a zenei instrukciókat, egymásra talán csak egy-egy kiállásból való visszatérés előtt pillantanak. A koncerten elővezetett kompozíciók kivétel nélkül a Rough Ride című Zoom és a Big Ball című Big Zoom lemezek tételeiből kerülnek ki. Az ígért 70 perc hihetetlen gyorsasággal elszállt, ám a kicsi, de lelkes közönség ráadásként kikényszerített a zenészekből két további számot, melyek közül a második egy meglehetősen rockos hangvételű, vaskos gitár-riffekből építkező szerzemény volt – örömmel láttam, hogy egy-két asztal alatt beindult a léggitár…

lucasniggli.ch

Don Byron Sextet, Nigun

Juhász László 2003 október 22.

2003. október 15-17. | Szeged, Belvárosi Kikötő, Belvárosi Mozi

Ismét lesznek Szegedi Jazz Napok! – ezzel a lelkes felkiáltással meglehetősen gyakorta lehetett találkozni már a fesztivált megelőző hónapokban is; és valóban örvendetes a tény, miszerint Szeged város vezetése – néhány éves sajnálatos kihagyás után – ismét támogatja a dzsessznapok létrejöttét, hiszen a fesztivál igen patinás múltra tekint vissza, ám a megfelelő anyagi háttér nem mindig állt a szervezők rendelkezésére. Bár az idei koncertsorozat több okból sem tekinthető egyértelmű sikernek, mégis látok rá reményt, hogy mostantól kezdve évente, hagyományos jelleggel, ismét legyenek Szegedi Jazz Napok…

A nemzetközi rangú fesztiválnak ezúttal két koncerthelyszíne volt, melyek számtalan szempontból még mindig nem tekinthetők tökéletesnek, viszont az már mindenképpen örvendetes tény, hogy a programokat kimozdították az eleddig azoknak helyet adó Szegedi Ifjúsági Ház nagyterméből, melynek csengő-bongó akusztikája már sajnos többször bizonyította, hogy a terem tökéletesen alkalmatlan élő koncertek rendezésére. A négy napos fesztivál első, mintegy bevezető napjának fellépéseinek a Belvárosi Kikötő nevezetű, berendezésében az angol pubokra emlékeztető hely adott otthont; a kis helynek köszönhetően végre igazi dzsessz-klub hangulat, összesen talán 10-12 asztal, a koncertekre későn érkezők már keresve sem találtak volna ülőhelyet, tehát az megjelentek számára ezen az estén nem lehetett panasz. Elsőként a tradicionális jiddis muzsikát – klezmer, szefárd, szakrális – és az improvizatív dzsesszt ötvöző Nigun zenekar lépett színpadra. A valamivel több mint egy órás programjukban csak elvétve játszottak a Klez-Jazz című bemutatkozó albumukról, a koncert nagyobb hányadát főleg új vagy eddig még kiadatlan dalok tették ki, meg persze ráadásként a Chayah című Masada feldolgozás! A hazánkban igazán egyedülállót alkotó együttes ezúttal négy taggal érkezett a fesztiválra, az alap trióhoz (Párniczky András – gitár, Nagy Péter – nagybőgő és Gavallér Csaba – dobok) most Vázsonyi János alt-szaxofonos csatlakozott. Talán nem alaptalan azt állítani, hogy egy zseniális koncertet adott a Nigun, akiknek ez volt az első szegedi fellépése, azt pedig csak remélni tudom, hogy nem az utolsó… Az nyitó nap második fellépője a Szerbiából érkező, ám jelenleg Svédországban élő és alkotó Nikola Mitrović és triója volt. Nikola Mitrović erre az estére egy Chet Bakert megidéző kvázi emlékprogrammal készült, melynek során szinte tökéletesen fogta meg és teremtette újra Chet jólesően melodikus és érzelmes trombitajátékát, valamint hamiskás, suttogós-motyogós énekét. Mitrović-tyot mindössze egy zongorista (Ivan Aleksijević) és egy bőgős (Predrag Revišin) kísérte, ám ez éppen elegendő volt az összetéveszthetetlenül Baker-i atmosztéra megteremtésére. Az szinte rögtön kiderült, hogy Mitrović avatott ismerője Chet Baker életének és életművének, a számok között hosszú-hosszú anekdotákat mesélt a józan életűnek a legjobb indulattal sem mondható trombitavirtuóz egyes életszakaszairól. A koncert érdekessége, hogy az utolsó két-három számban a szabadkai gitáros, Kurina Kornél is csatlakozott a trióhoz, aki már nem teljesen ismeretlen a szegedi dzsesszközönségnek. Összességében, az első nap biztató felütése volt az újjáéledő Jazz Napoknak: két igazán kiváló zenekar, kifogástalan hangosítás, a remek helyszínválasztásnak köszönhetően pedig – még ha csak egy napra is – végre méltó helyükre kerültek a koncertek!

A második naptól kezdve a fellépések a Belvárosi Mozi nagytermében kerültek megrendezésre, október 16-én csütörtökön a magyar Blahó Attila Quartet koncertje nyitotta a programot, majd a francia Renaud Garcia-Fons Trio lépett a filmszínház színpadára, végezetül pedig a skót Martin Taylor szóló gitárkoncertjét hallgathatta a közönség. A csütörtöki nap tudatos kihagyása után következhetett a Szegei Jazz Napok talán legerősebb és legkívánatosabb estéje. Az első sokkot azonban mindjárt az érdeklődők gyér száma okozta, majd pedig a szervezők azon politikája, hogy a kedvezményes jegyet váltó diákokat a mozi emeleti erkélyére szorították be, ami azért valljuk be nem volt egy korrekt húzás a rendezvény házigazdáitól. Így tehát a erkélyen egy nyomorgó telt ház, a földszinten pedig egy ürességtől kongó moziteremben elvesző, mintegy 50-60 érdeklődő várta a fellépőket… Elsőként a román Mircea Tiberian és nemzetközi csapata vette birtokába a emelvényt, akik ezen az estén egy éppen készülő hanglemez anyagát mutatták be. Tiberian jelenleg a Bukaresti Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszakán tanít zongorát, a Bukarest Jazz Festival kurátora, ám ezen kívül még számtalan jazz-elméleti tanulmány és lemezmegjelenés köthető a nevéhez. Koncertje igazi ínyencfalat volt az avantgárd dzsessz kedvelőinek, aktuális formációjával kiválóan lavírozott a kiszámítható standard formulák és a komplex, rögtönzött szabadzenélés között. Egy-egy kellemes indítást disszonáns kitörések követtek, de csak azért, hogy onnan a legmeglepőbb váltással lehessen visszatérni egy negédes melódiához, ahonnan ismét rendesen neki lehet rugaszkodni. Az amerikai Ben Abarbanel-Wolf tenoros, a német Jan Roder bőgős és a szintén német Maurice de Martin dobos viszonylagos fiatal koruk ellenére kellő hangszerismerettel és invencióval rendelkeztek, így koncertjük végén már sejtettem, hogy a Jazz Napok egyik legzseniálisabb fellépését hallhattuk! Egy rövid szünet után következett a hegedűs Lantos Zoltán és az ő Mirrorworld-je, akik tőlem a lehető legtávolabb álló zenét játszották. Stílusukat leginkább a world jazz irányzatához lehetne sorolni, amelyben a magyar népzene gyökerei éppúgy megtalálhatóak, mint a meditatív keleti zene (pl. az indiai klasszikus zene) vagy éppen a kortárs klasszikus- és free jazz. A számos egzotikus hangszer és az általam egyébként igen nagyra tartott Dresch Mihály fúvós játéka ezúttal nem tudott meggyőzni, igaz, ekkor – talán nem meglepő – már Don Byron-on és bandáján járt az eszem…

A Mirrorworld fellépése, illetve az azt követő majd’ háromnegyed órás átszerelés után végre színpadon a világ egyik legjobb klarinétosa és aktuális, afro-karibi és latin-amerikai hagyományokból építkező együttese. A ritmusszekció nagyon erős: Ben Wittman dobol, Milton Cardona kongán és egyéb karibi perkákon, Leo Traversa basszugitáron és a hangfelvételen szereplő Edsel Gomez helyett most George Colligan játszott zongorán. Byron dallam-társa James Zollar trombitán

A feszivál záró napján a lengyel Zbigniew Namyslowski Quintet, az orosz Ivan Smirnov Group és az amerikai Oregon a bolgár kavalossal, Theodossii Spassov kiegészülve lépett színpadra. Rendkívül dícséretes, hogy a szervezők kapcsolódó programokkal tették színesebbé a fesztivált, hiszen a koncertek ideje alatt High End kiállítást és bemutatókat tartottak, a mozi területén fotókiállítást rendeztek Révész Róbert képeiből Kanizsa Jazz 2003 címmel, a szomszédos Fimtékában pedig dzsesszel kapcsolatos filmeket vetítettek négy napon keresztül. Reményteli visszatérés.

donbyron.com

Bill Frisell’s New Quartet

Juhász László 2003 április 20.

2003. március 29. | Budapest, Millenáris Teátrum

Nincs kétség: Bill Frisell napjaink egyik legkarakteresebb és legkifinomultabb technikájú, ugyanakkor példaértékű alkalmazkodóképességgel rendelkező gitárosa. Játszott már a dobos Paul Motian, vagy a bőgős Marc Johnson zenekarában, John Zorn Naked City elnevezésű igen-igen avantgárd projektjében, és a tenoros Joe Lovano társaságában egyaránt. A fáma szerint számos hangszer kipróbálása után, a rádióban sugárzott szórakoztató zene, valamint a chicagói blues-gitárosok iránti szenvedély eredményezte, hogy Frisell végül a gitárt választotta. És milyen jól tette… Pályafutása 1978-ban indult Belgiumban, korai lemezeit az ECM jelentette meg, majd nem sokkal később bekerült a New York-i lower east side igen termékeny művészmozgalmába. Ekkor került kapcsolatba Zorn-nal, akinek inspiráló hatása ekkor elvitathatalan. Frisell a ’90-es évek elejétől már a modern jazz és a kortárs zene egyik legelismertebb zeneszerzőjének, az experimentális művészeti törekvések kultikus személyiségének számít. Későbbi szólólemezeit Észak-Amerika tradicionális muzsikáinak – úgy mint a country, a bluegrass vagy a blues – nosztalgikus és melankolikus hangvételű újraértelmezése jellemzi. Nashville című albuma óta egyazon irányvonal mentén halad: az amerikai folkzene témáit, toposzait boncolgatja a legkülönbözőbb felállású formációkkal, a legkülönbözőbb hangszerösszeállításokkal, hol trióban, hol kvártettban, hol pedig nagyobb zenekarokkal… A New Quartet eredetileg a 2001-ben rögzített Blues Dream lemez kapcsán alakult, melynek tagjai egytől egyig remek portfolióval rendelkező zenészek: a dobro- és pedálos steel gitáron játszó Greg Leisz, a nagybőgős David Piltch és a dobos Kenny Wollesen mind-mind az amerikai jazz élet illusztris figurái.

Frisell ugyanezen összetételű formációjával két esztendővel ezelőtt már tiszteletét tette a Debreceni Dzsessznapokon; akkor frissen megjelent Blues Dream című albumukat mutatták be, ám a lemezen szereplő fúvós szekciót (Ron Miles – trombita, Billy Drewers – szaxofon és Curtis Fowlkes – harsona) már akkor sem hozták magukkal. A „Világsztárok a Millenárison” koncertsorozat keretein belül megtartott esten is javarészt erről a nagylemezről játszottak, kiegészítvén a programot néhány feldolgozással és publikálatlan sajáttal. A nyitó szerzemény rögtön egy Robert Allen Zimmermann – na jó: Bob Dylan – klasszikus, a ráadásblokkban a hallhatatlan és talán az est egyik legdinamikusabb, legdirektebb darabját képező Whitsield/Strong szerzemény, az I Heard It Through The Grapevine, a műsor közeptáján pedig egy másik sztenderd, a Down By The Riverside hangzott el, mind-mind természetesen egyéni, pontosabban a zenészek egyéniségéhez igazított hangszerelésben. Középtempós, néha ennél is lassabb country-féleségek, bluegrass-hibridek, blues-mutánsok váltogatták egymást, melyeket természetesen Frisell témái és Leisz összetéveszthetetlen, nyávogós steel gitárja határoztak meg. Piltch bőgőjátéka már-már szolgainak hatott, semmi szólózás, semmi virgázás, csak az alapok, ám azok rendkívül tömören, magabiztosan. Kenny Wollesennel – nem tagadom – elfogult vagyok, viszonylag fiatal kora ellenére számomra ő a mai dzsesszdobolás non-plusz-ultrája, játéka rendkívül sokszínű, mindent tud a hangszerről, viszont csak akkor üt, ha az nagyon muszáj. Meglepő volt látni, ahogy egy-egy hang kiütése előtt hirtelen meggondolja magát, és elrántja dobverőjét a bőr vagy éppen a cinek felöl, gondolván, hogy a kevés néha több… Számtalan formációban játszik, többek között ő a Sex Mob, a New Klezmer Trio, alkalomadtán John Zorn vagy éppen Tom Waits dobosa…

A színpadon tehát négy hihetetlenül rutinos és intelligens hangszeres, akiknek még figyelniük sem nagyon kell egymásra, mindegyikük tisztában van vele, hogy kinek mit és mennyit lehet; alig-alig pillantanak egymásra, a varázslat mégis működik. Érzik egymást. Frisell és Leisz hűvös és rezzenéstelen arcának látványát Wollesen elképesztően ötletes és impresszív dobolása és az ehhez járó grimaszok ellenpontozzák. A Millenáris Park színháztermében valamivel több, mint fél ház, de ez a zenészeket láthatóan nem zavarja, csak befelé figyelnek, kifelé soha, nincs semmiféle ripacskodás, jópofáskodás, csak játszanak. Frisell talán háromszor szól a közönséghez, majd a két ráadásblokk után végleg megköszöni a türelmet és a figyelmet. Vége. Bő másfél óra, nem több.

billfrisell.com

Grencsó Kollektíva

Juhász László 2002 október 10.

2002. szeptember 25. | Szeged, Régi Zsinagóga

Kissé tétovázva és késlekedve, ám végül legnagyobb szerencsénkre ismét – mint már régóta minden évben – beindult a zenei programsorozat az Alterrában, azaz a Kortárs Előadóművészeti Központban a szegedi Régi Zsinagógában a MASZK Egyesület áldásos szervezési tevékenységének köszönhetően. A jelenleg anyagi problémákkal küszködő egyesület egy lerövidített, ám annál velősebb, igényesebb és sokszínűbb programot állított össze mostani rövid, mindössze másfél hónapos évadjára.

Az Odessa Klezmer Band koncertje után a második zenés program a Grencsó István vezette társulat fellépése volt. Grencsót – akit nyugodt szívvel nevezhetünk a honi kortárs dzsessz egyik legjelesebb orákulumának – az utóbbi időszakban én kizárólag csak kibővített kollektívájának, a soktagú Grencsó Kollektíva Plusz élén, illetve az animás Prieger Zsolt és Németh Gergely vezette Dubcity Fanatikz élő fellépéseinek egyik fúvósaként láttam muzsikálni; most azonban a korábbi felállásokat idézően, trió formációval lépett színpadra, amely természetesen egy sokkal intimebb hangvételt igényelt a zenészek részéről és hasonlóan intim hangulatot teremtett a közönség számára…

Ami a trió további tagjait illeti, nagybőgőn Benkő Róbert, dobokon pedig a meghirdetettel ellentétben nem Jeszenszky György, hanem egy fiatal, ám annál tehetségesebb hangszeres, Sárvári Kovács Zsolt tevékenykedett. Szándékosan nem írom, hogy még két zenész kísérte vagy asszisztált Grencsó szaxofonjátékához, hiszen ebben a formációban keresve sem találnánk a másiknak alárendelt hangszerest, így nem is élvez senki prioritást a másikkal szemben. Itt három kiváló zenész van, három szuverén zenei egyéniség, akiknek az a legfőbb ismérvük, hogy tökéletesen beszélik a dzsessz nyelvét.

Tehát a zenekar a színpadon, a mindössze 40-50 főt számláló közönség pedig feszülten várja a kezdést, ami után pár perccel rögtön ki is derül, hogy a ma esti koncert során a fő hangsúly a három évvel ezelőtt napvilágot látott Rejtély című feldolgozáslemez anyagán, tehát a ’50-’60-as évek, azaz a Kádár-éra legnépszerűbb magyar táncdalainak sajátságos interpretációin van. Két-három saját szerzeménytől eltekintve jöttek is szép sorjában a már említett lemez legnagyszerűbb számai, úgy mint a Nyáresti szerenád, a Bocsánat, hogyha kérdem, az Ott fogsz majd sírni… és persze az elmaradhatatlan Fényes Szabolcs szerzemény, a Rejtély. A színpadon tökéletes összhang és átszellemülés, Grencsó szinte azonosul hangszerével, elképesztő grimaszok, hihetetlen beleélés. Egy-egy jól ismert régi melódiára free-jellegű harsány kirohanások válaszolnak. Benkő is már-már tangózik bőgőjével, fölé hajol, elgáncsolja; a dobos pedig éppen olyan magabiztosan improvizál, mint ahogyan az alapokat hozza. A legnagyobb ovációt ezúttal a Látod, ez a szerelem című vadul szvingelő, lendületes átírat kezdő taktusai váltották ki a közönségből; ekkorra már mindenkinél beindult a lábtempó, hiszen nem volt a Zsinagóga termében olyan láb, amely ne dobolt volna. A szűk másfél órás program a Már nem haragszom rád című lírai darabbal zárult, ami után kellemesen telítődve, finom muzsikával jóllakottan, elégedetten indulhattunk haza, hogy aztán otthon folytassuk az eddigi Grencsó-életművet a Villa Negrával vagy éppen a modernebb hangvételű, néhol már-már drasztikusan eklektikus 7 ének az utolsó mohikánoknak című lemezzel.

grencso.hu

Piotr Baron Trio

Juhász László 2002 szeptember 24.

2002. szeptember 19. | Szeged, Jate Klub

A jól értesültek azt már régóta tudják: a „polish jazz” címke mindig is népszerű címkének  számított, keresett exportcikknek minősült külföldön, azaz műfajukban a lengyel dzsesszisták mindig is az élen jártak. Elég volt erre a köztudott tényre és Mike Figgis Stormy Monday című kiváló filmjére, illetve annak kísérőzenéjére gondolni, hogy kedvet kapjak a Piotr Baron koncertjéhez. Aztán ugye ott van még a lengyel Muza kiadó végeláthatatlan, Polish Jazz című szériája, melynek egy-egy darabját ma fillérekért lehet beszerezni bakeliten a jobb használtlemez-kereskedésekben. És persze az sem elhanyagolandó, hogy most végre nem kellett messzire utazni, kivételesen házhoz jött a végtelenül vonzó tűnő produkció.

Lévén, hogy a valóban vonzó programra való bejutás ingyenes volt, és hogy a város egyik legfrekventáltabb klubjába szervezték az eseményt, szinte riasztóan sok ember próbálta beküzdeni magát a koncertterembe: kíváncsiskodók egész hada, neveletlen tizenévesek éppúgy, mint dzsesszlemez-gyűjtő tisztes családapák – minden korosztály meg akarta hallgatni a műsort. A legtöbb érdeklődővel együtt én sem tudtam biztosan, hogy mire is számítsak, hiszen a Piotr Baron szaxofonista által vezetett triót nem tudtam elhelyezni a lengyel dzsessz-szcéna palettáján, az viszont biztató jel volt, hogy a lengyel dzsesszel foglalkozó portálokon kutakodva, elég gyakran találkoztam a zenekarvezető nevével.

A koncert első fele egy saját szerzeménnyel kezdődött, amit a The Flinstones téma interpretációja követett. Ezek után még két tétel következett, melyek közül az egyik egy lengyel film zenéje volt. Négy szám, egyenként tíz percnyi hosszúságban, mind azonos felépítéssel – olyannyira azonossal, hogy a harmadik számnál már biztosan tudtam, hogy mit mi, kit ki követ. A sorozatosan ismételt és jól bevált szerkezeti formulák miatt sajnos a kiszámíthatatlanság elveszett a zenekar játékából, amiért nagyon nagy kár!

Már a koncert felénél, a rövid szünetben éreztem, hogy vegyes érzésekkel fogom elhagyni a termet a lengyel trió fellépése után, ez a gyanúm sajnos be is igazolódott: az est második részében a banda ugyanott folytatta, ahol tíz perccel ezelőtt abbahagyta: újabb négy szám, egyenként tíz percnyi hosszúságban, szerkezetileg minden egyes szerzemény tökéletes azonossággal felépítve. Ismételten egymást váltogatták a gyors és lassú szerzemények, köztük ezerszer hallott sztenderdek, úgy mint a mindenki által ismert Besame Mucho című örökzöld vagy éppen a koncert lezárásaként szolgáló Bye Bye Blackbird. Azzal, hogy egy dzsessz zenekar feldolgozásokat játszik, még nem is lenne semmi probléma, hiszen ebben a műfajban a zenei alapanyag szinte bármi lehet – a hangsúly mindig az aktuális elővezetésen van -, a lényeg kizárólag az, hogy ezek az interpretációk hitelesek és persze nem utolsósorban élvezetesek legyenek, újat mutassanak, még ha nem is meghökkentő módon, mégis valami újdonsággal szolgáljanak. Nos, ez ebben az esetben ez nem így történt. Piotr Baronról és társairól ez alkalommal mindössze annyi derült ki, hogy egy nagyszerű muzsikus, ám zeneileg egy rettentően konzervatív, hagyománytisztelő ember, amit itt most nem feltétlenül pozitív értelemben jegyzek meg. Az estét csak az igen kiváló, ám annál lestrapáltabb zenészekhez tudnám hasonlítani: kicsit lassú, kicsit fáradt volt.

baron.cba.pl

Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.

Legutóbbi kommentek