25
June, 2017
Sunday
Mikroton| mikroton cd 52 | 2016 Moszkván keresztül érkeztek hozzánk Bécs jellegzetes hangjai egy jubileumi megjelenés ...
Ictus | ICTUS 178 | 2016 Ahogy John Zorn írja a kiadvány fülszövegében, ez a negyven ...
Nur/Nicht/Nur | 116 06 15 | 2016 Strom. A szó egyrészt elektromosságot jelent németül, másrészt pedig ...
RareNoise | RNR061 | 2016 Három unortodox és meglehetősen radikális zenész munkáját kapjuk két különálló, mégis ...
Fou | FR-CD 18 | 2016 Daunik Lazro '85-ben megjelent Sweet Zee című albumának B oldalán ...
Clean Feed | CF373CD | 2016 Pascal Niggenkemper német-francia nagybőgős legújabb szextettjének bemutatkozó munkája az idei ...
Neurot | NR098 | 2016 Két nagyon nyers és nagyon radikális zenekar uniója jött létre ...
Triple Bath | TRB​.​042 | 2014 Miguel A. García baszk elektronikus zenész és Javier Pedreira ...
Trost | TR137 | 2015 Sven-Åke Johansson svéd ütőhangszeres-zeneszerzőt valószínűleg legkevésbé a provokáció és a polgárpukkasztás ...
Improvising Beings | ib33 | 2015 876 lehetne akár Rilai Szent János vagy I. Henrik német ...
GOD | GOD 33 | 2015 Már az albumot kézbe véve érződött a jóleső monokromitás és ...
Hideous Replica | HR4 | 2014 A legéleterősebb gondolat, ami az album meghallgatása után megmaradt bennem, ...
Soft | ST008 | 2015 A francia Saåad duóformáció 2010 óta tizenöt albumot jelentetett meg limitált ...
Emanem | EMANEM 5036 | 2015 Az idő próbája. Sokszor emlegetjük ezt, és még többször vagyunk ...
Lengua De Lava | Lava004CD | 2015 Három kazettakiadvány után itt a Lengua De Lava első ...
Creative Sources | cs322 | 2015 Berlinből érkezett a francia Justin Lépany első szólólemeze, amit a ...
Creative Sources | cs314 | 2015 Közönséges zene - a szó egyszerű, szerény, és a legkevésbé ...
Two Rivers | 003 | 2015 Sombersault - azaz szaltó. Ha létezik hivatalos definíció, akkor az ...
Nueni | NUENI #003 | 2014 Bryan Eubanks legújabb szólómunkája a berlini Nueni kiadó negyedik, már-már ...
Corvo | core 008 | 2014 „A zajok változatossága végtelen. Ma, ha hozzávetőleg ezer különböző masinával ...
Intonema | int012 | 2014 Andrey Popovskiy szentpétervári kísérleti zenész debütáló szólóalbuma a helyi Majakovszkij Központi ...
Hermes' Ear | aSB/HE 001 | 2014 Keith Rowe Megfestett események (Malované eventy) című brnói szólókiállításának ...
Humbler | humbler-001 | 2014 A San Francisco-i Street Priest trió debütáló kiadványa elektroakusztikus hangok zűrös ...
Nueni | NUENI #001 | 2013 A katalán Lali Barrière és a baszk Miguel A. García ...
Kye | KYE 30 | 2014 Rövidebb megszakításokkal ugyan, de gyakorlatilag két hete forog a nappalimban ...
Nueni | NUENI #000 | 2012 Jobb későn, mint soha - ahogy mondani szokás, ugye. Most ...
Confront | ccs 28 | 2014 Mindig érdekes olyan koncertfelvételt tartalmazó albumot kézbe venni, aminek a ...
Corvo | core 007 | 2014 És amikor már azt gondoltam, hogy Sophie Agnelnek, Nusch Werchowskának, ...
Creative Sources | cs253 | 2014 Nyolc akusztikus improvizáció. Nyolc előzékeny és végeredményében kellemes, könnyen hallgatható ...
Intonema | int011 | 2014 A Teni Zvuka kísérleti zenei fesztivált 2010 óta szervezi Szentpéterváron az ...

Ease: Klaus Filip | Noid – No No No, No

Dusted Hoffman 2016 december 24.

Mikroton| mikroton cd 52 | 2016

Moszkván keresztül érkeztek hozzánk Bécs jellegzetes hangjai egy jubileumi megjelenés formájában. A jellegzetes és a jubileumi szó máris széljegyzetet igényel: ha az osztrák főváros jellegzetes kísérleti zenészeiről vagy meghatározó hangjairól beszélünk, akkor Klaus Filip és Arnold Haberl, azaz Noid neve az elsők között juthat az eszünkbe. A bécsi Klingt művészkollektíva, a nickelsdorfi Konfrontationen fesztivált kísérő soundart események, valamint a kleylehofi Reheat fesztivál két fáradhatatlan ötletembere az elmúlt bő egy évtizedben megszámlálhatatlan kollaboratív munkában vett részt, de duójuk az egyetlen olyan formáció, ami pontosan tíz éve aktívan, megszakítások nélkül működik.

Tíz év ide vagy oda, bármennyire is hihetetlen, de Filip és Haberl egészen mostanáig várt bemutatkozó albumuk kiadásával. Az elmúlt évtizednyi közös munkát most ezzel a koronggal ünnepli a két zenész duója, ami az évek során nevet is kapott: Ease. A No No No, No érdekessége, hogy mindkét hangművész a Klaus Filip által fejlesztett, szerzői jog által védett, de ingyenesen elérhető szoftvert használja, ami korábban Lloopp néven vált ismertté, és amit többek között olyan meghatározó laptopzenészek használnak, mint Christof Kurzmann vagy éppen Christian Fennesz. A hangszerként funkcionáló szoftver időközben több módosításon ment keresztül, mostanra valamelyest a neve is megváltozott: manapság már Ppooll-két van a legtöbb helyen feltüntetve, mint ahogyan e lemez elülső borítóján is. Arnold Haberl eredeti hangszere a cselló, eddig megjelent munkáinak döntő többségén csellón játszik, de dolgozott már előre rögzített környezeti felvételekkel, illetve konceptualista hangművészként magával a tér és a környezet atmoszférájával is. A No No No, No az első olyan anyag, amin Haberl a Ppooll szoftvert használja, méghozzá a program megálmodójának társaságában.

A szoftver segítségével a két zenész kristálytiszta elektronikus hangokat és finoman módosított környezeti felvételeket sző egybe, aminek az eredménye egy körmönfontan szövevényes, mégis határtalanul letisztult, és izgalmasan titokzatos hangkulissza. Filip és Haberl zenéje olyan egyszerű elemekből generál hipnotikus légkört, mint az alig hallható szinuszhullámok, a staikus fehér zaj – amit nevezhetünk akár véletlen zajnak is -, illetve az apró digitális zörejek, csippanások, pattanások, kattanások, sercegések. Az Ease tagjai előszeretettel játszanak a hangerővel és a csenddel – így a legalapvetőbb ötletek felhasználásával állítanak elő egy éterien tiszta és törékeny, mesterien mértékletes és visszafogott többdimenziós teret, vagy éppen abszolút ürességet. Hagyományos értelemben vett zenei mozzanatok itt nemigen történnek, az album mégsem esemény-, és pláne nem izgalommentes. A hosszasan kitartott magas digitális sípolások vagy éppen mély búgások mellett mikroszkópikusan felnagyított környezeti felvételek jelennek meg, amiknek az eredete mindig beazonosíthatatlan marad, képzavarral élve, minden esetben csak a nagyközelit halljuk, a nagytotált soha.

A páros bemutatkozó munkája két jól sikerült élő fellépés anyagából lett összeállítva. A korong első felén helyet foglaló bő félórás Never című darabot Ilia Belorukov rögzítette a 2014-es szentpétervári Teni Zvuka fesztiválon, ami rendézvénynek már az alcíme is beszédes: néma zenék nemzetközi fesztiválja. A második tételt, a közel 25 perces Ever című részt pedig Vladi Tchapanov és Dieter Kovačič, azaz dieb13 vette fel a 2015-ös bécsi Klingt.org fesztiválon, vagyis Filip és Haberl hazai pályán, helyi hallgatóság előtt játszott. A két felvétel egységesen makulátlan hangminőségű, a koncert közönsége és a tér nem érzékelhető, amit a zenészek abszolút csendnek szántak, az otthon, a lemezen is az.

Az Ease zenéje bármennyire is csendes és már-már szándékosan nihilista, többet mond ezer szónál: hallhatóan a két zenész mérhetetlenül sokat tud a digitális hangok, és úgy általában a hangok fizikai természetéről, pszichoakusztikáról és az emberi térhallásról, valamint a mai digitális zenekészítés lehetőségeiről. Klaus Filip több mint húsz éve dolgozik szinuszhullám-szintetizátorokkal és interfészekkel, megszállottan kutatja a tiszta és a generált digitális hangokat. Vele szemben Arnold Haberlt sokkal inkább a hétköznapi mechanikus eszközök által létrehozott hangok érdeklik, legyenek azok egyszerű ventillátorok vagy éppen légkondicionáló berendezések zajai. Kettejük kiindulási pontja bár nagyon is eltérő, esztétikai érdeklődésük hamar közös nevezőre lelt. Ezt a lecsupaszított, csak a legelengedhetetlenebb információt közlő, minimalista esztétikát tükrözi a kiadvány fizikai formátumának vizuális megjelenése, ami éppen úgy jellemzi a zenészeket, mint az albumot megjelentető orosz lemezkiadót dizájnbeli koncepcióját.

Az album címében érzek némi irónikus tiltakozást a duólemez megjelentetése ellen, de a Kurt Liedward által vezetett orosz Mikroton kiadó unszolására Klaus Filip és Noid kötélnek állt, és itt van a No No No, No, aminek abszolút létjogosultsága van a legkurrensebb kísérleti elektronikus zenék dokumentumainak a sorában.

1. Never [31:46] 2. Ever [24:23]

filipino.klingt.org
noid.klingt.org
mikroton.net

Evan Parker | Andrea Centazzo – Duets 71977

Juhász László 2016 december 10.

Ictus | ICTUS 178 | 2016

Ahogy John Zorn írja a kiadvány fülszövegében, ez a negyven éve rögzített, majd évtizedeken át elveszettnek hitt koncertfelvétel ma is éppen olyan frissen és izgalmasan szól, mint a felvétel napján. A Duets 71977 Evan Parker és Andrea Centazzo legelső, történelmi jelentőségű találkozását dokumentálja; és hiába telt el közel négy évtized a koncert és annak megjelentetése között, most kiderült, a brit szaxofonos és az olasz ütős zenéje időn, műfajokon és stílusokon ível át, együttműködésük egy minden kétséget kizáróan időtlen varázslat, a maga nagybetűs tisztaságával, igazságával, szépségével.

1977 fontos éve volt Centazzonak. Egy évvel korábban, akkori feleségével, Carla Luglival megalapította az Ictus hanglemezkiadót, ami a fáma szerint csak azért jött létre, hogy Andrea Centazzo megjelentethesse a Steve Lacy-vel közösen felvett Clangs albumot. Aztán a kiadóval és debütáló megjelenésével egy négy évtizede tartó pályafutás vette kezdetét: rögtön a következő esztendőben olyan alapvetések kerültek rögzítésre és láttak napvilágot, mint a Derek Bailey brit gitárossal közös Drops, a Pierre Favre svájci dzsesszdobossal felvett Dialogues, valamint az Evan Parkerrel és Alvin Currannel rögzített Real Time, ami később többféle kibővített változatban is megjelent. ’77 talán Centazzo legaktívabb és legsikeresebb éve volt: sikerült Olaszországba csábítania az európai improvizációs zene legfontosabb hangszereseit, akikkel aztán keresztül-kasul végigkoncertezte az országot.

A hetvenes évek legvégén Centazzo New Yorkba költözött, ahol a manhattani Lower East Side akkoriban kibontakozó zenei avantgárd mozgalmának egyik meghatározója volt Toshinori Kondo, John Zorn, Tom Cora és Eugene Chadbourne társaságában. A nyolcvanas évek közepén a Nyugati parton, egészen pontosan Los Angelesben telepedett le, majd nem sokkal később hátat fordított a rögtönzésnek, és idejét a zeneszerzésnek és a vizuális művészeteknek szentelte. Operákat, szimfóniákat írt, videófilmeket rendezett, multimédiás szólókoncerteket adott – és emellett életben tartotta a kisebb-nagyobb hullámvölgyeket megjárt Ictus kiadót, ami idén áprilisban ünnepelte fennállásának negyvenedik évfordulóját.

Az Ictus egyik legutóbbi kiadványa ez a nemrégiben felfedezett, hat részre tagolt felvétel, amit 1977 júliusában rögzítettek részben egy San Marcello-i koncerten, részben pedig Centazzo pistoiai házistúdiójában. A borítón nincs jelölve, hogy melyek a koncert- és melyek a stúdiófelvételek, ám az atmoszférából érződik, hogy az anyag túlnyomó részét közönség előtt dokumentálták. Érdekes hallani, hogy az egyórás korongon már megjelennek azok a védjegyek, amik később meghatározták a hangszereseket: Centazzo olykor-olykor elektronikát is használ, Parkernál pedig már ott van a körkörös légzési technikával elért multifónikusság, ami később a szaxofonos Monoceros című mesterművén csúcsosodott ki.

Aki a két zenész első találkozásától udvarias puhatolózásra, kölcsönösen illedelmes vizsgálódásra számít, az itt csalódni fog: Evan Parker és Andrea Centazzo a legelső hangok után rögtön a dolgok sűrűjébe vetik magukat és finomkodás nélkül, megsebzett vadállatokként túrják fel a színpadot. A szinte telepatikus összjáték az első pillanattól parádésan működik, hangszeres párbeszédük végtelenül ösztönös, és jól hallhatóan meghökkentő mód indulatos. A belső- és a hátsó borító mellékel egy-egy fotót a San Marcello-i fellépésről, amik tanúsága szerint az ütős nem csak a különböző méretű tamok, cinek és gongok sokaságával kibővített, a konvenciókra fittyet hányva összeállított dobfelszerelésén játszik, de a színpad szélén elhelyezett, földre fektetett fémtálakon és apró gongokon is. Ha létezik olyan mondás, amely szerint minden dobos ütőhangszeres, de nem minden ütőhangszeres dobos, az Centazzora hatványozottan igaz. Andrea Centazzo több mint dobos, ugyanis.

Minimum örvendetes fordulat, hogy felszínre bukkant ez a felvétel, ami ugyan egy megkésett, ám igen hangsúlyos adalék a legendás ’77-es esztendőhöz. Érezhetően kulcsponti időszaka ez Centazzo pályájának, amit az is kiválóan bizonyít, hogy az olasz ütőhangszeres most egy szintén évtizedek óta elveszett hangszalagot próbál felkutatni, ami egy ugyancsak 1977-es, Derek Bailey-vel közös milánói koncert felvételét tartalmazza. Könnyen megeshet, hogy itt is egy első találkozásról van szó, hiszen a legendás Drops albumot egy héttel a milánói fellépés után rögzítették. Reménykedjünk benne, hogy valamilyen úton-módon előkerül az a szalag is, addig viszont itt van nekünk a Duets 71977, ami nem csak az európai improvizációs zene hőskorának egy fontos dokumentuma, de ma is abszolút frissességgel és mindent elsőprő lendülettel szólal meg.

1. Duets 71977 #1 [10:05] 2. Duets 71977 #2 [11:03] 3. Duets 71977 #3 [12:17] 4. Duets 71977 #4 [11:30] 5. Duets 71977 #5 [5:53] 6. Duets 71977 #6 [7:12]

evanparker.com
andreacentazzo.com
ictusrecords.com

Angelika Sheridan | Frank Niehusmann – STROM

Dusted Hoffman 2016 október 26.

Nur/Nicht/Nur | 116 06 15 | 2016

Strom. A szó egyrészt elektromosságot jelent németül, másrészt pedig Angelika Sheridan és Frank Niehusmann duóját jelöli. Kölnből érkezett a fuvolát és elektronikát ütköztető páros debütáló albuma, rajta hét felvétellel, összesen bő ötven percben. Fuvola, basszusfuvola és laptop elektronika kontrollerekkel. Első blindre a jelenidejű jelfeldolgozás ugorhat be többeknek, Lawrence Casserley vagy Joel Ryan hasonló kísérletei, ám Sheridan és Niehusmann kettőse nem kizárólag erről szól. A lemezen az egyik legősibb fúvós hangszer talákozását hallhatjuk a legmaibb techinkával, méghozzá nem is akárhogyan.

Angelika Sheridan a kölni improvizációs zenei élet egyik legaktívabb szereplője, aki a hagyományos hangszeres hangképzés mellett kiterjesztett- és saját maga által megálmodott hangszerkezelési technikákkal dolgozik. A klasszikus képzettségű fuvolás jelenleg a kölni konzervatóriumban tanít, emellett számtalan kontextusban játszik, legyen az szabadimprovizáció, komponált kortárs zene, táncelőadás, vagy éppen némafilmzekhez alkalmazott zene. Rögzített lemezeket a Multiple Joyce Orchestrával, a Wuppertaler Improvisations Orchesterrel, az Ensemble X-szel, valamint dolgozott annak idején a néhai Peter Kowald vezette Ort Ensemble Wuppertallal. A nagylétszámú zenekarok és az erősen alkalmi kollaborációk mellett rendszeres duópartnere Ute Völker tangóharmonikásnak és Carl Ludwig Hübsch tubajátékosnak.

A STROM duó másik fele, Frank Niehusmann közel négy évtizede foglalkozik elektronikus zenével. Elsősorban komponista, aki egyaránt otthonosan mozog kísérleti színházi-, televíziós- és rádiós produkciókban, a hang- és videóinstallációk világában, valamint a kortárs zenében és az improvizációban. Az eredetileg filozófus és történész végzettségű Niehusmann 2006 és 2013 között a DEGEM, azaz a Deutsche Gesellschaft für Elektroakustische Musik elnökségének tagja volt, komponált munkáit eközben számos európai országban magas presztízsű díjjal ismerték el. Az elmúlt években többek között Raymond Scott és Luc Ferrari műveit játszotta lemezre, a STROM mellett pedig a jelenleg is működő Radikal Audio Lab. tagja, ahol Gilda Razani thereminjátékos a partnere.

A páros első lemeze kimerítő részletességgel vonultatja fel, hogy mi minden lehetőség rejlik a fuvola, valamint a digitális elektronika összeházasításában. Az album hét tétele szinte szikrázik az elektromos kisülésketől – talán nem véletlen, hogy a hét felvétel olyan címeket kapott, mint a tranzisztor, mező, kapcsolási rajz, generátor, áramlás, nyomáskiegyenlítődés és kisülés -, az akusztikus és az elektronikus hangok cikk-cakkban cikáznak, egy-egy tétel zsúfolva van zenei történésekkel, olykor mintha már-már az élvezhetőség rovására menne az irdatlan információáradat. Ezernyi élesre metszett hangszilánk záporozik a hangfalakból, a hallgató pedig csak kapkodja a fejét, mire figyeljen.

És ami a villámgyors hangszilánkokat kiváltja, az Sheridan és Niehusmann egymás játékára reflektáló azonnali válasz, az a szinte telepatikus kölcsönhatás, ami mi tagadás, kiválóan működik a zenészek között. Olykor a laptop valós időben dolgozza fel és módosítja a fuvolák hangjait, olykor a fuvolák imitálják a digitális bippeket, olykor pedig a zenészek egy rövid időre eltávolodnak egymástól, és szimplán csak kiegészítik egymás játékát. Ami a legszembetűnőbb, hogy minden hihetetlenül rapid módon történik – ez alkalmanként rendkívül imponáló, alkalmanként viszont egész egyszerűen sok. Az a zavarba ejtő hangdömping, ami szüntelenül jelen van a lemez egészén, egyszerre előny és hátrány. Persze a STROM zenéje közel sem hangos vagy zajos, a tételek agresszivitása sokkal inkább az ezernyi mikroszkopikus hang sokszor követhetelenül gyors mozgásában rejlik.

A STROM jelen munkája komplett, részletekbe menő, ha úgy teszik, mindent megmutat, amit egy ilyen hangszer-összeállítású duóból meg lehet mutatni. Mindezek után egy kérdés adódik: merre tovább?

1. Transistor [4:11] 2. Feld [7:57] 3. Umschaltplan [6:06] 4. Generator [9:28] 5. Fluss [5:22] 6. Druckausgleich [11:18] 7. Entladung [5:25]

niehusmann.org
nurnichtnur.com

Merzbow | Keiji Haino | Pándi Balázs – An Untroublesome Defencelessness

Sós Gergő 2016 augusztus 24.

RareNoise | RNR061 | 2016

Három unortodox és meglehetősen radikális zenész munkáját kapjuk két különálló, mégis összefüggő egységben: összesen hét tétel, bő 55 percben tesz fel két konceptuális kérdést. Kifejezetten izgalmas egy zaj- és szabadimprovizációs projekt esetében az az alapfelütés, hogy már a munkacímek is kérdések. A lehetőségekre és az állandó instabilitásra épülő hanganyag a folyamatos visszakérdezésektől válik igazán legitimmé és életerőssé: elkerülhetetlenek a kortárs művészeti és szociológiai vonatkozások beemelése a résztvevők személye és előéletük tükrében.

Masami Akita (Merzbow) univerzumméretű munkásságának amúgy is veretes részét képezi az állati jogok iránti megkérdőjelezhetetlen kiállás, és az ehhez millió szállal kötődő elméleti- és gyakorlati aktivizmus. Keiji Haino munkássága úgyszintén közel feldolgozhatatlan léptékű: már a kollaborációk és az eszközhasználat tekintetében is egy monstrum, a korai kazettaloopok-tól kezdve rendhagyó gitár- és énekhasználaton át az elektronikus zeneszerzésig lefed mindent, amit ez a közeg képes kipréselni magából az adott korban. Két ilyen erősen „reneszánsz”-attitűdű alkotó munkáját árnyalja tovább Pándi Balázs karakteres dobjátéka. Pándi jelenléte több szempontból is fontos: mind stílusban és technikában, mind pedig topográfiai helyzetéből adódóan is mást hoz. Ebben a világméretű, mégis belterjes zenei családviszonylatban ő is megkerülhetetlen karakter. A punk, crust, hardcore, jazz és az elektronika terén rengeteg állandó- és kollaboratív projektben vett és vesz jelenleg is részt. Játéktechnikája is ezzel szinkronban változik és folyamatosan fejlődik. Nála is érződik az állandó visszakérdezés saját munkájára, és ez adja meg a váratlanságot, ami létkérdés ebben a szférában.

Mindhárom résztvevő zenélt már együtt több felállásban: Merzbow és Pándi Balázs 2009 óta dolgozik együtt, de ez a konstelláció ebben a formában egészen újszerű. A harsány elektronika, a gitár és az ének, valamint a dob súlyos, nem szakrendszerszerű használatára építő anyag még a maga nemében is intenzív egységgé áll össze. Már a két egység címei is meghatározóak lehetnek abban, amit hallani lehet: a Why Is The Courtesy Of The Prey Always Confused With The Courtesy Of The Hunter? cím lehetne egy PETA-kiáltvány, de Európa és a világ társadalmi kérdéseinek is az esszenciája. A hang intenzitása lehengerlő; a fehér zaj és a szeletelés, zúgás többször egészen finom szövetűvé válik, mégis váratlan hullámokba, vagy pusztító erejű futamokba csap át. Fontos momentum, hogy felváltva, de valaki mindig előtérbe kerül, és az egyéni ötletei jellegzetes megoldásai előtűnnek a sűrű szurokfekete háttérből.

A második tétel, a How Differ The Instructions Of The Left From The Instructions Of The Right? négy felvonásban jelenik meg. Ez a lemez absztraktabb, még szabadabb, kaotikusabb része. A bal és a jobb, a logika és a praktikum, az ok és okozat szabad váltakozása. A dob előtérbe kerül, és a ritmika emberibb arcot ad a gólemnek. Megmarad az experimentális vágta Merzbow karakteres hangjaival, de egy enyhe keretes szerkezettel párosul. A gitárjáték is közeledik kicsit ahhoz a normatív hanghoz, ami még éppen beazonosítható. A látvány továbbra is egy monokróm festményt idéz, de elkülönülnek a textúrák, amik egyben létrehozzák magát az alkotást.

A kanonizált zajvilágba szabályosan berobban Haino üvöltő, kántáló rohama a harmadik részletben. Diószegi Vilmos sámánizmus kutatása jut eszembe: hisztérikus és kultúrákon átívelő átok, ami helyén kezelt teatralitással párosul, a háttérben megjelenő, a tibeti kürtöket idéző tömör drone-os hangzás pedig csak tovább erősíti ezt a szakralitást. Az utolsó, negyedik szakaszban újra egymásnak feszül minden és mindenki, és egy zajorgiával zárul az album. Az utolsó néhány másodperc laza és elegáns befejezése a szűk egyórás, tematikus őrjöngésnek.

A trió lemezcíme – An Untroublesome Defencelessness – önmagában is izgalmas. Leginkább egy konceptuális munkacím, mégis megalapozza azt az atmoszférát és belső feszültséget, ami egy ilyen album létrejöttéhez szükséges. Azt az egyensúlyt, ami három zenész egymás elleni, és egymás melletti munkájával épül fel, mindennemű megfelelési kényszer nélkül. Megmutatva, hogy a szabadimprovizáció és a zaj egy eredendően ösztönös rácsodálkozás és vizsgálódás eredménye kell legyen, ha valós, őszinte és legitim művészi produktum akar lenni és maradni. Ez az album tökéletes lenyomata ebből az extrém perspektívából annak, amit 2016-ban megélünk.

1. Why Is The Courtesy Of The Prey Always Confused With The Courtesy Of The Hunters… (Part I) [2:55] 2. Why Is The Courtesy Of The Prey Always Confused With The Courtesy Of The Hunters… (Part II) [9:50] 3. Why Is The Courtesy Of The Prey Always Confused With The Courtesy Of The Hunters… (Part III) [13:51] 4. How Differ The Instructions Of The Left From The Instructions Of The Right? (Part I) [5:27] 5. How Differ The Instructions Of The Left From The Instructions Of The Right? (Part II) [8:55] 6. How Differ The Instructions Of The Left From The Instructions Of The Right? (Part III) [6:13] 7. How Differ The Instructions Of The Left From The Instructions Of The Right? (Part IV) [7:50]

merzbow.net
rarenoiserecords.com

Daunik Lazro | Joëlle Léandre | George Lewis – Enfances

Juhász László 2016 augusztus 20.

Fou | FR-CD 18 | 2016

Daunik Lazro ’85-ben megjelent Sweet Zee című albumának B oldalán öt rövid koncertfelvétel kapott helyet, amin a francia szaxofonos George Lewis harsonás és Joëlle Léandre nagybőgős oldalán játszik. A teljes B oldal az akkori, Hat ART által kiadott bakelitverzión az Enfances alcímet kapta. A felvételeket ’84 január 8-án Jean-Marc Foussat rögzítte a párizsi Théâtre Dunois-ban, és most hála neki, bő három évtizeddel később, a koncert teljes terjedelmében közkinccsé vált. Bár az eredeti számcímek eltűntek, itt van helyette az Enfance 1-10, több mint 57 percben.

Nem ez az első alkalom, hogy Foussat az improvizált zene históriájának jelentős, ám évtizedekig fiókban maradt találkozásait leporolja, és cd-lemez formájában megjelenteti. Fou nevű kiadója friss kollaboratív- vagy éppen szólómunkák publikálása mellett egy archivációs sorozatot is futtat: a jellegzetes piros-fehér-fekete borítódizájn arra enged következtetni, hogy a teljes Enfances-koncert a korábban kiadott Derek Bailey-Joëlle Léandre-George Lewis-Evan Parker Quartet (28 Rue Dunois Juillet 1982) és a Willem Breuker Kollektief (Angoulême 18 Mai 1980) nyitotta lemezszériába illeszkedik. Az, hogy Jean-Marc Foussat digitálisan feljavítja és nyilvánosság elé tárja ezeket az archív hanganyagokat, felettébb örömteli – és minimum hiánypótló.

Nem kizárt, hogy a most tárgyalt francia-amerikai hármas a nyolcvanas évek második felétől többször is játszott együtt, ám lemezt soha nem rögzítettek. A résztvevő hangszeresek munkakapcsolata más kontextusban persze továbbra is megmaradt, George Lewis és Joëlle Léandre ’86-ban Maggie Nicols, Irène Schweizer és Günter Sommer táraságában rögzített felvételeket, amik később a The Storming Of The Winter Palace című albumon láttak napvilágot; majd rá egy évre Daunik Lazro és Joëlle Léandre szintén Schweizerrel és Yves Roberttel közösen jelentett meg egy kvartettlemezt, ez pedig a még ma is végtelenül frissnek tűnő Paris Quartet volt. Lazro és Léandre együttműködése a legnagyobb szerencsénkre a mai napig töretlen, legutóbb három éve jelentettek meg egy kiváló duólemezt Hasparren címmel.

És itt van most ez a jellegzetes borítójú korong, amin első ízben élvezhetjük teljes terjedelmében a trió játékát. A játékot, ami a szó legszorosabb értelmében van jelen. Nem hallottam még olyan lemezt, amin Léandre ilyen mennyiségben használta volna jólesően komikus énekhangját, Lewis a harsonája mellett csipogó-csörgő játékokat szólaltat meg, Lazro pedig mintha egy játszótér önfeledt zsivaja fölött körözne olykor légies, olykor pedig szándékosan csikorgó futamaival. A zenészek hallhatóan elemükben vannak, minden pillanatát élvezik a közös játéknak, sűrű összekacsintások közepette adogatják egymásnak a magaslabdákat, fergeteges ötleteikkel mintha egymást próbálnák túllicitálni.

A Hat ART-os, részleges kiadványon anno csak a rövidke, 3-4 perc játékidejű improvizációk kaptak helyet, a teljes változat központi tételei most viszont egyértelműen a közel húszperces Enfance 5, és a bő tízperces Enfance 6: a lemez közel felét kitevő részben előbb Lewis ráérősen elnyújtott harsonaszólója, majd Lazro és Lewis hosszabb és meglehetősen sűrű duója marad emlékezetes. Zenéjüket hallgatva, számomra nem kétséges, hogy ez a három hangszeres mennyire imádja egymást, és mennyire imádnak együtt játszani. Azt a szeretetet, játékosságot, frissességet és szinte már-már valószínűtlenül kreatív energiát, ami több mint három évtizeddel ezelőtt jelen volt a Théâtre Dunois színpadán, az Enfances maradéktalanul megőrizte.

Az Enfances – apropó, az album címe: Gyermekkor – amellett, hogy három kivételes jelentőségű hangszeres kollaborációját dokumentálja, briliáns korlenyomat is egyben. A lemez a nyolcvanas évek párizsi free jazz színterének egy apró, ám annál csillogóbb darabkáját konzerválta az utókornak.

1. Enfance 1 [2:08] 2. Enfance 2 [1:30] 3. Enfance 3 [2:12] 4. Enfance 4 [3:56] 5. Enfance 5 [19:33] 6. Enfance 6 [11:14] 7. Enfance 7 [1:29] 8. Enfance 8 [8:09] 9. Enfance 9 [1:00] 10. Enfance 10 [4:51]

joelle-leandre.com
fourecords.com

Pascal Niggenkemper’s Le 7éme Continent – Talking Trash

Juhász László 2016 július 27.

Clean Feed | CF373CD | 2016

Pascal Niggenkemper német-francia nagybőgős legújabb szextettjének bemutatkozó munkája az idei év legmeghökkentőbb lemezei közé tartozik. Az ilyen erős felütésekkel persze nem árt csínján bánni, az idő ugyanis könnyen bebizonyíthatja, hogy nem volt igazunk; de a Talking Trash nyugtalanító mélységben sodródó hangkötegeit hallgatva nem lehet nem megállapítani a kompozíciók, a hangszer-összeállítás és a kivitelezés megkérdőjelezhetetlen egyedülállóságát. A zenekarnév, a lemezcím, az elülső borító fotója, valamint a csomagoláson végigfutó hullámok rajzai rögtön sejtetik: egy jól átgondolt konceptalbummal van dolgunk.

A nagy csendes-óceáni szemétsziget, vagy ahogyan újabban nevezik, a hetedik kontinens, a tengeráramlatok által összeterelt, vízfelszínen és az alatt lebegő hulladékhalom a Csendes-óceánon. Az úszó szemét jelenleg 3,4 millió négyzetkilométeren terül el – és egyre csak növekszik. A felelőtlen fogyasztói társadalom által létrehozott, folyamatos mozgásban lévő tengeri hulladékdomb azért alakulhatott ki, mert a Csendes-óceán északi medencéjében egy körkörös áramlási rendszer található, ami a tengerbe szórt, illetve a folyók által az óceánba hordott, biológiai lebomlásra képtelen műanyag törmelék nagy részét összegyűjti. A szemétsziget, ami már most nagyobb mint India területe, két nagyobb, egymással lazán összekapcsolódó foltból áll. A megállás nélkül hömpölygő és egyre terebélyesedő óceáni hulladékszigetet közel harminc éve fedezték fel kutatók, és feltételezéseik szerint a világ más részein is találhatók hasonlók. A jelenségről olvasott sajtóhírek és elemzések, valamint a látványos vízalatti és -feletti fotók olyannyira magával ragadták a nagybőgőst, hogy elhatározta: hangokká formálja az abszurd valóságot.

A szokatlan inspirációhoz Niggenkemper egy szokatlan hangszer-összeállítású szextettet verbuvált. A két, egymáshoz kapcsolódó szemétfolt mintájára két egymásba fonódó trió alkotja a Le 7éme Continent-t. A két trió hangszer-összeállítása is közel azonos: két klarinét, két zongora és két basszus-hangszer. Joachim Badenhorst és Joris Rühl klarinéton, Eve Risser és Philip Zoubek preparált zongorán, Julián Elvira szubkontrabasszusfuvolán, az ötlet- és zenekargazda Pascal Niggenkemper pedig nagybőgőn játszik. A lemez hetedik tételén Constantin Herzog bőgős helyettesíti a szubkontrabasszusfuvolát, így itt tökéletessé válik az ikertrió-formáció. Ennek viszont rögtön ellentmond a három ikerduó koncepciója, ugyanis a felvételeket hallgatva, mindig két hangszeres, nagyon hasonló témákat játszva kapaszkodik össze, hogy aztán konfrontálódjon a másik két párossal. A több szinten működő, rafináltan kreatív ötletek nem állnak távol a nagybőgőstől, akinek kompozíciós technikájára saját bevallása szerint olyan zeneszerzők hatottak, mint Scelsi, Stockhausen, Radigue, vagy éppen Kagel.

Pascal Niggenkemper egyedülálló koncepciójának végeredméneképpen egy olyan 54 perces, sötét tónusú vízalatti hangtájképet kapunk, amit hallgatva sokszor problémás megkülönböztetni, hogy melyik hang melyik játékostól származik. Risser és Zoubek legtöbbször zongorájuk preparátumokkal kiegészített belsején játszanak, Rühl pedig erősítőt használva nagyítja fel klarinétjának legfinomabb neszeit. Általában mindenkinek van egy prekoncepciója arról, hogy milyen hangokra számít, amikor meglátja a hangszerek listáján a klarinétot, a zongorát vagy a nagybőgőt; a szextett tagjai viszont mintha azon fáradoznának, hogy hogyan cáfoljanak rá a berögzült elvárásainkra. Itt nincsenek jól megszokott klarinét-, zongoza- vagy nagybőgőhangok, van viszont tengernyi örvényszerűen sodródó hang, amik laza kötegekké állnak össze, majd foszlanak szerte és komótosan áramlanak tovább a maguk útján. Baljós bizonytalanság és megfoghatalanság uralja Niggenkemper a kölni Loftban rögzített munkáját, ami felépítését tekintve valószínűleg a kompozíció és improvizáció ingatag határmezsgyéje körül rendeződik.

A hét tételre tagolt darab alcímei tovább boncolgatják a nagy csendes-óceáni szemétsziget jelenségét. A második rész címe rögtön földrajzi koordinátákat nevez meg (135°W – 155°W & 35°N – 42°N), ami az úszó hulladéksziget helyét adja meg. A hetedik tétel, az Ideonella Sakaiensis az egyetlen olyan baktériumról kapta a nevét, ami képes a műanyagot lebontani, azaz semlegesíti a biológiai lebomlásra képtelen szemetet. A Gyres Océaniques a tengeráramlatok cirkulálását jelöli, a Plastisphere az óceán szemétszigetein felfedezett mikrobiális organizmusok gyűjtőneve, a Kinetic Islands pedig ismét egy lehetséges megoldást, az áramlatokkal utazó mesterséges szigeteket jelenti, amik sodródásuk során összegyűjtik a vízben lebegő szemetet. A nagybőgős-zeneszerző tehát semmit nem bízott a véletlenre, jól felépített konceptlemeze kreatívan, és a lehető legtöbb szinten hívja fel a figyelmet és magyarázza el a „hetedik kontinens” problémáját.

Bevallom, Pascal Niggenkempert eddig egy preparátumok garmadájával dolgozó, szuggesztív nagybőgősnek gondoltam, most, a Talking Trash lemezzel viszont mint zeneszerző abszolvált egy mérhetetlenül erős kinyilatkoztatást. Mind a koncepció, a hangszerelés és a megvalósítás csillagos ötös. Lelkesítő, mi több, egyesnesen magával ragadó album.

1. Great Pacific Garbage Patch [3:04] 2. 135°W – 155°W & 35°N – 42°N [3:54] 3. Gyres Océaniques [6:21] 4. Plastisphere [9:51] 5. Talking Trash [4:08] 6. Crochet Coral Reef [3:50] 7. Ideonella Sakaiensis [7:47] 8. Geisternetz [5:12] 9. Kinetic Islands [9:22]

pascalniggenkemper.com
cleanfeed-records.com

The Body | Full Of Hell – One Day You Will Ache Like I Ache

Sós Gergő 2016 április 9.

Neurot | NR098 | 2016

Két nagyon nyers és nagyon radikális zenekar uniója jött létre nyolc plusz két tételben. Annyira vártam ennek a lemeznek a megjelenését, hogy majdhogynem képtelen vagyok a One Day You Will Ache Like I Ache albummal kapcsolatban távolságtartóan fogalmazni. Két karakteres, a zeneiséget egészen távoli és sötét perspektívából megközelítő formációról van szó – zenéjük, stílusuk közel behatárolhatatlan, vannak marginális irányok, amik általában segítenek eldönteni, hogy valójában mit is hallunk, de jelen esetben már ezek sem segítenek. Ebbe az albumba inkább csak alá lehet merülni egy kis időre. A világ, a társadalom és az emberi lélek legsötétebb sikátoraiba, letagadott jellemvonásainak sűrűjébe kalauzol a The Body és a Full Of Hell kollaborációja.

A The Body 1999-ben alakult a Rhode Island-i Providence-ben. Chip King (gitár, elektronika, vokál) és Lee Buford (dobok) alkotják ezt a hangzásában és valós tömegében is súlyos duót. Stílusuk, törekvésük periférikus, talán a noise, a harsh noise és a doom körül koncentrálódik. Az ének stílusa és jellege, valamint nagyfokú esetlegessége mind-mind hozzáadódnak az összetéveszthetetlen atmoszférához, ami ennek a duónak a hallgatásakor fölénk tornyosul.

A kollaboráció másik fele, a Full Of Hell 2009-ben alakult a marylandi Ocean Cityben. A harsh noise és a grindcore egyik legfontosabb kísérletező zenekarát Dylan Walker (elektronika vokál), Spencer Hazard (gitár, elektronika), Sam DiGristine (basszusgitár) és David Bland (dobok) alkotják. A hangtextúra, amit képeznek, a befogadhatóság határáig van sűrítve; jellemző rájuk a nagyszámú és alig elválasztható hangrétegek használata, valamint a teljesen váratlanul és esetlegesen felzúgó, metsző zajrendek. Talán sokat elmond róluk, hogy nemrégiben Masami Akitával adtak ki közös albumot.

Nagy levegő és alámerülünk abba az epétől bűzlő, örvénylő erkölcsi masszába, ami garantáltan nyomot hagy a befogadóban: One Day You Will Ache Like I Ache. A baljós címadó dal szikár és visszavonhatatlan megalitikus dobleütésekkel indul, majd ránk zúdul, elementáris erővel hat ember együttes haragja. A nyitótételben Chip King jellegzetes hangja, olyan mint az olasz dolomitok fölött gomolygó köd. A harmadik felvétel, az eredetileg Leonard Cohen által írt  The Butcher zajos drone alapja jellemző az egész album folyamatára: a kitartott hangok, a doom végtelenül lassú cirkuláltatása hozza létra a korong kivételes atmoszféráját, egyfajta konceptuális metált, ahol sokkal inkább a kifejezni kívánt cél és hatás a fontos, semmint a kompozíciók. Csak a szikár és nyers hangzás dominál, mindenféle öncélú cizelláltságot és manírt kiirtottak az anyagból. Így maradt egy bizonyos hangulat és munkamódszer, ami intenzív improvizációval létrehozza azt az energiát, ami az egész kollaborációnak a gerincét adja. A hatos tétel Himmel Und Hölle címe már előrevetíti a kompozíció hangulatát; ezen felvétel érdekessége: egy periférikus stílust vegyít egy még radikálisabbal, mégis indirekt módon, ami közelebb hozza a hallgatóhoz ezt a munkamódszert és esztétikai kérdést. A harsh noise-ról van szó, ami ezen az albumon éppen olyan fontos, mint a doom metal, a grindcore, vagy az improvizatív kísérletezés. A két bónusz szám, a Cain és az Abel tökéletes lezárása a lemeznek: totálisan csupasz, szétcseszett dobok, Chip hangja és a monotonitás, az oszcillátoros analóg zaj, ami zár. Az album itt már az absztrakció alkonyzónájában van, mindenfajta cél és minőség legredukáltabb formája jelenik csak meg. Sallangmentes, őszinte, és ami számomra a legfontosabb: ösztönös. Ettől válik kerek egésszé ennek a hat különböző zeneiségű embernek az uniója.

Nagyon vártam és nagyon sokat adott ez az anyag; beránt, és szembesít azzal az állatiassággal, ami mindnyájunkban ott van. Az utolsó másodpercekben Aileen Wuornos hírhedt sorozatgyilkos egyik utolsó bírósági meghallgatásából hallunk megkérdőjelezhetetlen súlyosságú részletet, zseniális hangkeveréssel, folyamatosan váltakozó irányból halljuk a gyilkos gondolatait. A nőt 2002 október 9-én végezték ki injekcióval – hét férfi meggyilkolásáért.

1. One Day You Will Ache Like I Ache [4:10] 2. Fleshworks [2:55] 3. The Butcher [5:40] 4. Gehorwilt [3:10] 5. World Of Hope And Pain [0:40] 6. Himmel Und Hölle [5:56] 7. Bottled Urn [4:13] 8. The Little Death [5:01] 9. Cain [6:31] 10. Abel [4:48]

fullofhell.com
neurotrecordings.com

Miguel A. García | Javier Pedreira – Atrikulunka

Sós Gergő 2016 március 16.

Triple Bath | TRB​.​042 | 2014

Miguel A. García baszk elektronikus zenész és Javier Pedreira spanyol gitáros alkalmanként Erra Fagus néven is működő duójának első nagylemeze a két zenész nem szakrendszerű eszközhasználatának és kísérletezésének kimerítő dokumentációja. Az alig háromnegyed órás Atrikulunka a két hangkeltő eszköz – vagy hangszer – egymás elleni felhasználási lehetőségeként is felfogható.

A. García számtalan formációban szólal meg a legkülönbözőbb stílusokban, mégis minden esetben a távolságtartás és a szűk spektrumon mozgó hangbéli gesztusok karakteresen jelennek meg nála. A fehér zajt különböző módon és intenzitással használja kísérleti munkáiban, ami olykor egészen indirekt módon érhető tetten. Pedreira játéka pedig a gitárjáték struktúrájának a paradoxona: a hangszer jelprodukálásának peremterületeit kutatja és feszegeti, mi az pont, ahol még bármilyen minimális, de artikulált hang jön létre.

Egy hét rövidebb tételből álló elektroakusztikus egymásnak feszülés változó intenzitású kronológiája az album. Az első tételben a hangnyomás és a feszültség fehér zajára szellős, visszhangos gitárgesztusok rakódnak. A két textúra küzdelme érezhető, ami átvezet a második tételbe. Valahogy olyan ez, mint a restaurálás, rétegek szűnnek meg, hogy másikak hangsúlyt kapjanak. Az elektronika drone-szerű vaskos kiterjedései folyamatos ellenpontjai a gitár karakteres, körülhatárolható hangjainak. Ez a kettősség az egész lemez narratívájára hatással van: magát a hangművészetet mint folyamatot két különböző aspektusból vizsgáló alkotó szándékosan nem lineáris módszert használ. Néhol már-már zavaróan erős a disszonancia, ám ez az album feszített karakterisztikáját határozottan erősíti.

A Tartalo című tétel, ami találóan a név mögött egy küklopszot sejtet, valóban egy óriási és nyomasztó lény érzetét kelti, ahol a gesztus és a kitartott, majd megszakított hangok folyton váltják, kioltják egymást. A gitár itt inkább fizikai hatás, ami időnként felszakítja az elektronika zajszövetét. A Zirri-Mirri már egy végtelenül részletekbe menően bemikrofonozott pszichedelikus éjszakai Kis-Balaton. A hangok a lemezen itt a legfinomabbak, és mintha a két ellenséges hangszer itt átjutna egy fordulóponton, és inkább közös elemzés, körüljárás van, semmint ütköztetés.

A Ninurta című kompozíció – ami egy sumer-akkád eredetű istentől kölcsönözte a nevét – egy hangeróziós tektonikai mozgás kezdete, ami az utolsó két tétellel kivezeti a hallgatót az albumból. A gitár és az elektronika itt már nem is különíthető el, mindkét hangszer a fizikai lehetőségeinek a határán jár, és az általuk produkált hangok is kevésbé artikuláltak. Az elektronikában váratlan intermezzók jelennek meg, amik végleg bebizonyítják, hogy egy valóban egymás ellen játszó duót hallunk, direkt kreált belső feszültségekkel. A lemez a maga szűk háromnegyed órájával is egy ívet ír le: kismértékű változtatásokkal és fokozódó diszharmóniával és váratlansággal egy valóban szabad improvizációs játék bontakozik ki a maga destruktív erejével. Bizonyos momentumokban megkérdeztem magamtól, hová is tart ez az egész, de az utolsó pár másodpercben érezhető valamiféle kiegyenlítődés, megnyugtató, valós lezárása az albumnak.

A görög Triple Bath gondozásában megjelent korong elülső borítójának grafikáját Elena Aitzkoa jegyzi, és tökéletes tükrözi mindazt, amit hallunk. Két egymásnak feszülő felsőtest, esetleges, de kemény vonalak; valamint kompozíciót sejtető, mégis esetleges struktúrájú ecsetvonások. Egy következetesen fésületlen, expresszív mozdulatsor.

Ez az album a karambol előtti tiszta villanás, amikor az értelem és az ösztön viaskodik. Ez a meg nem békélés adja az Atrikulunka nettó szépségét.

1. Erra Fagus [5:39] 2. Anzu [7:00] 3. Zirri-Mirri [6:34] 4. Tartalo [7:02] 5. Bocco Harauso [6:08] 6. Ninurta [6:57] 7. Ryn [4:22]

xedh.org
javierpedreira.com
triplebath.gr

Sven-Åke Johansson – Konzert Für 12 Traktoren

Juhász László 2016 március 5.

Trost | TR137 | 2015

Sven-Åke Johansson svéd ütőhangszeres-zeneszerzőt valószínűleg legkevésbé a provokáció és a polgárpukkasztás motiválja, amikor szélmalmokra, hordozható porral oltókra, különböző vastagságú telefonkönyvekre és cégregiszterekre, Harley-Davidson motorkerékpárokra, vagy éppen traktorokra komponál zeneműveket. Örök kíváncsi kísérletezőként pusztán a hangok milyensége, azok kölcsönhatása, együttállása, valamint a környezetükkel mint közvetítő térrel való viszonya érdekli.

Johanssont talán nem szükséges részletekbe menően bemutatni, legyen elég most annyi, hogy Peter Brötzmann, Alexander von Schlippenbach, Fred van Hove és Peter Kowald mellett az európai szabad improvizáció első hullámának emblematikus figurája. Rendkívüli hatású úttörő, aki a hatvanas évek közepén tűnt fel Manfred Schoof harsonás korai kvintettjében és szextettjében, majd az évtized második felében Bröztmannt kísérte a fúvós ma már megkerülhetetlen alapvetésein (For Adolphe Sax, 1967 és Machine Gun, 1968); nevéhez fűződik az európai szabadzene első, a szó szoros és szigorú értelmében vett dobszólólemeze (Schlingerland, 1972), ami egyben a zenész által alapított SÅJ hanglemezkiadó debütáló megjelenése volt. Az előadóművészet mellett író-költő-kritikusként, valamint képzőművészként definiálja magát, aki rajzol, fest, fotózik, manapság pedig videó- és médiaművészettel foglalkozik.

A Konzert Für 12 Traktoren projektet 1996 és 2014 között tizenhárom alkalommal mutatták be, többek között Németország, Dánia, Svédország, Ausztria és Spanyolország rurális területein – jelen felvételt 2009-ben rögzítették a svédországi Orust közelében. A szabadtéri – és legtöbbször az érdeklődők számára nyilvános – eseményekhez Sven-Åke Johansson az ötvenes- és hatvanas években gyártott, de még megbízhatóan működő – és mindenek előtt: egyedi hangú – két- és háromhengeres traktorokat kutatott fel, főként régi Belarusokat, Famulusokat, Pionierokat és Zetorokat. Elpusztíthatatlan, köhögő, prüszkölő, csattogó, zörgő rozsdás dívákat, amiket félkörbe állítva kénye-kedve szerint instruálhat. Egy 2003-as svédországi akcióból dokumentum- és koncertfilm is készült, azonban ez az első alkalom, hogy Johansson traktorzenéje hanglemezről szólal meg. A bécsi Trost kiadó gondozásában most megjelent bő 17 perces hanganyagot egy egyoldalas képlemezbe metszették – így a rendhagyó belbecs tökéletesen harmonizál a hasonlóan nem mindennapi külcsínnel.

A zöld környezetben pihenő meggypiros traktort ábrázoló képvinylt a lemezjátszó tűje alá helyezve pontosan az veszi kezdetét, amire előzetesen számíthatunk: az elnyűhetetlen mezőgazdasági gépjárművek motorjai egyesével, szabályos időközönként beindítva zakatolni kezdenek egy precízen megtervezett koreográfia mentén. A gépek ölelésében pedig maga Sven-Åke Johansson, aki kottaállványra helyezett partitúrából, karmesterpálcával a kezében dirigálja a traktorok vezetőit. Erőteljesen perkusszív zenét hallunk, aminek a forrásától perceken belül, és meglepően könnyen el lehet vonatkoztatni. A motorok pontatlan kattogása izgalmasan képlékeny ritmusképleteket formál, majd a koncert második felében a gépek egyszerre megtorpannak, és egy rövid, drámai hatásszünet után tökéletes szinkronban újraindulnak, majd kisebb csoportokra osztva, végül pedig szólókban, felváltva kerregnek, zörögnek tovább. Johansson ötlete egyszerre őrült és nagyon is ésszerű, talán egy kissé klasszikus is, mégis gyönyörű és elképesztően hatásos.

A Konzert Für 12 Traktoren amellett, hogy hangművészeti alkotásként is maradéktalanul megállja a helyét, dugattyúsípolással és dudafüttyel dicsőíti az agrármunkást. A vidéki közegbe kihelyezett ingyenes előadásokat a mezőgazdaságban dolgozó proletariátus előtti szerény, ám tiszteletteljes főhajtásnak érzem, és ezzel a véleménnyel valószínűleg nem vagyok egyedül. A falusi miliő színes óriásgépei itt egyszerre múzsák és valóságos szupersztárok, kérlelhetetlen zörejük egy letűnőfélben lévő világ jellegzetes hangjai.

Öreg masinák dízelgőzbe burkolt szimfóniája – végtelenül egyszerű, mégis megkapó szépségű alkotás.

1. Konzert Für 12 Traktoren [17:32]

sven-akejohansson.com
trost.at

Trio 876+ – Otto Sette Sei

Juhász László 2016 február 24.

Improvising Beings | ib33 | 2015

876 lehetne akár Rilai Szent János vagy I. Henrik német király születésének a dátuma, vagy éppen Kocel, az Alsó-Pannóniai grófság vezetőjének vagy Altdorfi Emma halálának az évszáma. De jelölhetné akár Jamaica hívószámát is, amelyről két éve a történelem egyik legnagyobb telefonos csalásait követték el – ám esetünkben a 876 Jean-Michel van Schouwburg hangperformer, Matthias Boss hegedűjátékos és Marcello Magliocchi ütőhangszeres trióját jelöli, míg a három számjegy mögé biggyesztett pluszjel Paolo Falascone zongorista és Roberto Del Piano basszusgitáros vendégszereplését sugallja.

Az alaptrió tagjainak együttműködése közel sem új keletű: Boss és Magliocchi eddig négy közös lemezt rögzített, amelyeken mások mellett olyan kiváló hangszeresekkel játszanak, mint Gianni Lenoci és Nicola Guazzaloca zongoristák, vagy éppen Gianni Mimmo, Bruno Angeloni és Guy-Frank Pellerin szaxofonosok. Van Schouwburg és Magliocchi évek óta koncertezik együtt, az pedig már csak egy erőteljesen zárójeles mellékszál, hogy van Schouwburg Five Rooms nevű belga-brit-olasz kvintettjének 2008-ban felvett No Room For Doubt című lemezén Falascone is vendégeskedik. Az Otto Sette Sei szereplőinek – így vagy úgy – van tehát közös múltjuk, a bemutatkozó lemezük anyagául szolgáló milánói stúdiófelvételük megszületése pedig talán elkerülhetetlen, mondhatni sorsszerű volt.

Az Otto Sette Sei egy különleges sodrású, végtelenül expresszív dalgyűjtemény, amely meghökkentő együttállásokat és váltásokat sorakoztat fel. A tételek dalokként való aposztrofálása kétszeresen is indokoltnak és helyénvalónak tűnik: van Schouwburg szignifikáns jelenlétének köszönhetően egy teljes mértékben vokális albummal van dolgunk; a kényelmesen átlátható, két és hét perc közötti játékidejű improvizációk pedig tovább erősítik, hogy a lemez egymást követő, pörgősen lendületes darabjait rövidke dalokként érzékeljük.

A hangszerelést az itt-ott felbukkanó vendégzenészek közreműködése, illetve Matthias Boss alkalmi zongorajátéka (Hai) teszi izgalmasan változatossá. Az elektromos basszusgitár használata halkabb, érzékenyebb improvizált kontextusban nem éppen a leggyakoribb jelenség, Roberto Del Piano mégis kifogástalanul fonódik bele az 876 őrült mód csapongó világába: bal kezének két lebénult ujja miatt egy sajátos hangszerkezelést fejlesztett ki, amivel finoman masszírozza bundok nélküli precíziós Fenderét; játéka visszafogott és mértéktartó, ám kisebb-nagyobb intenzitással a lemez mind a tizenkét felvételén jelen van. Paolo Falascone preparált zongorán közreműködik, igaz, mindössze csak két felvételen (Domesticated Auroch And Ognuno és Throat And Piano Greedy), ellenben ő rögzítette, keverte és maszterelte az Otto Sette Sei teljes anyagát. És ha már a krediteket listázzuk: az ízlésesen egyszerű külső-belső borítón Boss grafikus munkái láthatóak.

A korong Waterloo-ból, vagyis Jean-Michel van Schouwburg vokalista-hangperformertől érkezett, aki talán nem ismeretlen a magyar közönség számára: többször lépett fel Budapesten, Szegeden és Egerben; tagja a Sőrés Zsolttal, Oliver Mayne-nel és Adam Bohman-nel felálló I Belong To The Band nemzetközi formációnak; illetve Peter Strickland, Magyarországon élő brit rendező Berberian Sound Studio című, többszörösen díjnyertes mozijában is felbukkant – aminek történetesen már a pre-promóciós kisfilmje is Budapesten forgott, természetesen van Schouwburg részvételével.

1. Schnellissimo [2:34] 2. Non Know, But Hurry [5:12] 3. Tout Ce Que Vous Ne Voulez Pas [1:50] 4. Shhhhhhhh [4:58] 5. Cinque [6:53] 6. Plus [4:13] 7. Domesticated Auroch And Ognuno [5:39] 8. Hai [3:18] 9. Throat And Piano Greedy [2:13] 10. Dieci [2:59] 11. Bread And Tomato [2:49] 12. Meer [4:19]

improvising-beings.com

Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.