Improv.hu

Copy For Your Records | CFYR008 | 2011

Mit hallunk és honnan? Valami kintről hallatszik be, vagy éppen bentről hallatszik ki? A hallgatói nézőpontokkal játszadozik Antoine Beuger két játékosra írt Un Lieu Pour Être Deux című darabjának ezen verziója, hiszen tényleg izgalmas eredményt szül, ha egy gitár hangját és válogatott környezeti felvételeket helyezünk egy amúgy is jól hallható atmoszférájú nyitott térbe, és minden így hallhatót rögzítünk. Beuger kompozíciója Barry Chabala és Ben Owen előadásában minimum zavarba ejtő, mégis maradéktalanul természetes.

Az első néhány hallgatás alkalmával nem igazán akartam tudni, hogy milyen szabályok szerint épül, hogyan működik Beuger szóban forgó darabja, később mégis megpróbáltam rendszert találni a hangok kuszaságában. Chabala és Owen az Un Lieu Pour Être Deux „kottájának” első 23 oldalát játszották el a tavaly áprilisi brooklyni stúdiófelvétel alkalmával. A kottát nem irónia okán tettem idézőjelbe, pedig akár amiatt is lehetne: az ívek mindegyike egyetlen számpárt tartalmaz, ami azt jelöli hogy a játékosok hány hangot játsszanak egységnyi idő alatt (egynél kevesebbet és háromnál többet sosem). Az időegység meglehetősen szabadon kezelhető – miután mindkét zenész lejátszotta az előírt számú hangot, csak azután lehet áttérni a következő oldalra. A darab bármilyen két hangszerrel előadható, a kapcsolódó instrukció mindössze annyi, hogy a hangokat nagyon halkan és lehetőség szerint hosszan kitartva kell játszani. A jelen gitár-környezeti felvétel verzió több kérdést is felvet: hogyan oszthatunk hangokra egy hosszabb vagy rövidebb, de folytonos környezeti felvételt, illetve hogyan változik a darab további környezeti hangok hozzáadásával. Az Un Lieu Pour Être Deux a nyitott kottájú darabok mintapéldája, egyféle végeredménye nincs, végtelen számú izgalmas formája viszont annál inkább. Igazi meglepetés zene.

A bő háromnegyed órás felvétel legelső percében elhúzó autók zaját, egy rövid és éles gitárpengetést, egy hosszúra nyújtott szinuszhullámot és egyéb apró környezeti neszeket hallunk. Ez minimum szokatlan Beuger eddig megismert szűkszavúságához, kimértségéhez képest; a hangok halmaza később pedig egyre csak növekszik. A hangerő persze mindvégig alacsony, szó sincs hangos és zavaros csörömpölésről. Kezdetben a hangok forrása jól elkülöníthető, könnyen kivehető, mi meddig tart, később viszont minden összefolyik; ami a háttérben volt, az előre lép, amit eddig a zenészek teljesítményének hallottunk, az a környezettel szemben alul marad. A felvételeket nyitott ablaknál, hogy a szabadba kihelyezett térmikrofonok bevonásával készíthették, hiszen ha halkan is, de végig jól érzékelhetőek a nagyváros zajai: autók dudálása, kerekek fékcsikorgása, sietős léptek zaja, gyerekzsivaj, kiabálások és a többi. Egy idő után meginognak és felcserélődnek a térhez viszonyított nézőpontok, egyszer a kintről beszűrődőt halljuk, máskor a bentről kiszűrődőt. Ez akár szándékos, akár nem, a játék maradéktalanul működik.

Owen az előre rögzített környezeti felvételei mellett egészen élettelen szintetizált hangokat is használ, puha sípolásai akár magasak, akár mélyek, nem különösen reagálnak Chabala mikroszkopikus gitárhangjaira – és vice versa. A bejátszott és a véletlenszerű környezeti hangok viszont tökéletes kulisszát biztosítanak a gitárnak és a szinuszhullámoknak, mintha csak így telne meg élettel, így nyerne értelmet Barry Chabala és Ben Owen interpretációja.

És most Antoine Beugert kellene méltatnom, mégis azt mondom, itt az előadók elvitathatatlan érdeme, hogy a Un Lieu Pour Être Deux az egyik legélvezetesebb környezeti felvételeket kombináló lemez, amit valaha hallottam.

1. Un Lieu Pour Être Deux [47:02]

timescraper.de/beuger
barrychabala.com
cfyre.co/rds

Intonema | int003 | 2011

Birgit Ulher német trombitás és Heddy Boubaker francia szaxofonjátékos a neurobiológia felé vette az irányt – ha zenéjükön ez nem is feltétlenül hallatszik, a név- és címadásból egyértelmű. Mára stabilan működő duójuknak a Myelin nevet, második lemezüknek az Axon* címet adták. A két zenész szerteágazó, de még bőven áttekinthető munkásságának egy részét ismerve a legkevésbé sem okozott meglepetést az Axon anyaga. Hogy ez jó vagy sem, nehéz kérdés, én inkább az utóbbi felé hajlok.

A szentpétervári Intonema label harmadik kiadványával zeneileg és földrajzilag tovább bővítette katalógusának kínálatát, még ha ez első körben nem is volt célzatos. Ilia Belorukov tavaly Szegeden elmondta: Ulher és Boubaker jelen anyagát eredetileg a moszkvai Mikroton jelentette volna meg, de a kiadót vezető Vlad Kudryavtsev az utolsó pillanatban átpasszolta a kiadás lehetőségét neki, ő pedig Mikhail Ershov társaságában örömmel vállalta a produceri, kiadási és terjesztési munkálatokat. A példányszám és a csomagolás tipikusan intonemás: 250 kópia, a borító belsejében pedig ismét ott a jellegzetes i-betűs kivágás.

A Myelin duó zenészei kiterjesztett technikával szólaltatják meg hangszereiket, tompítókat, preparációkat, különböző anyagú és méretű tárgyakat használnak, Ulher ezeken kívül egy analóg AM/FM zsebrádiót és hangszedőket is alkalmaz. A trombitás és az alt szaxofonos interakciói rendkívül személyesek, kétségtelen, egy nyelvet beszélnek. Végtelen invencióval festenek formákat, szöveteket, színeket; sejtbiológiai párhuzamnál maradva, ezt az egészen megfoghatatlan, mégis figyelmet lekötő zenét kizárólag mikroszkóppal – vagyis közeli, alapos hallgatással – érdemes tanulmányozni. Amit hallunk, az hét 6-8 perces agyat megcélzó változatos impulzus, bő háromnegyed órában. A hanganyag feltétlenül nívós, a nagy meglepetések viszont számomra elmaradtak.

Talán érdemes megemlíteni, hogy a 2010 júliusában a hamburgi Red Room Studioban rögzített felvétel egyike Heddy Boubaker utolsó „szaxofonos” munkáinak, ugyanis a Toulouse-i zenész egészségügyi okokból a fúvós hangszerekről moduláris analóg szintetizátorokra és basszusgitárra váltott.

* Az axon az idegsejt kitüntetett nyúlványa, amely akciós potenciál generálására, gyengítetlen továbbítására, és – speciális végződései segítségével – átadására képes. Az axonokat az elektromosan szigetelő myelinhüvely borítja, amelyet az oligodendroglia-sejtek nyúlványai alkotnak, és ami a fehérállomány jellegzetes színét is adja.

1. Impulse 1 [5:55] 2. Impulse 2 [7:16] 3. Impulse 3 [8:08] 4. Impulse 4 [8:04] 5. Impulse 5 [6:41] 6. Impulse 6 [5:54] 7. Impulse 7 [6:12]

birgit-ulher.de
boubaker.net
intonema.blogspot.com

4tuna | 2010

A lemez sajtóanyaga szerint Maciej Fortuna a lengyel dzsessz fiatal generációjának egyik legdinamikusabb és legsokoldalúbb trombitajátékosa, és bár nem követem szoros figyelemmel, hogy mi történik a helyi mainstream jazz világában, a Lost Keys-t hallgatva hajlandó vagyok hinni az egyébként jogot végzett zenészt méltató állításoknak. Nem vagyok nagy rajongója a túlontúl kerek, könnyű hallgatású dzsessznek, de Fortuna első olyan albumáról, ahol zenekarvezető, képtelen vagyok rosszat mondani.

A Lost Keys lemezen játszó zenekar Fortuna és a jamaicai gyökerekkel rendelkező, chicagói születésű ütőhangszeres, Frank Parker duójából fejlődött kvartetté. A trombitás és a dobos 2009-ben kezdett együtt játszani, majd néhány koncertjükre vendégül hívták Przemysław Raminiak zongoristát és Andrzej Święs nagybőgőst. Négyük összjátéka olyan természetességgel működött, hogy néhány közös fellépés után rögtön neki is láttak a Lost Keys felvételének. A stúdiómunkálatok a fáma szerint különösebb teketóriázás és próbák nélkül, a szerzemények rögzítése „első nekifutásra” zajlottak.

A szélsebes tempó, az elképesztő svung persze nem feltétlenül jár együtt átgondolatlansággal: Maciej Fortuna és kvartettje pontosan tudta, hogy mit miért csinál. A Lost Keys lemez dalaival például szórakoztatni, táncoltatni, pihentetni akartak. A fiatalos lendület ellenére a korongon helyet kapott kilenc felvétel mindegyike igényesen hangszerelt, a témák melodikusak, a ritmusszekció húzós, „bólogatós” játéka minimum tiszteletet érdemlő, Raminiak zongorajátéka csillogó és könnyed, Fortuna pedig olykor a legnagyobbak szellemét idézi, máskor meg olyan repetitív témákat játszik, mintha elektronikus tánczenére fújná. Feldolgozás, közvetlen tisztelgés nincs, a szerzemények sajátok, hetet a kvartett, egyet Raminiak, egyet Święs jegyez. Ez bizony kedvező összkép.

És úgy látszik, nem csak én érzem Fortuna kvartettalbumát jelentősnek, hiszen a kiadványt tavaly Fryderyk-díjra jelölték a legjobb dzsessz/debütáló lemez kategóriában, a trombitást pedig 2010-ben és 2011-ben a lengyel Jazz Forum című zenei szaklap a Jazz Új Reménységei közé választotta. Érdemes tehát megjegyezni a jelenleg legalább kilenc együttesben (legfontosabbak: Maciej Fortuna Trio/Quartet/Quintet, Switch On Quintet, Mack Goldsbury & The Polish Connection, Maciej Fortuna-Stefan Weeke Project, Ernst Bier-Mack Goldsbury Group) muzsikáló Maciej Fortuna nevét, tehetsége figyelemreméltó, játékstílusa pedig még bármilyen irányba fejlődhet.

Nagyon optimista, nagyon lendületes bemutatkozás, és ha jól tudom, a folytatás sem váratott sokáig magára: éppen a napokban jelent meg egy Solar Ring című triólemez, amin Fortuna mellett Piotr Lemańczyk bőgőzik és Frank Parker dobol. Remélem, hamarosan ezt is a kezemben tarthatom.

1. Lost Keys [10:03] 2. Redfine [3:20] 3. Mind Travel [13:29] 4. Threedom [8:02] 5. Restless [3:55] 6. Searchin’ [5:19] 7. Solace [4:48] 8. Quest For The Truth [7:45] 9. The Endless Story Of Lost Keys [0:41]

maciejfortuna.pl
myspace.com/maciejfortuna

Nemu | nemu 011 | 2011

Dürer 1514-ben készült Melencolia című, titokzatos részletekkel teli rézmetszete talán minden idők legismertebb melankólia ábrázolása. Aztán van egy másik Melencolia is, Anselm Kiefer 1990-91-es munkája, egy vadászrepülőgépet ábrázoló monumentális szobor, bal szárnyán a Dürer-metszetről ismert poliéderrel. A két mű tematikája között számos kapcsolat, párhuzam van – és a két német zenész első közös lemezének címválasztása sem véletlen.

Theo Jörgensmann klarinétos és Albrecht Maurer hegedűs pontosan húsz évvel ezelőtt játszott először egy színpadon. Munkakapcsolatuk Jörgensmann Werkschau Ensemble-ében kezdődött, egyik legfrissebb zenekaruk, a Trio Hot formáció létrehozásával pedig a mai napig is tart. Az elmúlt két évtizedben legalább féltucat együttesben fordultak meg együtt, de duóban még sosem rögzítettek albumot. Eszményi zenei kapcsolatukat mi sem példázza jobban, mint az, hogy a Melencolia felvételeivel két óra alatt végeztek a kölni Topaz stúdióban.

A kilenctételes Melencolia szvittel Jörgensmann és Maurer modern zenei formába öntötte a melankólia atmoszféráját. Szenvedélyesen előadott kamarazenéjük csúcsok és mélységek között szárnyal, olykor kiegyensúlyozottan, csodálatos melódiákkal, olykor lehangoltan és zavartan, kaotikus disszonanciával. A két hangszeres együttzenélése bőven több, mint két kimagasló egyéni teljesítmény összege, a klarinétos és a hegedűjátékos formanyelve, hangzása, művészi mentalitása és előadói gesztusa – a közös munkával töltött éveknek köszönhetően – tökéletesen egészíti ki egymást.

A korong zárószáma egy Melencolia Epilog című hatperces koncertfelvétel, amit tavaly májusban rögzítettek Brüelben. Jól hallható, a két zenész telepatikus, megrendítő játéka színpadon, nagyközönség előtt is remekül működik. Ez azért jó hír, mert 2012-ben a duó turnéra indul. Persze nincsenek illúzióm, aki élőben szeretné meghallgatni Jörgensmannt és Maurert, annak utaznia kell, mert azért lássuk be, Magyarország mint koncerthelyszín még mindig fekete, vagy csak egy nagyon lassan tisztuló foltnak számít a dzsessz világtérképén.

A Melencolia lemez pedig elsősorban azoknak szól, akik elbűvölő, misztikus és jövőbetekintő zenés utópiákat, valamint perspektívát és optimizmust keresnek a kortárs zenében. Egy újabb alkotás, ami jólesően fajsúlyos, és amit nem a pillanat divatja ural. Kiváló.

1. Melencolia Suite, Part 1 [5:57] 2. Part 2 [8:43] 3. Part 3 [4:49] 4. Part 4 [5:12] 5. Part 5 [4:04] 6. Part 6 [5:26] 7. Part 7 [2:32] 8. Part 8 [8:39] 9. Part 9 [6:27] 10. Melencolia Epilog [5:34]

myspace.com/theojorgensmann
albrechtmaurer.com
nemu-records.com

Potlatch | P311 | 2011

Túlzás nélkül: ketten a legnagyobbak közül. A brit kísérleti zene két nagymestere, Keith Rowe és John Tilbury 1965-ben Cornelius Cardew komponista felkérésére játszott először együtt, munkakapcsolatuk 1981 és 2004 között, az AMM együttesben közösen eltöltött évek alatt volt a legaktívabb (Tilbury 1981-ben csatlakozott, Rowe 2004-ben hagyta el a zenekart), 2004 óta viszont semmilyen kontextusban nem zenéltek együtt. Az E.E. Tension And Circumstance egy 2010-es párizsi koncert felvétele, a hanganyag alapján jóleső érzéssel nyugtázhatjuk: az egymásra találás, az újraegyesülés tökéletesen sikerült.

Jelen korongnak van egy megkerülhetetlen előzménye, aminek említése nélkül nem lenne teljes az E.E. Tension And Circumstance története: Rowe és Tilbury 2003 januárjában rögzítette első – és máig egyetlen – közös stúdiófelvételeit, amelyek néhány hónappal később egy Duos For Doris című duplaalbumon jelentek meg. A műveket John Tilbury édesanyja emlékének ajánlották, aki két nappal a felvételek előtt, 96 évesen hunyt el. Hat év után ismét a gyász hozta össze Rowe-t és Tilbury-t: Eileen Elizabeth Charters-Rowe, Keith Rowe édesanyja 2009-ben hunyt el, ezután vette fel a kapcsolatot a zongorista a gitárossal egy esetleges közös zenélés tervével. Ez realizálódott 2010. december 17-én a párizsi Les Instants Chavirés-ben.

A duó két tagjának újkori zenei kapcsolata mellett a lemezborító grafikai megoldásainak is tragikus családi vonatkozásai vannak: az elülső borítón Milford Charters-Rowe, Keith Rowe három éve elhunyt bátyjának a rajza látható; a hátsó és belső borítón olvasható szövegek pedig Eileen Elizabeth Charters-Rowe kézírásának Keith Rowe általi imitációi. (A csomagolással kapcsolatban egy zárójeles megjegyzés: a rendkívül szűk papírtokba helyezett korongért az első néhány alkalommal szó szerint meg kellett küzdenem – a lemez kivétele elképesztő óvatosságot igényel, egy rossz mozdulat és máris szakad a papír! Legnagyobb sajnálatomra, három kiadvánnyal ezelőtt a Potlatch is keskeny gerincű puha papírtokra váltotta a klasszikus jewel tray-es kiszerelést.)

A háttérsztori után most nézzük a feszültségek és a körülmények zenéjét. Az egyórás felvétel alapvetően két közel azonos hosszúságú részre osztható: a duó a koncert első részében egymással párhuzamosan, „egymást keresve”; a második részben pedig tökéletesen egymásba fonódva, kivételes összhangban játszik. A kezdeti tétova lépések nem bántóak, sokkal inkább megkapóan példázzák, hogy hat esztendőnyi kihagyás után mennyire óvatosan, figyelmesen közelít egymáshoz a két zenész. Olyan ez, mintha Rowe és Tilbury két külön irányból közelítene egy labirintus középpontja felé, hogy aztán ott egymásra lelve, közösen keressék meg a kiutat. Nem tagadom, az első 10-20 percben megfogalmazódtak bennem olyan kérdések, hogy a két zenész kompatibilis-e még egyáltalán egymással, az egyik tud-e mit kezdeni a másikkal, van-e közös mondanivalójuk – egymásra hangolódásuk ugyanis közel sem mondható gyorsnak és gördülékenynek. De ez a zene pontosan ettől szép: Keith Rowe és John Tilbury vállalta a kockázatot és a varázslat, ha nem is rögtön az első pillatattól, de működött. A talán túl hosszúra nyújtott kezdeti udvariaskodás után közös játékuk balanszot talált, kvázi ösztönössé vált.

A „gitáros” (a szót legszívesebben többszörösen tenném idézőjelbe) hosszan kitartott hangokat fest, az elnyújtott, de sosem monoton, változó intenzitású és hangerejű zúgások, búgások, ropogások, sercegések a tökéletes hátteret adják Tilbury zongorajátékának, aki egészen meglepő módon most sokkal elevenebb és bőbeszédűbb a megszokottnál. Tilbury hárfaszerűen játszik, néhányszor a háttérből való kitörésre invitálja Rowe-t, majd megfontoltan kerülgetik egymást, hogy aztán végül egy visszafogott dialógusba elegyedjenek. A Duos For Doris albummal ellentétben játékuk most kevésbé elmélkedő, több a hang, több az akció és az interakció. A szellős stúdióanyag után nyolc évvel egy, ha nem is fordulatos történésekkel zsúfolt, de mindenképpen egy eseménydúsabb koncertlemezt kaptunk.

Rowe és Tilbury kettőse a Les Instant Chavirés-beli fellépés után a 2011-es Mulhouse-i Météo fesztiválon is adott egy koncertet – ennek hangfelvétele innen tölthető le.

1. E.E. Tension And Circumstance [56:20]

potlatch.fr

Entr’acte | E127 | 2011

Nem szeretnék felesleges szabadkozásokba bocsátkozni, számomra nagyjából a lényegtelen kategóriába tartozik az a törekvés, hogy egy kiadandó hanganyag megfelelő esztétikai külsőben kerüljön a hallgatóság kezébe. Nem kívánom ezzel a lemezborítókat készítő grafikusok-dizájnerek munkájának értékét csökkenteni, ugyanakkor le kell szögezzem, hogy amit teszem azt az Entr’acte kiadónál tapasztalok ezen a téren, nos az számomra a legmesszebbmenőkig szimpatikus.

Azt ugyan nem tudom, hogy a londoni székhelyű lemezkiadó ezt mennyiben teszi ugyanabban a szellemben, mint én gondolom, de ez talán nem is különösebben lényeges. A kiadványaik többsége – legalábbis az utóbbi időben – kvázi egyenborítóval jelenik meg, amely jelenséget úgy lehet lefordítani, hogy „egy hanganyag lényege márpedig az, amit a fülnek nevezett érzékszervünkön keresztül tapasztalunk meg”. Én csak azt tudom erre mondani, hogy éljen.

A chicagói Haptic triót Steven Hess, Joseph Clayton Mills és Adam Sonderberg alkotják. A Scilens sorrendben a tizedik kiadványuk, a harmadik nagylemez. Egy Haptic album soha nem volt szokványos, így én sem tudok másként írni róla.

Mi különböztet meg egy szelet kenyeret egy másik szelet kenyértől? Első olvasatban alighanem semmi. Tételezzük fel, hogy számunkra az „egy szelet kenyér” nem csupán egy olyan plusz adalék, amelyet a babgulyás tálalását követően összegyurmázva, könnyeden a levesbe helyezünk, megvárjuk amíg jól átjárja a füstös ízű nedű, majd a kanalunkba egyensúlyozva hús-, bab- és zöldségelemekkel együtt a szánkba emelünk, hogy az ízek egyébiránt mesés harmóniáját élvezvén a rágást és a szánk nyálkahártyáján történő időzést követően a nyelőcső irányába tereljük azt.

Minden ott kezdődik, hogy a kredenc ajtaját kinyitjuk és megtaláljuk a megfelelő kést, amely a mosogatást követően még kissé nedves, ezért törlőkendő után nyúlunk, hogy szárazra töröljük azt. Ha ez megvan, elővesszük még apánktól eltulajdonított fenőkövünket, hogy a megfelelő élességet biztosítsuk a célszerszámnak. Gondosan megdolgozzuk az eszközt, tudván, hogy a végeredmény tökéletessége az egyes részletek kidolgozottsági fokában rejlik. Kerítünk egy vágódeszkát és ráhelyezzük a kenyeret. A kést ráillesztjük a kenyérre, majd szemünk és kezünk teljes koncentrációjával megkezdjük a kezdővágást. Pontosan tudjuk, hogy milyen vastagság az, ami kívánatos, már látjuk és érezzük, hogy a kezdeti első bevágás azt mennyiben befolyásolja. Ha kellően precízek vagyunk, tökéletesen eltaláljuk a párhuzamost. A konyhai eszköz pedig siklik kezünk alatt, szinte magától dolgozik, majd koppan a deszka alján.

Az „egy szelet kenyér” itt egy olyan procedúra eredménye, amely végezetéül egy vastagságában, porhanyósságában, morzsázottságában tökéletes szelet kenyeret kapunk.

A részek és az egész.

A gasztrotechnológiai hasonlat már csak azért is helytálló, mert ha ez a korong fogyasztható lenne, én bizony beleharapnék.

Tévedhetetlen.

1. The Ister [16:50] 2. Setae [6:26] 3. Winter Wasp [7:31] 4. Entr’acte [1:07] 5. Pentimenti [13:01] 6. Untitled [20:16]

entracte.co.uk/haptic
entracte.co.uk

Smalltown Superjazzz | stsj 213 | 2011

Egy igazi régivágású lemez: 34 perc, monóban rögzítve. A mai akciódzsessz egyik legbrutálisabb és egyben legcsodálatosabb triója, Don Cherry, Ornette Coleman és a korabeli nagyok hagyatékának tisztelői és továbbvivői idén egy viszonylag visszafogottabb anyaggal jelentkeztek. A Mono nem szól bombasztikusan, nincsenek vendégek, nincs sztárproducer, nincs elektronika, mégis benne van az állati vadság, vagy ahogyan mondani szokták: a dög.

2000 óta a Mono a tizedik The Thing sorlemez, és a hatodik olyan, amin a trió vendégzenészek nélkül játszik. Megalakulásuk óta Joe McPhee és Ken Vandermark is fújt már Gustafssonék mellett; a tavaly és tavalyelőtt megjelent, Tokióban felvett kvázi-ikerlemezeken pedig Otomo Yoshihide és Jim O’Rourke kerekítette a csoportot kvartetté. Szép dolog a zenekar lemezeit hallgatni, de a The Thing élőben mutatja meg igazán magát. Az elmúlt években a legelképesztőbb felállásokkal tartottak romboló-tomboló erődemonstrációkat: tavaly a héttagú The Thing XL és annak XXL variációja egy kisebb big band-ként zúdította ránk a legzsigeribb, legzabolátlanabb szabaddzsesszt; idén pedig Barry Guy-jal duplabőgős négyessé egészülve, majd pedig Neneh Cherry énekesnővel vettek fel anyagokat. Már most tudni lehet, hogy jövő februárban Peter Evans trombitással és Agustí Fernández zongoristával turnéznak, vagyis közel sem hallottunk még mindent, ami a The Thingben rejlik.

A Mono bár valamivel mérsékeltebb elődeinél, nem engedi elfeledni, hogy a The Thing a megfeszített izmok, a bestiális vehemencia zenéje. A svéd Mats Gustafsson tenor- és bariton szaxofonját szinte ritmushangszerként használja, hosszabb-rövidebb bárdolatlan frázisokat tülköl; a zenekar két norvég tagjának, a nagybőgős Ingebrigt Håker Flaten és a dobos Paal Nilssen-Love játéka viszont bőven túlmutat egy szimpla ritmusszekcióén. Mindketten nyakatekert dallamokat játszanak, szabadon, rapszodikusan, az összjáték mégsem hullik szilánkjaira.

Az idei év elején Melbourneben rögzített nagylemez Nilssen-Love Viking című darabjával nyit: kilenc percnyi tombolás, a triónak nem kell sok, hogy a csúcspontra hergelje magát. Az agresszív és szándékosan ormótlan szaxofonjátékot Sonny Rollins Alfie’s Theme-jének vérbő átdolgozása oldja, a maradék közel húsz percben pedig jönnek sorban a trió közösen komponált szerzeményei. Szinte még bele sem melegszünk a zenébe, el sem kezd izzadni a homlokunk, már vége is az albumnak. Bő félóra, nem több. Mondanám, hogy kevés, de tekintsük a Mono-t egy pillanatképnek.

Élőben viszont az a leggyönyörűbb a The Thing akciódzsesszében, hogy itt és most, az orrunk előtt történik. Gustafssonék legnagyobb szerencsénkre az úton vannak otthon, ennek köszönhetően az elmúlt öt évben háromszor is játszottak Magyaroszágon – Győr és Székesfehérvár után tavaly végre Budapestre is eljutottak -, a környéken pedig évente akár többször is meg lehet hallgatni őket.

(Mats Gustafsson legközelebb 2012 április 12-én játszik Budapesten: a Merzbow néven alkotó japán zajzenész, Masami Akita és Pándi Balázs dobos társaságában ad koncertet az A38 állóhajó gyomrában.)

1. Viking [8:53] 2. Alfie’s Theme [6:16] 3. Bruremarsj [3:48] 4. Triple Fox [8:58] 5. Silver Slipper [2:24] 6. There Is Shitloads Of Red Meat Missing [4:02]

matsgus.com
thingjazz.com
smalltownsuperjazzz.com

Kye | KYE 15 | 2011

Sosem gondoltam volna, hogy izgalmas lehet hanglemezen azt hallgatni, hogy valaki zenét hallgat az autójában. Graham Lambkin legújabb szólómunkája egy kétrészes környezeti felvétel, aminek részleteit egy Honda Civic-ben rögzítette tavaly és idén. A kocsiban többnyire vele volt a családja is; beszédfoszlányok, a forgalom zaja, a motor monoton zúgása, és persze az autórádió – bájos pillanatképek sorozata egy négytagú család életéből. Lucier I Am Sitting In A Room-ja nyomán az Amateur Doubles Lambkin I Am Driving In A Car-ja.

Graham Lambkin az a művész, aki általában nincs szem előtt – se neki, se Kye nevű lemezkiadójának nincs internetes honlapja -, ritkán koncertezik, évente egy lemeznél többet nem nagyon ad ki a kezei közül, az az egy viszont rendszerint telibe talál. A gitárosból lett kísérletező kedvű hangmanipulátor utolsó két albuma (Salmon Run – 2007, Softly Softly Copy Copy – 2009), és az ezek között megjelent, Jason Lescalleet-val készített duólemezek (The Breadwinner – 2008, Air Supply – 2010) kivétel nélkül zavarba ejtették, de minimum tétova fejvakarásra késztették a kísérleti zenék sokat hallott rajongóit.

A kizárólag vinylen, ötszáz példányban megjelent nagylemezen hallható zene egy módfelett egyszerű ötlet mentén született: családi kocsikázások az autórádióban a hetvenes évek francia pszichedelikus-progresszív zenéjének két gyöngyszemével. Az Amateur Doubles A oldalán Philippe Besombes és Jean-Louis Rizet Pôle című lemezének, a B oldalon pedig Philippe Grancher 3000 Miles Away című albumának részleteit halljuk. A bizarr, álomszerű zenének a mozgó jármű és annak összes zaja egy még különösebb atmoszférát kölcsönöz. Az album belső borítóján egy fotó: az autót látjuk szemből, a műszerfalon két cédétok, Lambkin az anyósülésen, felesége a volánnál, hátul a két gyerkőc. Már a kép is megkapó szépségű.

A oldal. Az első néhány másodpercben valaki fuvolán skálázik, fütyörészik, majd egy zajos vágással elindul az autós kaland. A lejátszóban Besombes és Rizet Evelyse című szerzeménye: sejtelmes szintetizátorfutamok adják az alapot, fölötte éteri fuvolajáték, nincs ezzel gond, 1975-ben ilyennek gondolták a jövő zenéjét. A diszkréten hömpölygő zenefolyamba szinte észrevétlenül olvad bele a külső világ és a gépkocsi zaja, az irányjelző kattogása, egy távoli harangszó, hátul a kölykök gagyorászása. A sistergős, direkt lo-fi felvételnek köszönhetően a zene mintha a távolból szólna, sokszor olyan, mintha nem is hallanánk, csak egyre halványuló emléke járna a fejünkben. Meglehetősen furcsa érzés.

B oldal. A második rész első percében azt halljuk, hogy Lambkin fiai megkaparintották a mikrofont (vagy a diktafont), sziszegnek, bohóckodnak, majd kezdetét veszi Grancher 1976-os 3000 Miles Away-ének címadó felvétele, de nem az elejétől. Már ebből érződik, hogy a második oldal jóval szabadabb, több a vágás, a szándékos megakasztás – egyszer csak Amy Sheffer énekesnő hangja is megjelenik a semmiből. Eleinte még azt hallgatjuk, hogy valaki valamit hallgat, majd megfeledkezünk az alapszituációról, és egyre inkább mi hallgatunk. Érdekes helyzetet teremt, különös játékot űz velünk Lambkin. Mesterien fordítja varázslatba a mindennapit, az unalmast, a látszólag értelmetlent.

Az Amateur Doubles egyszerre gyönyörű, és kissé nyugtalanító. Egyszerre természetes, és kissé idegen. Idővel a realitás és a képzelet keveredik, a valóság hangjai és a stúdiótechnika általi megoldások összemosódnak. Graham Lambkin úgy csap be minket, hogy először észre sem vesszük. A környezeti felvételek kollázsa egyértelműen nosztalgikus hangulatú, talán egy kissé melankolikus is, olyan, mintha töredezett polaroid fotókat, kifakult 8 mm-es filmeket nézegetnénk. Remélem, valamilyen formában eljut Lambkin műve az eredeti zeneszerzőkhöz – igazán kíváncsi lennék a véleményükre.

Visszagondolva a tavalyi és a tavalyelőtti évre, úgy tűnik, törvényszerűvé vált, hogy az esztendő legizgalmasabb korongjai a finisben jelennek meg. Két új Edition Wandelweiser, két új B-Boim, két új Copy For Your Records, most ez, és az új Rowe-Tilbury duólemezzel is holnapután, de legkésőbb a két ünnep között csöngethet a postás! Micsoda december!

1. Amateur Doubles (Besombes/Rizet – Pôle) [20:00] 2. Amateur Doubles (Philippe Grancher – 3000 Miles Away) [18:19]

myspace.com/graham_lambkin
kyerecords.blogspot.com
penultimate-press.blogspot.com

Multikulti Project | MPT 002 | 2011

Tavaly novemberben írtunk Wacław Zimpel lengyel klarinétos-zeneszerző Undivided nevű együttesének bemutatkozó albumáról, most itt a folytatás egy Varsóban rögzített koncertfelvétel formájában. A zenekarban Zimpel mellett – a debütáló korongon hallható felálláshoz hasonlóan – most is Bobby Few zongorázik, Mark Tokar bőgőzik, Klaus Kugel dobol; plusz tagként pedig Perry Robinson klarinétozik. A rácsodálkozás, csak úgy mint tavaly, most is kikívánkozik belőlem: micsoda parádés összeállítás!

Korábban megírtuk: a megalakulásakor trióként működő, erőteljesen nemzetközi formáció Zimpel kezdeményezésére jött létre, akinek Mark Tokar ukrán nagybőgős és Klaus Kugel német dobos után olyan muzsikusnagyságokat sikerült megnyernie a projekthez, mint Perry Robinson klarinétos, vagy Bobby Few zongorista. Utóbbiról annyit kell tudni, hogy a hatvanas évek második felében Ayler mellett zenélt, majd később Steve Lacy, David Murray és Daniel Carter oldalán játszott. Perry Robinson bár a kezdetektől rendszeresen koncertezett a zenekarral, a bemutatkozó lemez anyagául szolgáló toruni fellépésen nem játszott Zimpelékkel. Most a két klarinétos játéka olyan csodássá emeli a Moves Between Clouds három hosszú szerzeményét, amilyet ritkán hallani.

Míg a The Passion a kereszténységből merítette szellemiségét, és Jézus szenvedéstörténetét dolgozta föl, addig a Moves Between Clouds a zsidó vallás motívumaiból kölcsönöz. A belső borító négy sarkából háromban az Ohr, Ein és Sof szavakat találjuk, amiket összeolvasva a Végtelen Fény megfelelőjét kapjuk, ami a Tóra szerint a teremtői létállapot. A zene helyenként a klezmer felé húz – ez egyértelműen Robinson briliáns játékának köszönhető.

A kvintett rögtön a csúcsponton kezd: az első másodperctől lendületes, „gurulós” dzsesszt hallunk (Hoping The Morning Say), ahol a hangsúly az összjátékon van. A bonyolultan rétegelt kompozíciók sodrása szakadatlan, Zimpel és Robinson cizellált, egymást erősítő klarinétjátéka, Few repetitív zongorafutamai, és a ritmusszekció erőteljes lüktetése miatt mintha egy folyamatos, véget érni sosem akaró hangfolyamot hallanánk. A mindent elsöprő lendület olykor csendesebb, meditatívabb percekbe fordul (Moves Between Clouds), de érezhető ekkor is: a zene mélysége feneketlen. A közel húszperces albumzárás (What A Big Quiet Noise) során kétségtelenné válik, hogy a lemezt egészét egyfajta magasztos, pátoszos emelkedettség lengi körbe. Ez a nagyívűség, dagályosság akár zavaró is lehetne, de elfogadom, hogy Zimpel zenekarának ez a lételeme. A lemez három tétele során – amelyek címei Laura Winter költeményeit idézik – hosszabb kifutású epizódok váltják egymást; a témák lassan, hosszan bontakoznak ki – ez azonban inkább a monumentalitás érzetét erősíti, semmint az unalom érzését.

Rendkívüli mélységű és rendkívüli szépségű anyag.

1. Hoping The Morning Say [10:32] 2. Moves Between Clouds [14:38] 3. What A Big Quiet Noise [19:46]

undivided.pl
waclawzimpel.pl
bobby-few.com
marktokar.info
klauskugel.com
multikulti.com

Schraum | schraum 14 | 2011

Ha a lemez öt tételének címét összeolvassuk, ezt kapjuk: „egy napon két évvel ezelőtt”. 2009 november 25-én egy karlsruhei stúdióban rögzítette első közös lemezét a francia Suboko trió, valamint két német rezes, Roland Spieth trombitás és Carl Ludwig Hübsch tubajátékos. Bár az öt zenész formációja korábban adott már egy-egy koncertet Franciaországban és Németországban, a projektet mindannyian erősen alkalminak gondolták. Eddig.

A Suboko valójában Pascal Gully, Laurent Berger és Nicolas Boutine kizárólag ütőshangszereket és elektronikát használó triója. Mindhárman Strasbourgban élnek, közel egyidősek, és a zene legkülönbözőbb területei felől érkezve találtak egymásra. Gully rockot, dzsesszt, majd kortárs komolyzenét játszó együttesekben kezdte pályáját, az elmúlt években Markus Stockhausen trombitástól Thomas Lehn analóg szintetizátorosig rengeteg kiváló zenésszel kollaborált, jelenleg a John Zorn által istápolt Zakarya klezmer kvartett dobosa. Bergert kezdetben inkább a filmszalagokkal való kísérletezés érdekelte: super 8-as és 16 mm-es filmekkel dolgozott, installációkat készített, a/v-előadásokat tartott; 1993 óta tagja a kísérleti zaj-rockban utazó Sun Plexus-nak, a Subokoban a dobokon kívül különböző méretű és formájú fémtárgyakat, lemezjátszókat, szalagos magnókat használ. Boutine zongorázni és gitározni tanult, majd magával ragadta az elektronikus tánczene, a dj- és partikultúra; számtalan előadáshoz, kiállításhoz és némafilmhez komponált zenét, emellett producerként és lemezlovasként a mai napig aktív.

Ami a rezeseket illeti: Carl Ludwig Hübsch nevével viszonylag sűrűn találkozhatnak az improvizációs zene rajongói, a kilencvenes évek elejétől készít lemezeket, eddig közel negyven kiadványon, a legkülönbözőbb kontextusokban hallhattuk játékát. Kis túlzással mindenkivel játszott már, aki számít ebben a műfajban, de szólóalbumai ugyanolyan izgalmasak, mint amikor Markus Eichenberger vagy Michiel Braam nagyzenekaraiban, vagy éppen Axel Dörner és Frank Gratkowski mellett fújja. Roland Spieth trombitajátékával eddig csupán két schraumos korongon találkoztam: Cornelius Viet gitáros és Axel Haller bőgős társaságában tagja a Trio Vopának, illetve Torsten Papenheim gitáros Some Of The Things We Could Be című korongján hallottam még zenélni. Hübsch és Spieth ebben a formációban játszik először együtt.

Kérdés, hogy milyen minőséget teremt öt ennyire különböző zenei háttérrel rendelkező muzsikus; mennyire egynemű, mennyire innovatív, és nem utolsósorban, mennyire izgalmas produkciót képesek alkotni. A K-Horns öt része – ahogy az várható volt – életteli, nyüzsgő, olykor csapongó, ám ez a káosz nem zavaró, sőt: kifejezetten előnyére válik a zenekarnak. A résztvevő hangszeresek bőkezűen bánnak a hangokkal, de sosem próbálják egymást túlkiabálni. Érződik: a lemezfelvétel előtt csak a kiindulópontok voltak adottak, a részleteket nem tervezték; az ütősök és a rezesek között nincs alá-fölérendelt reláció, a kvintett bármely tagja bátran és szabadon alakíthatja a hangfolyam menetét – és jól hallhatóan alakítja is. A K-Horns közel 39 perce egy jólesően vibráló kacskaringózás ezernyi szikra-szerű fémes hang között. Hübsch, Spieth és a Suboko kollaborációja vitathatatlanul sikersztori: ötük zenéje egynemű, innovatív és izgalmas.

Kellemes év végi meglepetés. Bármilyen „best of 2011” listán megállná a helyét.

1. Ein [5:27] 2. Tag [2:59] 3. Vor [7:01] 4. Zwei [14:22] 5. Jahren [8:40]

suboko.hautetfort.com
clhuebsch.de
schraum.de