18
November, 2017
Saturday
Hideous Replica | HR14 | 2017 Birgit Ulher hamburgi komponista-trombitás új szólóalbumát hallgatva nehéz eldönteni, hogy ...
Mikroton| mikroton cd 52 | 2016 Moszkván keresztül érkeztek hozzánk Bécs jellegzetes hangjai egy jubileumi megjelenés ...
Ictus | ICTUS 178 | 2016 Ahogy John Zorn írja a kiadvány fülszövegében, ez a negyven ...
Nur/Nicht/Nur | 116 06 15 | 2016 Strom. A szó egyrészt elektromosságot jelent németül, másrészt pedig ...
RareNoise | RNR061 | 2016 Három unortodox és meglehetősen radikális zenész munkáját kapjuk két különálló, mégis ...
Fou | FR-CD 18 | 2016 Daunik Lazro '85-ben megjelent Sweet Zee című albumának B oldalán ...
Clean Feed | CF373CD | 2016 Pascal Niggenkemper német-francia nagybőgős legújabb szextettjének bemutatkozó munkája az idei ...
Neurot | NR098 | 2016 Két nagyon nyers és nagyon radikális zenekar uniója jött létre ...
Triple Bath | TRB​.​042 | 2014 Miguel A. García baszk elektronikus zenész és Javier Pedreira ...
Trost | TR137 | 2015 Sven-Åke Johansson svéd ütőhangszeres-zeneszerzőt valószínűleg legkevésbé a provokáció és a polgárpukkasztás ...
Improvising Beings | ib33 | 2015 876 lehetne akár Rilai Szent János vagy I. Henrik német ...
GOD | GOD 33 | 2015 Már az albumot kézbe véve érződött a jóleső monokromitás és ...
Hideous Replica | HR4 | 2014 A legéleterősebb gondolat, ami az album meghallgatása után megmaradt bennem, ...
Soft | ST008 | 2015 A francia Saåad duóformáció 2010 óta tizenöt albumot jelentetett meg limitált ...
Emanem | EMANEM 5036 | 2015 Az idő próbája. Sokszor emlegetjük ezt, és még többször vagyunk ...
Lengua De Lava | Lava004CD | 2015 Három kazettakiadvány után itt a Lengua De Lava első ...
Creative Sources | cs322 | 2015 Berlinből érkezett a francia Justin Lépany első szólólemeze, amit a ...
Creative Sources | cs314 | 2015 Közönséges zene - a szó egyszerű, szerény, és a legkevésbé ...
Two Rivers | 003 | 2015 Sombersault - azaz szaltó. Ha létezik hivatalos definíció, akkor az ...
Nueni | NUENI #003 | 2014 Bryan Eubanks legújabb szólómunkája a berlini Nueni kiadó negyedik, már-már ...
Corvo | core 008 | 2014 „A zajok változatossága végtelen. Ma, ha hozzávetőleg ezer különböző masinával ...
Intonema | int012 | 2014 Andrey Popovskiy szentpétervári kísérleti zenész debütáló szólóalbuma a helyi Majakovszkij Központi ...
Hermes' Ear | aSB/HE 001 | 2014 Keith Rowe Megfestett események (Malované eventy) című brnói szólókiállításának ...
Humbler | humbler-001 | 2014 A San Francisco-i Street Priest trió debütáló kiadványa elektroakusztikus hangok zűrös ...
Nueni | NUENI #001 | 2013 A katalán Lali Barrière és a baszk Miguel A. García ...
Kye | KYE 30 | 2014 Rövidebb megszakításokkal ugyan, de gyakorlatilag két hete forog a nappalimban ...
Nueni | NUENI #000 | 2012 Jobb későn, mint soha - ahogy mondani szokás, ugye. Most ...
Confront | ccs 28 | 2014 Mindig érdekes olyan koncertfelvételt tartalmazó albumot kézbe venni, aminek a ...
Corvo | core 007 | 2014 És amikor már azt gondoltam, hogy Sophie Agnelnek, Nusch Werchowskának, ...
Creative Sources | cs253 | 2014 Nyolc akusztikus improvizáció. Nyolc előzékeny és végeredményében kellemes, könnyen hallgatható ...

Trio 876+ – Otto Sette Sei

Juhász László 2016 február 24.

Improvising Beings | ib33 | 2015

876 lehetne akár Rilai Szent János vagy I. Henrik német király születésének a dátuma, vagy éppen Kocel, az Alsó-Pannóniai grófság vezetőjének vagy Altdorfi Emma halálának az évszáma. De jelölhetné akár Jamaica hívószámát is, amelyről két éve a történelem egyik legnagyobb telefonos csalásait követték el – ám esetünkben a 876 Jean-Michel van Schouwburg hangperformer, Matthias Boss hegedűjátékos és Marcello Magliocchi ütőhangszeres trióját jelöli, míg a három számjegy mögé biggyesztett pluszjel Paolo Falascone zongorista és Roberto Del Piano basszusgitáros vendégszereplését sugallja.

Az alaptrió tagjainak együttműködése közel sem új keletű: Boss és Magliocchi eddig négy közös lemezt rögzített, amelyeken mások mellett olyan kiváló hangszeresekkel játszanak, mint Gianni Lenoci és Nicola Guazzaloca zongoristák, vagy éppen Gianni Mimmo, Bruno Angeloni és Guy-Frank Pellerin szaxofonosok. Van Schouwburg és Magliocchi évek óta koncertezik együtt, az pedig már csak egy erőteljesen zárójeles mellékszál, hogy van Schouwburg Five Rooms nevű belga-brit-olasz kvintettjének 2008-ban felvett No Room For Doubt című lemezén Falascone is vendégeskedik. Az Otto Sette Sei szereplőinek – így vagy úgy – van tehát közös múltjuk, a bemutatkozó lemezük anyagául szolgáló milánói stúdiófelvételük megszületése pedig talán elkerülhetetlen, mondhatni sorsszerű volt.

Az Otto Sette Sei egy különleges sodrású, végtelenül expresszív dalgyűjtemény, amely meghökkentő együttállásokat és váltásokat sorakoztat fel. A tételek dalokként való aposztrofálása kétszeresen is indokoltnak és helyénvalónak tűnik: van Schouwburg szignifikáns jelenlétének köszönhetően egy teljes mértékben vokális albummal van dolgunk; a kényelmesen átlátható, két és hét perc közötti játékidejű improvizációk pedig tovább erősítik, hogy a lemez egymást követő, pörgősen lendületes darabjait rövidke dalokként érzékeljük.

A hangszerelést az itt-ott felbukkanó vendégzenészek közreműködése, illetve Matthias Boss alkalmi zongorajátéka (Hai) teszi izgalmasan változatossá. Az elektromos basszusgitár használata halkabb, érzékenyebb improvizált kontextusban nem éppen a leggyakoribb jelenség, Roberto Del Piano mégis kifogástalanul fonódik bele az 876 őrült mód csapongó világába: bal kezének két lebénult ujja miatt egy sajátos hangszerkezelést fejlesztett ki, amivel finoman masszírozza bundok nélküli precíziós Fenderét; játéka visszafogott és mértéktartó, ám kisebb-nagyobb intenzitással a lemez mind a tizenkét felvételén jelen van. Paolo Falascone preparált zongorán közreműködik, igaz, mindössze csak két felvételen (Domesticated Auroch And Ognuno és Throat And Piano Greedy), ellenben ő rögzítette, keverte és maszterelte az Otto Sette Sei teljes anyagát. És ha már a krediteket listázzuk: az ízlésesen egyszerű külső-belső borítón Boss grafikus munkái láthatóak.

A korong Waterloo-ból, vagyis Jean-Michel van Schouwburg vokalista-hangperformertől érkezett, aki talán nem ismeretlen a magyar közönség számára: többször lépett fel Budapesten, Szegeden és Egerben; tagja a Sőrés Zsolttal, Oliver Mayne-nel és Adam Bohman-nel felálló I Belong To The Band nemzetközi formációnak; illetve Peter Strickland, Magyarországon élő brit rendező Berberian Sound Studio című, többszörösen díjnyertes mozijában is felbukkant – aminek történetesen már a pre-promóciós kisfilmje is Budapesten forgott, természetesen van Schouwburg részvételével.

1. Schnellissimo [2:34] 2. Non Know, But Hurry [5:12] 3. Tout Ce Que Vous Ne Voulez Pas [1:50] 4. Shhhhhhhh [4:58] 5. Cinque [6:53] 6. Plus [4:13] 7. Domesticated Auroch And Ognuno [5:39] 8. Hai [3:18] 9. Throat And Piano Greedy [2:13] 10. Dieci [2:59] 11. Bread And Tomato [2:49] 12. Meer [4:19]

improvising-beings.com

Slobodan Kajkut – Terrible Fake

Sós Gergő 2016 február 17.

GOD | GOD 33 | 2015

Már az albumot kézbe véve érződött a jóleső monokromitás és minimalizmus, és vetített elő súlyos-minőségi időtöltést. Szerző és lemezcím, fehér betűkkel fekete alapon, semmi púder. Önmagában már ebből feltételezhető: az anyag egy hangsúlyos állásfoglalás az egyenes, kompromisszummentes dolgok mellett. Slobodan Kajkut legújabb szólómunkája saját lemezkiadójánál jelent meg, az enyhe isten-trippet sejtető GOD gondozásában.

Kajkut 1983-ban született abban az országban, amit akkoriban még Jugoszláviának hívtak, a kilencvenes évek közepe óta játszik a legkülönbözőbb formációkban, 2002 és 2008 között zeneszerzést hallgatott a Grazi Művészeti Egyetemen, 2008 óta pedig független komponista, kurátor, lemezkiadó-vezető. Ezen ismeretek tükrében fontos megjegyezni, hogy Kajkut két kompozíciója két előadó tolmácsolásában hallható a lemezen: Anton Polk zongorista és Istok Klemen dobos játéka teremti meg a nagyon karakteres kortárs kompozíciós, konceptualista hangulatát az albumnak. Egy-egy tétel került a bakelit egy-egy oldalára, egy audió ok-okozati kontextus körvonalaival.

Az első tétel, a Terrible Fake a zongora és a dob viszonyát vizsgálja, a tört ritmusok és a trip-hop szűrőjén keresztül. Ezt valójában csak a tört ritmusok és a dobok minimalista kezelése, valamint kis léptékű szerepvállalása támasztja alá. A zongora a szűkített kromatikus skálát használja, szintén egy nagyon csupasz és szikár módszertan mentén. A cizelláltság olyan távol áll ettől az anyagtól, mint a századfordulós romantikájú bajor népzene. Az első tétel kicsivel több mint öt perce alatt egészen széles spektruma és eszközkészlete mutatkozik meg a zongorának. A szakrendszerszerű ritmikai- és dallamfoszlányok repetíciója és textúráltsága lassan egy oktávos és léptékváltásos átmenettel drone-szerű monotonitásba csap át – és itt számomra egy egészen őszinte gesztus jelent meg a szerző részéről. A vívódás, amikor elengedi azt a minimális racionális emlékekkel operáló rendet, amit addig felépített, és helyet enged valami indirekt keretek közé szorított, mégis ösztönös gesztusnak. Itt a koncepció számomra fontosabbá és izgalmasabbá vált, mint maga az akarat.

A második tétel, a közel félórás Terrible Dub, már ennek a nagyon intenzív és szikár térnek a kidolgozásával telik. Itt már a gesztus és az ötlet kérlelhetetlen igazát halljuk: a dob végleg egy pontosan metszett és igen keskeny ösvényen halad tovább a háttérben, mégis kontúrosan. A basszus és a dob már-már akutokra, tőmondatokra szorítkozó párbeszédét halljuk. A hangok egyre mélyülnek és absztrahálódnak. Az anyag szerkesztettsége és az alkotó attitűdje együttesen valamiféle nyers, keleties, poszt-traumatikus hangulatot kelt. Élő fellépéseken a minimális fény egy neonkereszt, ami többször is megjelenik a saját ikonográfiájában, és ami érdekes környezetet teremt a zenéhez, ha azt a háttéranyagokkal komplexen akarjuk értelmezni. Ezt a képzetemet a GOD mint kiadónév sem gyengíti.

Igazán csak a második hallgatás közben sikerült a második, igen masszív terjedelmű tételen kapaszkodót találni: a kortárs zenék rendkívül szerteágazó és periférikus utalásait hallottam, illetve meglepő módon előjöttek még a Sunno))) gesztusai is. A Terrible Dub egy valóban mély nyomot hagyó anyag, hosszának teljes bejárása már önmagában is egy állásfoglalás mind alkotói, mind pedig befogadói részről.

Megfelelő eszközön lejátszva, erős basszustoleranciával egy valóban meghatározó, mégsem hivalkodó élmény ez a fekete borítós album. Egy következetes és komoly akarattal rendelkező ember elmélete két hangszerről, egy izgalmas és szelektív nézőpontból.

Slobodan Kajkut „20 Inventionen” című kiállítása március elsejéig látható Grazban, ami egyértelműen jelzi, az alkotó több irányból közelíti meg a kompozíció kérdését.

1. Terrible Fake [22:53] 2. Terrible Dub [25:26]

kajkut.com
godrec.com

Birgit Ulher | Gregory Büttner – Araripepipra

Sós Gergő 2016 február 12.

Hideous Replica | HR4 | 2014

A legéleterősebb gondolat, ami az album meghallgatása után megmaradt bennem, az a „többdimenziós megközelítés” volt. Egy filológiai értelmezéshez hasonlít az eszközhasználat: a hangszer mint funkcionális tárgy részletes elemzése, tulajdonságainak és lehetőségeinek maximalizálása, ha nem is cél, de következmény jelen esetben.

Birgit Ulher hamburgi trombitás munkásságára mindig is hatással voltak vizuális művészeti tanulmányai, képzőművészeti attitűdje meghatározó a trombitához való kutató- és kísérletező viszonyában. Gregory Büttnerrel közös duólemezén trombitát, rádiót, apró hangszórókat, valamint saját készítésű- és talált eszközöket használ. Büttner szintén hamburgi hang- és képzőművész szerteágazó munkásságában az ezredforduló óta hanginstallációkra, illetve elektroakusztikus kompozíciókra, kísérletekre esik a fő hangsúly. Alkalmazott eszközei a számítógép, hangszórók, objektek, talált tárgyak, illetve különböző méretű és teljesítményű ventilátorok. A két művész uniója egészen egységes a nyolc tételen keresztül, a legkülönbözőbb gesztusok összemosódnak és biotóp hangzó egységet alkotnak.

A londoni Hideous Replica által megjelentetett album címe Araripepipra, ami egy brazil természettudós által 1998-ban felfedezett ritka madárfaj neve, és aminek mára csupán körülbelül mintegy nyolcszáz példánya létezik. A borító zöldes színárnyalata kísértetiesen megegyezik a faj tojó egyedének színével – a borítófotó Gregory Büttner munkája. Minél közelebb kerültem a hanganyaghoz és a két alkotóhoz, úgy állt egyre jobban össze a kollaboráció koncepciója. A számcímek mindegyike ritka és már rég kihalt, vagy a kihalás szélén álló állatfaj használt vagy éppen kevésbé használt nevei: a második tétel címe, a Chaco-Pekari egy Paraguayban élő, majdnem teljesen kihalt vaddisznófajta; a harmadik, Igopogo egy kanadai kígyószerű mitikus vízi lény; a negyedik, Quagga egy már kihalt fokföldi zebra alfaj; a Kongamato egy szintén kihalt szárnyas dinoszaurusz neve; a hatodik tétel címe Aye-Aye, ami a madagaszkári véznaujjú maki; a hetedik, Tzuchinoko egy mitikus kígyó- és gyíkszerű japán lény; végül pedig a nyolcadik tétel címe Kouprey, ami egy dél-kelet ázsiai tulokfajta, aminek már csupán néhány példánya él elszigetelt füves területeken a kihalás szélén.

Ezen háttér-információk által már egy izgalmas koncepció kezd körvonalazódni. A hangok egy elszigetelt rendszere és törékeny, kis ideig fenntartható konstellációja válik érthetővé és hallhatóvá ebben a nyolc tételben. Nagyon összefüggő és egységet alkotó tételek. A trombita marginális hangjai, a hangszórók mint tárgyak pattogásának és rezonáltatásának eszközei finom hangszövetet alkotnak. A két művész kísérletező, következetesen nem funkciócentrikus hangképzése egy elsőre nehezen dekódolható, ám annál izgalmasabb folyamat. A kattogó és feszített zörejek, trombitahangok, hangszóróvibrálások és a loopok valahol a tételek címének ismeretében indirekt, hangzó zoológiai tanulmányok – az adott állatok elképzelt hanginstallációi. Ezeknek az állatoknak – a rendkívül limitált egyedszámuk, már kihalt vagy éppen soha nem létezett mivoltuk miatt – a hangjuk sohasem volt ismert.

Az albumot a trombita és az elektronika peremterületeinek bejárása és funkcionalitásuknak újszerű vizsgálata teszi izgalmassá. A hangszórók vibrációja által az azokra szórt apró tárgyak hangjai érdekesebbé válnak, mint maguk az elsődleges hangzó hangok. A trombita mozgó alkatrészeivel létrehozott zörejek úgyszintén jelentősebbekké válnak, mint a fújás által létrehozott elsődleges funkcionális hangok. Ezeknek a sorrendeknek a felcserélődése és repetíciója adja a hanganyag feszültségét, frissességét.

Az Araripepipra időt és energiát igényel, ám ha az ember bele tud süppedni, kinyílik és pontosan annyit ad, mint amennyit kivesz a hallgatóból.

1. Araripepipra [5:49] 2. Chaco-Pekari [5:06] 3. Igopogo [4:20] 4. Quagga [5:32] 5. Kongamato [7:25] 6. Aye-Aye [5:57] 7. Tzuchinoko [4:26] 8. Kouprey [5:33]

birgit-ulher.de
gregorybuettner.de
hideousreplica.co.uk

EUS, Postdrome & Saåad – Different Streams

Sós Gergő 2016 február 3.

Soft | ST008 | 2015

A francia Saåad duóformáció 2010 óta tizenöt albumot jelentetett meg limitált példányszámban. Romain Barbot és Grégory Buffier 2015 februárjában adta ki a Different Streams című anyagát, amit a brit Postdrome (azaz Charlie Floyd) és a Costa Rica-i EUS (azaz Jose Acuña) szólóformációkkal kollaborálva készített. A hat megalitikus, mégis szikár tétel négy ember érzékeny és tematikusan kis léptékű változtatásokon alapuló egysége.

Az első tétel, a Dervish Dealer gitárnyitánya egy erős, levegős, az album alaphangulatát kiválóan megalapozó prológ. Az önmagukat kísérletinek leíró formáció itt komoly drone- és minimalista előképeket sejtet. Nagy kiterjedésű, lassú és telített repetitív hangok jelennek meg sűrű layerekben, a stíluson belül rövidnek számító ötperces tételben.

A második darabba, a The Bitter Truth-ba már valóban bele lehet süppedni: gitár, orgona, analóg szintetizátorok sűrű és folyamatos hangszövete adja a komplex hangzást. A zene minimális texturáltsága mellett mégis komoly súllyal nehezedik ránk. Cizelláltsága van, mégsem veszíti el monotonitását és drone hatásait.

A négyfős kollaboráció egy különösen homogén egységet alkot. Előadásmódjuk pozicionálását segíti, ha tudjuk róluk, hogy Toulouse-i és más templomokban is rendszeresen fellépnek és rögzítenek hangmintákat, valamint háttér információ lehet még, hogy a field recording processzusa sem áll távol tőlük.

Az ötödik szám, a Snowfall lassú monotóniáját megszakító kattogással és diszkréten a háttérben zúgó sávokkal egy erős lekerekítése az anyagnak a Section 16 című zárótétel előtt.

A Different Streams egy valóban hangulatos folyamattá áll össze, a Kínában fotózott borítókép pedig maximálisan kiegészíti azt az érzést, amit az anyag ad. Terjedelme és hangulata a stílushoz képest kompakt és komplex.

1. Dervish Dealer [4:59] 2. The Bitter Truth [4:40] 3. Wait [5:55] 4. The Only Path [8:17] 5. Snowfall [7:24] 6. Section 16 [4:16]

contradicta.net
saaadrone.com
soft-recordings.com

John Russell | Phil Durrant | John Butcher – Conceits

Juhász László 2015 október 10.

Emanem | EMANEM 5036 | 2015

Az idő próbája. Sokszor emlegetjük ezt, és még többször vagyunk hajlamosak megfeledkezni róla. Számtalanszor lelkendezünk friss kiadványokról, amikről aztán néhány éven belül rögtön ki is derül: nincs különösebb relevanciájuk. Amiket újszerűnek, innovatívnak gondolunk a megjelenésük idején, azok nagy eséllyel idővel szavatosságukat, érvényüket vesztik – nem állják ki az idő próbáját. John Russell, Phil Durrant és John Butcher triójának 1987-ben rögzített és idén újra kiadott Conceits című albuma nem ilyen.

A brit szabadimprovizációs zene második generációjának – vagy ahogyan mások nevezik: új hullámának – klasszikus triójának első lemezéről van szó, ami annak idején csak lp formátumban jelent meg, és mára teljességgel hozzáférhetetlenné vált. A régóta áhított cd verziót most egy bő negyedórás koncertfelvétellel fejelte meg az Emanem kiadó, ami több mint negyven éve, már-már tudományos körültekintéssel és aprólékossággal dokumentálja az angol szabadzenei színtér történéseit. A Conceits annak idején John Butcher Acta nevű saját lemezkiadójának debütáló anyaga volt – annak a kiadónak, amit Butcher Phil Durrant és John Russell segítségével indított, és ami valójában azért jött létre, hogy a Conceits megjelenhessen. A többi pedig már történelem, ahogy mondani szokás.

És ha már történelem, az újrakiadás fülszövegeiből érdekes részletek derülnek ki a trió előéletéről, alakulásának történetéről, jelentőségéről és hatásáról. Megtudhatjuk például, hogy Russell és Durrant a kezdetek kezdetén Mark Pickworth szopránszaxofonossal játszott együtt Russell Finsbury Park-i lakásán – ekkor még valamikor a nyolcvanas évek legelején járunk -, majd idővel megfogalmazódott bennük a nyilvános fellépések iránti igény, ami Pickworth-öt már nem igazán lelkesítette. 1984-ben Russell és Durrant új zenészeket kezdett keresni, akiket érdekelné a koncertezés, esetleg egy hosszabb turnézás. Az első hangszeres, akit megkerestek, John Butcher szaxofonos volt, aki ez idő tájt tűnt fel a színen Chris Burn zongorista oldalán. John Russell, a trió alakulásáról írt rövid szövegéből kiderül, a legkevésbé sem volt tudatos, hogy a szaxofont szaxofonnal helyettesítsék, mint ahogyan az sem, hogy Mark Pickworth távozása után továbbra is hármasban folytassák a közös zenélést, de Butcher játéka olyan szerencsésen passzolt a két zenész elképzeléseihez, hogy azonnal nyilvánvalóvá vált: maradnak a gitár-hegedű-szaxofon triófelállásnál. A többi pedig már megint csak történelem…

A Conceits nem csupán a brit improvizációs zene kánonjának egyik megkérdőjelezhetetlenül fontos munkája, hanem egy lenyűgöző dokumentációja annak is, hogy mi mindenre képes az egyén, ha egy kollektíva részeként alkot. Újszerűen sajátos hangszerkezelés, lankadatlannak tűnő lendület, tisztelet, intelligencia – a három zenész valós időben, egyszerre figyel, elemez és reagál. A több mint szerencsés egymásra találás hallhatóan inspirálja a hangszereseket: a zene koncentráltsága ellenére – vagy éppen emiatt – élvezik, fel- és kihasználják a közös játék minden pillanatát.

Az eredeti lemez tizenegy rövidke tétele – a legrövidebb kétperces, a leghosszabb hat – egytől egyig önálló identitással rendelkezik, a közös nyelv pillanatok alatt fejlődik ki minden egyes újraindulás után. Egyik hangszeres sincs fókuszban, mindhárman egyenlő súlyú közreműködőkként vannak jelen. Russell és Butcher játékának későbbi jellegzetességei már itt jelen vannak, a trió legérdekesebb résztvevője számomra mégis Durrant, aki a hegedű mellett itt alkalmanként harsonán is játszik. (Szintén a lemez kísérőszövegeiből derül ki: Phil Durrant nem sokkal a Conceits stúdiófelvételei után tette le végleg a harsonát, és kezdett elektronikával, valósidejű hangmanipulációval kísérletezni a hegedülés mellett.) Észrevétlenül fonódik olykor a gitár, olykor pedig a tenor- és szoprán szaxofon hangjai közé; jelenléte diszkrét, mégis rafinált módon határozza meg a trió alkémiáját. Az albumhoz csatolt negyedórás koncertfelvétel nem igazán mutat túl egy, az újrakiadásoknál elengedhetetlen függeléknél, a Mats Gustafsson által rögzített hanganyag egy 1992-es stockholmi fellépés töredéke. Érdekes bónusz, nem több, ám nem is kevesebb.

John Russell, Phil Durrant és John Butcher jelentős, ám sajnos közel sem túldokumentált együttműködése a ’95-ös Concert Moves és a ’99-es The Scenic Route lemezeken hallható még. Megkerülhetetlen, fontos dokumentumok.

1. How It Was [2:22] 2. F.T.T. [2:30] 3. The Skelloch [1:52] 4. No Parallax [2:06] 5. Rough [3:11] 6. Liberal Dose (Audi Alteram Partem) [6:09] 7. Fine Sharp And Leighton Buzzard [3:17] 8. Pen Or Pencil [2:39] 9. Interstices [3:13] 10. Tumble [4:05] 11. From The Eggs To The Apples [5:47] 12. Soft Hours And Solidities [15:48]

john-russell.co.uk
johnbutcher.org.uk
emanemdisc.com

Remi Álvarez – Intuición Y Resistencia

Juhász László 2015 szeptember 26.

Lengua De Lava | Lava004CD | 2015

Három kazettakiadvány után itt a Lengua De Lava első cd-formátumú megjelenése. És aki eddig a mexikói minikiadót az új amerikai kísérleti elektronika – Steve Flato, Joe Panzner, Jason Brogan, Gil Sansón és társaik – otthonának könyvelte el, az most megkapta azt, amire egészen biztosan nem számított: az Intuición Y Resistencia Mexikó legfontosabb free jazz szaxofonosának az első szólóalbuma. A lemez pontosan az, ami:  hat improvizáció, és négy kompozíció szűk 65 percbe sűrítve. Sziklaszilárd kinyilatkoztatás, kerek-egész Remi Álvarez-eszencia.

Az Európában jóformán ismeretlen Álvarez a nyolcvanas évek közepe óta fújja a legkülönbözőbb helyi és nemzetközi formációkban. A fáma szerint a hetvenes évek elején egy Don Cherry-vel való személyes találkozás nyitotta fel az akkor tizenéves Álvarez füleit a kötetlenebb zenei formákra; az autodidakta tanulást idővel formális oktatás váltotta olyan nagy nevű mesterek mellett, mint Anthony Braxton és Roscoe Mitchell New York-ban, később pedig Steve Lacy és Dave Liebman Párizsban. Eredeti hangszerét, a transzverzális (függőleges) fuvolát hamar alt-, tenor- és bariton szaxofonokra cserélte – az Intuición Y Resistencia tételein kizárólag tenoron játszik.

Remi Álvarez játéka szikár, néhol egészen bárdolatlan, ugyanakkor végtelenül lírai. Zenéjében benne van Mexikóváros lüktetése, vagy ahogyan ezt saját szavaival fogalmazta meg valahol: jelen vannak a város életének mindennapjai, annak minden zajával, lakójával, ételével, napsütésével, és Mexikó összes színével. A mindenre elszánt nyitottság a szaxofonos hajtóereje, ami feltétlenül hallatszik bő három évtizedes karrierjének legelső szólólemezének tételein. Az avantgárd disszonanciája kéz a kézben jár a tenor hangjának szeszélyes szépségével; a rögtönzések és a komponált darabok váltakozásával a radikális kísérletekről a harmonikus melódiákra való ugrálás egy percig sem kelt zavaró benyomást. Az album kiválóan lett összerakva, feszes ritmusa, eszesen felépített dramaturgiája van.

A sorszámmal ellátott Intuición című tételek hosszabb-rövidebb improvizációk, az önálló címmel rendelkező darabok pedig Álvarez saját kompozíciói. A lemezt nyitó éktelen tülkölést-sípolást egy Ornette Coleman-ra emlékeztető érzelmes téma követi, majd egymás után sorakoznak a meglepőbbnél meglepőbb fordulatok: a Lafahmisi – A Mi Hija felett Sonny Rollins szelleme lebeg, ami után ismét néhány hajmeresztő kanyar következik, a Composición No. Z pedig már Anthony Braxton előtt tiszteleg. Invenciózus új ötletek és alázatos hagyománytisztelet – mesterien adagolva.

Azt már fentebb leírtuk Álvarez baritonjátékáról, hogy karcos, szögletes, darabos, sokszor mintha egy sebzett vadállat haláltusáját hallanánk. Olykor egészen sokkoló, mégis mindvégig élvezetes. És egy Brötzmann-hasonlat itt és most teljesen adekvát és helyénvaló lenne, de már eddig is túl sok „olyan, mint…” nevet említettünk, amit mindig is méltatlannak éreztem egy egyéni hanggal szemben. A líraiság mellett a hangok gyönyörűen féken vannak tartva, minden amit hallunk ezerfelé ágazik, ugyanakkor nagyon is tudatosan kontrollált. Intuíció és ellenállás, a cím talán erre (is) utal.

Mind a külcsín (Matthew Revert jellegzetes dizájnjával), mind a belbecs tekintetében gyönyörű, erősen ajánlott kiadvány; tökéletes helye van John Butcher, Martin Küchen, Jean-Luc Guionnet vagy éppen Seymour Wright szólómunkái mellet.

1. Intuición 1 [7:50] 2. A La Resistencia – A Los Movimientos De Resistencia Civil Pacífica [2:25] 3. Intuición 2 [11:22] 4. A Lo Que Venga [3:47] 5. Intuición 3 [8:18] 6. Lafahmisi – A Mi Hija [2:46] 7. Intuición 4 [12:12] 8. Composición No. Z [2:00] 9. Intuición 5 [8:51] 10. Intuición 6 [4:30]

remialvarez.com
lenguadelava.org

Justin Lépany – Agnes (In Redemption)

Dusted Hoffman 2015 szeptember 19.

Creative Sources | cs322 | 2015

Berlinből érkezett a francia Justin Lépany első szólólemeze, amit a portugál Creative Sources jelentetett meg. A korongon hallható három gitárkompozíció közvetlenül vagy közvetve kapcsolódik az év elején Párizsban bemutatott Agnes (In Redemption) című fotóinstallációhoz; alkalmazott zenéről van tehát szó, ami szerencsére van olyan erős, hogy önnön jogán is abszolút érvényes legyen, nem feltétlenül szükséges hozzá az Agnes-projekt vizuális oldalának empirikus ismerete.

Lépany Japánban született francia és amerikai szülők gyermekeként. Tinédzserként kezdett gitározni, a Université Paris 8 falai között dzsesszt és muzikológiát tanult. Előadóként és komponistaként azt vallja: egy zenésznek mindig előre kell tekintenie, kísérlet kísérlet után új utakat kell keresnie, ugyanakkor sosem szabad megtagadnia a korai, legelemibb hatásait. Justin Lépany stílusa ennek megfelelően fiatalkori, máig felvállalt behatások mentén alakult: a heavy metal, a blues, a modern jazz, a tradicionális világ- és a kortárs komolyzene mind-mind jelen vannak darabjaiban, komponáljon akár orgonára, két tenor szaxofonra, női kórusra, zongorára, hárfára, vagy éppen elektromos gitárra.

A zeneszerzés mellett Lépany másik meghatározó szenvedélye a fotózás: első, Arizona című audiovizuális installációját két éve mutatták be Berlinben, ahol a zenei részt egy szóló hárfára írt darab, a képi részt pedig az arizonai sivatagban (vissza a gyökerekhez) készített fotói adták. Az egyképes Agnes (In Redemption) munka fotója már urbánus közeget mutat. A fekete-fehér képet egy nagyméretű alumíniumlapra nyomtatták, amit enyhén meghajlítottak, hogy az egyedi perspektívát és mélységet kapjon. A fotó mellé applikált fejhallgatóból jelen lemez első tételének rövidített, de a végtelenségig loopolt anyaga szólt.

Nyers, végletekig lecsupaszított hangzású zakatolással indít a lemez. Gitáron ezúttal maga a szerző játszik, aki szerencsére nem bonyolította túl az eszközparkját: talán csak egyetlen loop stationt, egy delay-t és egy hangerőpedált használ, így a kompozíció is kellő megfontoltsággal, kapkodás nélkül, jóleső lustasággal bontakozik ki. Az Agnes mellé felsorakoztatott Tügüdüdü (God Of Smokes) és az And Raven Stole The Sun annyiban követik a bő 25 perces címadó darabot, hogy azok is hasonlóan minimalista hangzással szólalnak meg, és több, lazán egymáshoz fűzött epizódokból állnak.

Lépany debütáló albuma az instrumentális post rock emblematikus előadóit (legtöbbször talán a japán Mono és az amerikai Explosions In The Sky neve jutott az eszembe) idézi, azzal a különbséggel, hogy az ösztönösséget itt az akkurátus tudatosság váltja. A monotonon poroszkáló, vagy éppen gyorsuló-lassú hangokat Justin Lépany patikamérlegen méri, a váltásokat pedig szögmérővel, vonalzóval. Feszültséggel teli, szépen konstruált az Agnes (In Redemption) lemez három kompozíciója, és ez messze elég ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen: milyen is lehet az, amikor a zeneszerző és az előadó nem egy és ugyanaz a személy. Kíváncsian várom Lépany harangjátékait, szaxofonokra, hárfára vagy éppen női kórusra írt darabjait.

1. Agnes (In Redemption) [25:40] 2. Tügüdüdü (God Of Smokes) [7:55] 3. And Raven Stole The Sun [14:38]

lepany.com
creativesourcesrec.com

Nikolaus Gerszewski – Ordinary Music Vol.35: Textures

Dusted Hoffman 2015 augusztus 9.

Creative Sources | cs314 | 2015

Közönséges zene – a szó egyszerű, szerény, és a legkevésbé sem pejoratív értelmében. Nikolaus Gerszewski, jelenleg Budapesten élő német zeneszerző 2007 óta írja klasszikus képzettségű-, autodidakta-, vagy éppen nem-zenészek által egyaránt előadható kompozícióit, melyek instrukciói grafikus diagramok mentén rendeződnek. A korábban vizuális művészetekkel és műkritikával foglalkozó Gerszewski darabjai az absztrakt képi gondolkodás egyenesági folytatásai, ha úgy tetszik, precízen konstruált hangfestmények, amelyek szónikus kontextusba helyezett kulcsszavai a terek, a felületek, a rétegek, vagy éppen a tárgyak.

Ahhoz, hogy megkíséreljük körülírni Nikolaus Gerszewski közönséges, egyben megfoghatatlan zenéjét, a vizuális ábrázolás, az elvonatkoztatott képzőművészetek felől kell közelítenünk. A konceptualista szerző érdeklődésének középpontjában mindig is az absztrakt, a konkrét vagy a nem-ábrázoló festészet állt: informális művészet vagy tachizmus, konstruktivizmus, absztrakt expresszionizmus, minimalizmus, radikális- vagy akciófestészet. Ezek voltak tipikusan azok az irányzatok, amelyek az ötvenes-hatvanas évek New York-i kortárs zenéjére is meghatározó befolyást gyakoroltak. A New York-i iskolához hasonlóan, Gerszewski Ordinary Music kompozíciósorozatát is ez az erős képi gondolkodás jellemzi.

Az autodidaktaként induló zeneszerző addig tanulmányozta és játszotta John Cage, Christian Wolff és Cornelius Cardew egyes grafikus partitúráit (Four6, Edges, Treatise és a többi), mígnem megtalálta azt, amit maga is szeretne. Főként képes instrukciókon alapuló, kellő előadói szabadsággal interpretálható zenét, ami megszólaltatása után pontosan annak tűnik, mint ami: predeterminált agyagból épülő ad-hoc kompozíciónak. Jelen darab sem igazán találkozik a hagyományos művekkel szemben támasztott elvárásokkal. A kotta például sokkal inkább egy kreatív zenei folyamatot segítő munkaalap, ami vegyesen biztosít zenei és nem-zenei jeleket, továbbá megengedő utasítások sorozatát, hogy ezeket a jeleket az előadók hogyan-miként használják.

Gerszewski célja az Ordinary Music-darabok esetében, hogy kijátssza a kompozíció és az improvizáció fogalmát és gyakorlatát. Mindkettőt megpróbálja kiküszöbölni, kizárólag magukra a hangokra koncentrál, ám azokra sem mint fizikai jelenségekre vagy szenzuális élményekre, sokkal inkább mint a kifejezés művészi formájára. A zeneszerző bevallása szerint például grafikus kottáinak alapvető funkciója, hogy meggátolja a szabad improvizációt, mindvégig konzisztens zenekari hangzást biztosítson, ami teljesen független az előadásban részt vevő zenészek leleményességétől, egyéni invencióitól.

A szériában a harmincötödik darab címe: szövetek; vagy struktúrák. Konkrétan meghatározott hangszer-összeállítás ezúttal nincsen, a zárójeles alcím mindössze ennyit köt ki: kreatív nagyzenekarra. Az előadó együttes egy Gerszewski portugál zenészbarátait tömörítő elektroakusztikus nonett, a zongorán és melodikán játszó szerző mellett Nuno Torres szaxofonossal, Armando Pereira tangóharmonikással, Ernesto Rodrigues brácsással, Guilherme Rodrigues csellistával, Pedro Roxo nagybőgőssel, Carlos Santos laptopzenésszel, Pedro Castello Lopes ütőhangszeressel és André Mota dobossal. A négytételes, szűk háromnegyed órás darabot négy és fél éve rögzítették Lisszabonban, lemezen való megjelenésére egészen mostanáig kellett várni.

Megérte.

1. Drone [15:23] 2. Loop [14:51] 3. Absent Minded [7:06] 4. Moments [6:23]

ordinary-art.com
creativesourcesrec.com

Olie Brice | Tobias Delius | Mark Sanders – Somersaults

Juhász László 2015 augusztus 8.

Two Rivers | 003 | 2015

Sombersault – azaz szaltó. Ha létezik hivatalos definíció, akkor az talán valami ilyesmi lehet: a szaltó egy olyan akrobatikus gyakorlat, amely során ugrás közben 360 fokkal átfordulunk egy képzeletbeli vízszintes tengely körül úgy, hogy lábunkkal a saját fejünk fölött lendülünk át a levegőben, hogy aztán ismét talpra érkezzünk. És hogy mi minden történhet egy-két szaltó megugrása alatt? Arra kiváló példa lehet ez a bő háromnegyed órás, hajmeresztő mutatványokkal zsúfolt dzsesszlemez.

Olie Brice nagybőgős és Mark Sanders dobos külön-külön a londoni free jazz-színtér örökmozgó alapemberei, együtt pedig olyan kiváló formációk ritmusszekcióját adják, mint a Mikołaj Trzaska lengyel szaxofonossal felálló Riverloom Trio, vagy éppen Ken Vandermark 2012 szeptemberében Angliában turnézó alkalmi hármasa. A Somersaults anyagát Tobias Delius tenorossal rögzítették, aki bármennyire is brit születésű, vagy bármennyire is közel tíz éve már Berlinben él, a legtöbben még mindig a holland groteszk dzsessz emblematikus zenekaraiban – ICP Orchestra, Available Jelly, Sean Bergin MOB-ja, Cor Fuhler Corkestrája, Tristan Honsinger és Frank Van Bommel különböző összetételű formációi stb. – való emlékezetes közreműködései miatt Amszterdamhoz kötik.

A Somersaults annak ellenére bivalyerős, hogy semmi olyat nem hoz, amit korábban más szaxofontrió-lemezen már ne hallhattunk volna. A hangszerek az alsó regiszterekből szólnak, a bőgő, a dob tamjai és a szaxofon rozsdás hangja mintha valahonnan a mélyből bugyborékolna, mindezt pedig időnként Delius komikus vokális kirohanásai, motyogásai kísérik. A három zenész okosan küszöböli ki a hagyományos vezető-kísérő szerepet, tapintatosan kerülgetik egymást, kapaszkodnak össze, szólók soha nincsenek, vagy ha úgy tetszik: mindhárman végigszólózzák az album játékidejét.

A korong három improvizációja egymáshoz képest aránytalan játékidővel rendelkezik, mintha csak kevésbé tudatos stúdió-nekifutások lennének. A tízperces, nyitó “Travel All Day On Trains And Bring A Lot Of Books” egy rövid bevezetés vagy kivonat abból, hogy mit is fogunk hallani, a “Bones Shake Like Sticks” egy idő előtt kifutó instant kompozíció, a “Like A Creature Let Loose In A Room” viszont egy igazán fordulatos, rövidebb epizódokra tagolt kalandozás, a maga közel 32 percével egyértelműen a lemez központi tétele. A címek Anne Carson kanadai költő, kritikus, esszéista és műfordító Glass And God című szövegéből származnak – és ha már itt tartunk, a borítón látható, szaltózó utcakölyköt ábrázoló festmény Olie testvérének, Jethro Brice-nak a munkája.

A szaltók ezúttal tízből kilenc pontok értek. Vastaps.

1. “Travel All Day On Trains And Bring A Lot Of Books” [10:17] 2. “Bones Shake Like Sticks” [6:48] 3. “Like A Creature Let Loose In A Room” [31:35]

oliebrice.wordpress.com
marksanders.me.uk
tworiversrecords.org

Bryan Eubanks – The Bornholmer Suite

Dusted Hoffman 2015 február 4.

Nueni | NUENI #003 | 2014

Bryan Eubanks legújabb szólómunkája a berlini Nueni kiadó negyedik, már-már feltörhetetlen keménységű diója. Mi tagadás, legjobb szándékom ellenére sem könnyű azonosulnom ezzel az ötven darab, egyenként egyperces hangszegmenssel, amiknek a forrását megszakított áramkörök túlvezérelt összegerjedései adják. Mintha egy haladó áramkör-hekker workshop vagy egy elektronikus, „csináld magad”-hangszerbemutató tanúja lennék, a technika impozáns, a mögötte lévő lelket, az embert, az akciót viszont hiányolom. Elöljáróban: provokatívan merész zene a The Bornholmer Suite, bár kétségtelen, ez is volt a művész célja.

A jelenleg Berlinben élő Eubanks az új amerikai kíséreti elektronika egyik legradikálisabb hangja; Catherine Lamb és Andrew Lafkas társaságában tagja a Sacred Realism kollektívának és lemezkiadónak. Bár eredeti hangszerével, a szoprán szaxofonnal máig nem szakította meg teljesen a kapcsolatát, egyre inkább már mint hangszobrász és zeneszerző tekint magára, aki kis létszámú együttesekre, szólistákra és saját fejlesztésű generatív szoftverekre komponál darabokat. Előadóként számtalan improvizatív kollaboráció résztvevője, akit az egy térben lévő hangszeresek kölcsönhatása ugyanúgy foglalkoztat, mint az akusztikus holográfiával, a diffúziós technikával és a sztereofonikus hangrögzítéssel való kísérletek. Az elmúlt néhány évben a Sacred Realism csoport másik két tagja mellett Jason Kahnnal, Bob Marsh-sal, Theresa Wonggal, Ryu Hankillal és Hong Chulkival rögzített lemezeket; sajátos esztétikájú szólóalbumokat 2003 óta készít, a The Bornholmer Suite a tizedik munkája.

A lemez Bryan Eubanks hangművész oldalát dokumentálja. Ezúttal nem játékosként, sokkal inkább egy mérnöki pontossággal rendelkező, végtelen precizitású konstruktőrként van jelen. Ötven blokkot hallunk, amiket leginkább egymás mellé vagy egymásra helyezett építőtéglákhoz lehetne hasonlítani. Ha nagyítóval megnézzük kívül-belül ezeket a téglákat, tökéletességük azonnal szembetűnik. Hasonlóak, homogének, perfektül méretre vágottak (játékidő), tömörek, darabonként részletgazdagok, bonyolultak, és leginkább önmagukban, külön-külön méltóak a csodálatunkra. Nyúlfarknyi variációk, amik – bármennyire is ezt várnánk – összekapcsolódva nem alkotnak ívet, nem adnak ki egy témát, nincs sztori, nincs egész, csak részek, darabok, kifogástalan építőelemek gondosan felsorakoztatott halmaza. A történet itt maga a mechanizmus, a technika, az eszköz. A miniatűr szegmensek megbontott áramkörök körbe-körbe cirkuláló, önmagukat gerjesztő hangjaiból állnak, amiket Eubanks az egyperces játékidő során szenvtelenül magukra hagy, és engedi, hogy az instrumentum (úgy is mint hangszer) önálló életet éljen, magáért beszéljen. Minimális beavatkozással megy minden a maga útján, majd amikor ismerőssé, barátságosabbá válnak az ide-oda futkározó, többnyire magas frekvenciájú digitális pircegések és zúgások, vágás, és már indul is valami nagyon hasonló, ami után megint vágás, és már indul is valami nagyon hasonló, ami után megint vágás, és már indul is valami nagyon hasonló…

A hiányérzetemmel – és talán némi csalódottságommal – együtt két dolog miatt azért elvitathatatlanul érdekes munka a The Bornholmer Suite. Egyrészt, nem találkoztam még lemezzel, ahol nem maguk a felvételek, hanem az azok közötti villanásnyi szünetek határozzák meg a produkció egészét. Általában azt szoktuk meg, hogy a zeneszámokat elválasztó pauzák között helyet foglaló hangok láncolatára figyelünk, itt viszont furcsa módon, minden esetben a hangszegmensek közötti, váratlanul érkező csendekre kapjuk fel a fejünket. Ezek az elidegenítő megakasztások akaratlagosak lennének? Talán. Másrészt, az ötven rövidke darab szabadon választott sorrendben is lejátszható, így mindenki tetszőlegesen összeállíthatja a saját szvitjét, vagy akár minden alkalommal más formában – csakúgy, mint Otomo Yoshihide The Night Before The Death Of The Sampling Virus-a, vagy éppen Keith Rowe, Thomas Lehn és Marcus Schmickler Rubbit Run-ja esetében -, véletlenszerű sorrendben játszhatja le a lemez tételeit. Ugyanis úgy is működik. Ráadásul nem is rosszul.

Nehéz lemez; kihívó, felforgató, olykor pedig, mondjuk ki, egészen irritáló. Egy biztos, Bryan Eubanks zenéje nem adja könnyen magát. Egyelőre annyit tudok mondani: okos, taktikus, de idő kell hozzá.

1. The Bornholmer Suite 1 [1:01] 2. The Bornholmer Suite 2 [1:00] 3. The Bornholmer Suite 3 [1:01] 4. The Bornholmer Suite 4 [1:01] 5. The Bornholmer Suite 5 [1:01] 6. The Bornholmer Suite 6 [1:01] 7. The Bornholmer Suite 7 [1:01] 8. The Bornholmer Suite 8 [1:01] 9. The Bornholmer Suite 9 [1:01] 10. The Bornholmer Suite 10 [1:01] 11. The Bornholmer Suite 11 [1:01] 12. The Bornholmer Suite 12 [1:01] 13. The Bornholmer Suite 13 [1:00] 14. The Bornholmer Suite 14 [1:01] 15. The Bornholmer Suite 15 [1:01] 16. The Bornholmer Suite 16 [1:01] 17. The Bornholmer Suite 17 [1:01] 18. The Bornholmer Suite 18 [1:01] 19. The Bornholmer Suite 19 [1:01] 20. The Bornholmer Suite 20 [1:01] 21. The Bornholmer Suite 21 [1:01] 22. The Bornholmer Suite 22 [1:01] 23. The Bornholmer Suite 23 [1:00] 24. The Bornholmer Suite 24 [1:01] 25. The Bornholmer Suite 25 [1:00] 26. The Bornholmer Suite 26 [1:00] 27. The Bornholmer Suite 27 [1:01] 28. The Bornholmer Suite 28 [1:00] 29. The Bornholmer Suite 29 [1:01] 30. The Bornholmer Suite 30 [1:01] 31. The Bornholmer Suite 31 [1:01] 32. The Bornholmer Suite 32 [1:01] 33. The Bornholmer Suite 33 [1:00] 34. The Bornholmer Suite 34 [1:00] 35. The Bornholmer Suite 35 [1:00] 36. The Bornholmer Suite 36 [1:00] 37. The Bornholmer Suite 37 [1:00] 38. The Bornholmer Suite 38 [1:01] 39. The Bornholmer Suite 39 [1:01] 40. The Bornholmer Suite 40 [1:01] 41. The Bornholmer Suite 41 [1:01] 42. The Bornholmer Suite 42 [1:00] 43. The Bornholmer Suite 43 [1:00] 44. The Bornholmer Suite 44 [1:00] 45. The Bornholmer Suite 45 [1:01] 46. The Bornholmer Suite 46 [1:01] 47. The Bornholmer Suite 47 [1:01] 48. The Bornholmer Suite 48 [1:01] 49. The Bornholmer Suite 49 [1:01] 50. The Bornholmer Suite 50 [1:01]

sacredrealism.org/bryaneubanks
nuenirecs.com

Legutóbbi kommentek

Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.

Legutóbbi kommentek

Jiada | 2012. július 1., London

admin
2012. július 2.

Tomaž Grom | Seijiro Murayama – Nepretrganost

Lenkes László
2013. november 10.

Kontext – Rückblende

Juhász László
2006. szeptember 23.

Michel Wintsch & Road Movie feat. Gerry Hemingway

Juhász László
2004. március 7.