Métier | mj0403 | 2010

Macroscopia. Egy nehezen kategorizálható lemez egy még nehezebben kategorizálható kvartettől. Daniel Carter neve láttán egy vérbő free jazz-lemezre számítottam, ehelyett egy kortárs komolyzenével, radikális improvizációval, és világzenével kokettáló darabokat tartalmazó, visszafogott korongot kaptam. De ilyen az, amikor egy klasszikus képzettségű fagottos, egy világzenében jártas gitáros, az afro-amerikai szabaddzsessz veteránja, és egy népzenekutató nagybőgős adja közös muzsikálásra a fejét.

A Macroscopia törekvését és hangszer-összeállítását tekintve is egy szokatlan zenekar/lemez: a vezető hangszeres, vagy ha lehet így mondani, a fő mesemondó szerepe nem Carter trombitájáé és klarinétjáé, hanem DeBrunner fagottjáé. A kiadvány sajtóanyaga szerint a dobok, illetve a hagyományos ritmusszekció tudatos kihagyása arra kíván rácáfolni, hogy a szabaddzsessznek minden esetben valami nagyon hangos, elsöprő erejű hangorkánnak kell lennie. A szándékosan visszafogott tempó, a diszkrét hangerő is eredményezhet intenzív, vibráló, gördülékenyen haladó és fejlődő hangfolyamot – nem kevés drámával és feszültséggel. A zenészek szerint egy dobos jelenléte már korlátozta volna a kvartett zenei szabadságát, és a négy párhuzamosan haladó instrumentum szólamainak komplexitását. Ezek után gondolhatjuk, milyen körmönfont kamaradzsesszt játszik DeBrunner, Silverman, Carter és Zlabinger.

A korongra rögzített hét felvétel nem az időnként előtérbe lépő rövidke hangszeres szólók vagy a kiemelkedő egyéni teljesítmények miatt lenyűgöző, hanem a zenészek összjátéka és kölcsönhatása miatt. Bár a fagott hangját és dallamait szinte egy pillanatra sem lehet figyelmen kívül hagyni, a Macroscopián még sincsenek vezető vagy kísérő szerepek – a négy hangszeres mindvégig a frontvonalban kerülgeti egymást.

Az album egy Opening című négyperces felvezetéssel indít: Daniel Cartert itt némított trombitán, Ken Silvermant arab lanton halljuk; Claire DeBrunner és Tom Zlabinger pedig meglehetősen sűrű és repetitív alapot játszik. Az intró egyrészt éteri, másrészt nagyon is hangsúlyos. Ezután három rövidebb és három hosszabb szerzemény következik: a rövidek (Mysterious Breath, Riff Tide és To Move As A Shadow) sötét tónusúak, filmzene-szerűek, ezek inkább a hangulatuk miatt maradandóak; a hosszabbak (Dumbo Twilight, Life Rattle és Totem Dance) pedig monumentalitásuk és komplexitásuk okán abszolút csúcspontok. Őrült eksztázisról persze szó sincs, a zene tempója, a hangszeresek intenzitása mindvégig a forráspont alatt marad. De ezzel nincs is gond, sőt: egyfajta eleganciát szül ez a zseniálisan kimért visszafogottság.

A Macroscopia kvartett a legkülönbözőbb hatásokból merítkezik, a legkülönbözőbb stílusok jegyeit építi magába, végül mégis egy egységes egészet alkot. Az eredmény cseppet sem szokványos, cseppet sem magától értetődő, mégis egyöntetű, kerek, kész.

Ahogyan Nagy Feró énekelte az ős-Bikini élén: „furcsa ez a jazz, jaj, de furcsa jazz, ez a furcsa jazz”.

1. Opening [4:08] 2. Mysterious Breath [6:13] 3. Dumbo Twilight [13:43] 4. Riff Tide [5:25] 5. Life Rattle [9:57] 6. To Move As A Shadow [1:28] 7. Totem Dance [11:00]

kensilvermanguitarandstrings.com
tomzlabinger.com
divineartrecords.com