Elhunyt John Russell

Néhány perce érkezett a lesújtó hír: John Russell elment. Régóta tudtunk a betegségeiről, mégis mindenki remélte, ez a hír minél később érkezik. John hónapok óta kórházi kezelésre szorult, ma reggel Walthamstow-i otthonában, kívánsága szerint, szerettei körében hunyt el. 66 éves volt. John Russell a brit szabadimprovizációs zene második generációjának minden kétséget kizáróan legfontosabb gitárosa, aktivistája és nagybetűs egyénisége volt – és legyen elég ennyi a száraz tényeket közlő mondatokból, ugyanis John Russell kapcsán sokkal több igazán személyes élmény jut eszembe, mint amiket hanglemezekről, dokumentumfilmekből, könyvekből ki lehet nyerni.

2013 és 2015 között Londonban éltem, és emlékszem, ha John játszott valahol – és nekem épp szabadnapom volt –, biztosan elmentem meghallgatni. Ha az arányokra gondolok, londoni koncertlátogatásaim egyharmada során John biztosan ott zenélt valakikkel, valakivel, vagy éppen egyedül szólóban; a maradék kétharmad koncertélmény pedig az összes többi zenészt jelenti. És őszintén mondom, nagyon-nagyon sok – sőt, talán még annál is több – koncertre eljártam abban a három évben. Ugyanakkor John-nal kapcsolatban mindvégig tisztában voltam vele, hogy csak egy, a hetvenes évek legeleje óta tartó, és egyre terebélyesebb és gazdagabb életmű apró töredékének vagyok szem- és fültanúja.

Emlékszem a nagyobb koncertjeire a dalstoni Cafe Oto-ban, a vasárnap délutáni sorozatára a hoxtoni Hundred Years Gallery-ben, a The Vortexes fellépéskre, de talán a legemlékezetesebb este mégis a szintén dalstoni Servant Jazz Quarters pincéjében történt, amikor Steve Beresford, John Edwards és Ståle Liavik Solberg társaságában játszott John. A kvartett aztán együtt maradt, felvették a Will It Float nevet, kiadtak két nagylemezt, és meglehetősen sokat koncerteztek. Ez egy tipikusan olyan szerdai nap volt, amikor három-négy erős koncert is összeszaladt ugyanarra az estére. A kezdés előtti percben egyedül voltam mint közönség, tanácstalanul kérdeztem John-t, kinek adjam a belépő árát, de ő csak mosolygott és legyintett, majd következett a negyvenperces első szett – csak nekem. Négy kiváló humorú, leleményes, alkotó szellemű hangszeres játszott, teljes koncentrációval és odaadással, mintha legalább kétszázan figyelnék a színpadon történő csodálatos eseményeket. Szinte felfoghatatlan élmény volt. Aztán persze a második szettre érkeztek többen is: legalább még öt ember. Alison Blunt hegedűjátékos biztosan ott volt, Rachel Musson szaxofonos is, Hannah Marshall csellista talán, de valahogy az akkor már Berlinben élő Ute Wassermann hangperformer is hirtelen ott ült mellettem. Illusztris társaság, mondhatnám. A koncert után kitaláltam, hogy azzal támogatom a zenészeket, ha már nem kérnek tőlem belépődíjat, hogy veszek néhány lemezt. John ugyanis minden koncertre elcipelt magával egy hatalmas varázsböröndöt, ami tele volt kincsekkel, ritkaságokkal, házi felvételekkel. Hányszor láttam John-t koncertre érkezni: bal kezében a kedvenc ’36-os Zenith archtop akusztikusát rejtő gitártok, jobb kezében pedig a varázsbörönd… A börönd biztosan sokkal nehezebb volt, mégis mindig hozta magával.

A koncerteken kívül többször összefutottam John-nal, a Walthamstow-i zöldségpiacon – lévén, hogy egy időben három utcányira laktunk egymástól –, vagy éppen egy Denmark Street-i gitárüzletben. Mindig szívélyesen köszöntünk egymásnak, elképesztően jó érzés volt és büszkeséggel töltött el, hogy „tudott valahová tenni”. A londoni évek után sokáig nem hallottam élőben játszani, maradtak otthonra a varázsböröndből megszerzett kincsek. Sok John Russell-lemezt hallgatok a mai napig. A szólójátéka a legjobb: aprólékos, komplex, mégis kikapcsol, pihentet. A tevékenységét a távolból, mindig vidám Facebook-bejegyzésein keresztül követtem, japán turné, európai fesztiválfellépések, a szó szerint elmaradhatatlan londoni koncertek, és persze a legendás Mopomoso délutánok a The Vortex emeletén.

Idén lenne harminc éve, hogy John útjára indította a Mopomoso nevű, havi rendszerességű koncertsorozatot, ami szinte a legutolsó hónapoking támogatta rendületlenül és teljes szívvel a szabaimprovizásós zene bármilyen formáját és azok helyi, vagy akár csak Londonon átutazó művelőit. A Mopomoso jóval több volt szimpla eseménysorozatnál, egy nagyon szoros, mégis nyitott baráti közösség volt; ugyanakkor itt az is okvetlenül megjegyezendő, hogy a brit improvizációs zenei élet legrégebbi, a legkisebb megszakítások nélkül működő – és nagyon jól működő! – klubestsorozatáról volt szó. És szeretném hinni, hogy helytelenül tettem most múlt időbe az előző kijelentést – a Mopomoso ugyanis volt, van és lesz; bízom benne, hogy valaki John önzetlen munkássága előtt tisztelegve felvállalja a legendás sorozat folytatását.

John-nal legutoljára 2018 tavaszán találkoztam, amikor duókoncertet szerveztünk neki a ljubljanai Klub Gromkába. Ekkor már nagyon fáradékony volt. A Jean-Michel Van Schouwburggal közös fellépést akkor felvettünk, három hónapja határoztuk el, hogy egy 10″-es vinyl korongot készítünk belőle, nem lesz cd, nem lesz letöltés, csak 300 darab középlemez az igazi hívőknek. Természetesen csigalassan haladunk az előkészítési munkával, és ma délután az is kiderült: kifutottunk az időből. Szerettünk volna, ha John is még a kezébe veszi a korongot, és ahogyan szokott, csinál vele egy mókásan bohém szelfit, kiposztolja a Facebookon és begyűjtjük az összes létező kacagós lájkot. Úgy tűnik, nem lesznek már vidám fotók John-tól, de a lemezt megcsináljuk, mert John Russell örökké önzetlen és jó kedélyű szellemisége, és mindenek előtt: absztrakt és kiszámíthatatlan gitárjátékának zsenialitása, tovább él.

(A fenti fotót Iztok Zupan készítette John Russell legutolsó ljubljanai fellépésén, 2018 április 12-én a Klub Gromkában.)


Újságíró, kurátor, producer. 2002 óta az Improv.hu online zenei magazin szerkesztője, 2007 óta koncertszervező Szegeden (Improv Est), 2015 óta alkalmanként Budapesten (No Wave Est), és 2016 óta Ljubljanában (FriForma, Confine Aperto). Maradék szabadidejében az Inexhaustible Editions hanglemezkiadót menedzseli, a horvátországi „Improcon – Congress Of Free Improvised Music, Arts & Thoughts” workshop fesztivált szervezi, és a szlovén Centralala.si online zenei magazint szerkeszti.

  1. Márkos Albert

    2021. január 19.

    Szépet írtál, jól!

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

INSTAGRAM
hanghordozópornó | megjelenésfetisizmus
X