Lucas Niggli a svájci improvizatív- és újzenei színtér egyik legjelesebb dobosa, akivel kapcsolatosan sűrűn emlegetett kuriózum, hogy egyszerre nyolc-kilenc zenei projektet vezet. Tavaly Niggli már „majdnem” járt nálunk Steamboat Switzerland nevű zenekarával, ám végül az együttes basszusgitárosának egy másik formációja adott egy zseniális koncertet, ez volt a tavaszi X-Peripheria fesztiválon fellépő Caspar Brötzmann, Marino Pliakas és Michael Wertmüller triója. A Steamboat Switzerland ’99 őszén már adott egy állítólag fergeteges koncertet hazánkban, amelyből később aztán koncertlemez is készült – Steamboat Switzerland: Budapest (Grob, 2001) –, és amit nagy lelkesedéssel és elragadtatással referált a szaksajtó. Mivel arról az estről lemaradtam és Niggli szerteágazó munkásságának egy töredékét eddig csak hanglemezekről ismerem, a szokásosnál jóval nagyobb izgalommal vártam a Pro Helvetia Svájci Kulturalapítvány által támogatott fellépést az A38-as állóhajón.

Az előzetesen meghirdetett kezdési időpont után percre pontosan fél órával színpadon az öt zenész, felsorakozva egy képzeletbeli, a színpad szélével párhuzamos egyenes vonal mentén, ezzel is jelképesen tiltakozva a szólistákat a frontvonalba állító és a háttérbe száműzött ritmusszekciót mutató, jól megszokott színpadkép ellen. Balról jobbra: a klarinétos és basszusklarinétos Claudio Puntin, a zenekar legfiatalabb tagja, ám aki az Ensemble Modernnel már éppúgy zenélt együtt, mint a gitáros Fred Frith-szel. Közvetlenül mellette a zenekar másik fúvósa, a harsonán és melodikán játszó Nils Wogram, aki szintén fiatal kora ellenére már ismert és elismert tagja a mai európai dzsessz- és újzenei mozgalomnak. Szorosan mellette a gitáros, a német Philipp Schaufelberger, aki szintén terjedelmes zenei portfolóval rendelkezik. A sorban jobbra haladva következik a Big Zoom legidősebb tagja, a nagybőgős Peter Herbert, akinek mi sem bizonyítja jobban sokoldalúságát, mint hogy évenkénti kb. száz fellépés, film- és színházi zenék írása mellett saját internetes lemezkiadót is igazgat Aziza Music néven. A színpad jobb szélén pedig a dobos-zenekarvezető Lucas Niggli, aki bevezetőként bemutatja a kedvenc kollektíváját, és ígéretet tesz egy izgalmas, előreláthatólag 70 perces programra.

A zenekar bevett szokása, hogy koncertjeit egy szabad improvizációval nyitja, így kezdésként most is egy fokozatosan erősödő rögtönzött zajmasszát hallhattunk, ami megfontolt fokozatossággal csúszott át az első tételbe. Kezdetben a hangszerek nem rendeltetés szerű használatán volt a fő hangsúly, majd pedig finom átmenettel kialakultak az egymás mellet futó, jól elkülöníthető szólamok, megírt zenei motívumok. Ekkorra kaotikusságról már szó sem volt, inkább egyfajta kellemes, még éppen átlátható komplexitásról. A Big Zoom által interpretált zene gondosan előre megírt, ami viszonylag kevés teret enged a hangszeresek improvizációinak. Az egészen rendkívüli hangszeres tudással bíró tagok szinte mindvégig kottából játszanak, feszülten figyelik a zenei instrukciókat, egymásra talán csak egy-egy kiállásból való visszatérés előtt pillantanak. A koncerten elővezetett kompozíciók kivétel nélkül a Rough Ride című Zoom és a Big Ball című Big Zoom lemezek tételeiből kerülnek ki.

Az ígért 70 perc hihetetlen gyorsasággal elszállt, ám a kicsi, de lelkes közönség ráadásként kikényszerített a zenészekből két további tételt, melyek közül a második egy meglehetősen rockos hangvételű, vaskos gitár-riffekből építkező szerzemény volt. Örömmel láttam, hogy ekkor egy-két asztal alatt beindult a léggitár. Kiváló este egy kiváló kvintettel.