Tzadik | TZ 8079 | 2011

Ron Anderson és a Molecules nevét a kilencvenes évek közepén Magyarországon sokan a Trottel kiadónak köszönhetően ismerték meg. A csavaros dzsesszpunkot játszó zenekar korai felvételei itthon is elérhetőek voltak; a francia Amanita, a svájci P.B.B., az osztrák Trost és a Trottel kétkorongos közös válogatáslemezén pedig a Molecules mellett olyan újabb izgalmas előadókat fedezhettünk fel, mint a Splatter Trio, a Spaceheads, vagy a TV Pow. Később elveszítettem az érdeklődésemet a sorolt zenekarok iránt, most viszont – több mint tíz 13 évvel később – Anderson elpostázta legújabb lemezét. Állítja: ez élete mesterműve.

A multi-instrumentalista Ron Anderson szerzői zenekara, a Pak 2000 óta létezik, jelenleg a negyedik inkarnációjában működik: 2008 óta a gitárját basszusgitárra cserélő Anderson mellett Keith Abrams dobol, Tim Byrnes pedig fúvós- és billentyűs hangszereken játszik. Az együttes az évek során azt az agyafúrt dzsesszrockot fejlesztette tökélyre, amit a rockzene intenzitása, a dzsessz szabadságvágya és a komponált zenék komplexitása jellemez. E három fő csapás keresztezése az esetek nagy többségében káoszt szül, Ron Anderson azonban patikamérleggel adagolja az összetevőket, hogy a Pak tökéletesen működjön, és hogy aztán egy monstrum erejével taglózza le a hallgatóságát.

A Secret Curve az együttes harmadik nagylemeze a 2003-as 100% Human Hair és a 2005-ös Motel után. A most kiadott album felvételeinek nagy része 2008-ban már megjelent egy The Ashfield Sessions című limitált példányszámú cd-r korongon, amit a trió kizárólag a koncertjein árult. A szerzeményeket a mostani Tzadik-kiadványra újrarögzítették – méghozzá nem kisebb nevű vendégekkel, mint Anthony Coleman, Jérôme Noetinger, Eve Risser, Tom Swafford, vagy éppen Stefan Zeniuk. A névsor kétségtelenül illusztris, de nézzük a végeredményt.

Nem kérdés, a lemez felvételeit a ritmusszekció uralja: ilyen átkozottul gyors és feszes tempót diktáló dob-basszus duót már nagyon régen hallottam, Abrams és Anderson teljesítménye a Massacre vagy a Ruins legkifinomultabb pillanatait idézi (a második hasonlat nem véletlen: 1998 és 2006 között működött egy RonRuins nevű projekt, amelyben Anderson gitározott Sasaki Hisashi és Yoshida Tatsuya, a Ruins két tagja mellett), a játékosok mintha nem is kották hangjegyeit, hanem egy matematikai képletsort játszanának. Eszeveszettül darálnak, lassulnak, gyorsulnak, néha meg-megállnak – már az egyperces, nyitó Overture kezdetekor hallható: egy őrült hullámvasúton ülünk, és sejtelmünk sincs, hogy mikor következik az első hajtűkanyar. A Pak zenéjének ereje a kiszámíthatatlanságában rejlik. A Secret Curve közel 47 perce során rengeteg információt hallunk, ember legyen a talpán, aki azonnal „átlátja” a hallottakat. Tim Byrnes és a közreműködő vendégek sora sem ellenpontozza a zene sűrűségét, mind inkább telíti, díszíti azt – néhány helyen érzem: hiába a szenvedélyes játék, a kevesebb néhol sokkal, de sokkal több lett volna. A monumentális Caro-Kann, és az utólagos stúdiómanipulációban gazdag E4 Or D4? esetében érezhető leginkább: túl sok a virgázásból, túl sok a „csiribiri”.

Szó se róla, nyomasztó komplexitásával együtt remek lemez a Secret Curve. Érződik, hogy Ron Anderson nem fél túlbonyolítani saját zenei ötleteit, és amit elképzel, megkomponál, azt tökéletesre csiszolva meg is tudja valósítani. Ám jó lenne, ha befogadáskor a hallottakból gyököt tudnánk vonni.

Update: a Pak duóverziója november 17-én, csütörtökön a szegedi Jazz Kocsmában ad koncertet.

1. Overture [1:08] 2. Let Me Tell You Something [6:29] 3. Caffeine Static Rendezvous [3:24] 4. No Future [2:30] 5. Caro-Kann [9:40] 6. Secret Curve [6:12] 7. Mama’s Little Anarchist [1:05] 8. E4 Or D4? [3:00] 9. Trebuchet [4:58] 10. Blinding Light [2:33] 11. Kempelen’s Automaton [5:17]

ronanderson-molecules.com
tzadik.com