Improv.hu

Another Timbre | at61 | 2013

Ha valaki feltenné a kérdést, hogy kit gondolok ma az egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb kortárs zeneszerzőnek, az olasz Osvaldo Coluccino neve inkább előbb, mint utóbb merülne fel. Egyszerre határtalan fantáziával rendelkező lángelme és alapos mesterember. Coluccino miután végre megjelentette 2002 és 2008 között komponált négy vonósnégyesét (String Quartets) és szóló zongorára írt művét (Stanze), visszatért a hangzó tárgyak világába, és elkészítette a tavalyi Atto testvérlemezét. Rendhagyó kompozíciós technikája már ismerős, a szerző ezúttal a darab hangerejével, és a hallgatásához adott instrukcióival adta fel a leckét.

Az Oltreorme annyiban a 2012-ben megjelentetett Atto vezérvonala mentén halad, hogy Coluccino most is hagyományos hangszereket elvetve, kisebb-nagyobb, zenekészítéshez nem köthető akusztikus tárgyak hangjait használja, bármiféle valós idejű vagy utólagos elektronikus manipulálás nélkül. Az Atto és az Oltreorme elkészítése közben a zeneszerző az összes létező, általa eddig korábban alkalmazott kompozíciós módszernek és technikának akart elébe vágni, de legalábbis ki akarta játszani azokat. Csak egymást követő, egymáshoz lazán fűződő hangok vannak – hangszerek, szólamok, harmóniák, ritmusok és dallamok viszont ezúttal sincsenek. A teljesen hétköznapi rezonáns tárgyakból Coluccino az összes lehetséges módon csihol ki hangokat, de a halk neszekből, zörejekből még következtetni sem lehet arra, hogy konkrétan milyen tárgyat is hallunk. További fejvakarásra késztet, hogy amit korábban ütögetett vagy dörzsölt, azt most csupán simogatja; amibe belefújt, abba most csak belelehel. Puha és halk zene ez. Sőt, még annál is puhább, annál is halkabb.

Ezt tetézi a komponista a lemez belső borítójába írt útmutatása, miszerint a zene akkor éri el leginkább az általa megcélzott hatást, ha a művet abszolút normális (alsó-közép) hangerőn hallgatjuk, azaz a hangok alig érzékelhetőek, érinthetetlenek, meghatározhatatlanok; és a halkan morajló neszek lehetőség szerint mindvégig maradjanak is így a térben, anélkül hogy időközben emelnénk a hangerőt, vagy ahogyan ő fogalmaz: „nagyítanánk” a zenén. A tér szó kulcsfontosságú, és bár ez nincs külön meghatározva, az Oltreorme hangjai a térben élnek igazán, a darabot fejhallgatón keresztül hallgatni nem érdemes. És most jön Coluccino leírásának legkritikusabb és leglehetetlenebbnek tűnő kitétele: a művet csak akkor hallgassuk, ha abszolút csend vesz körül minket.

De abszolút csend manapság természetes körülmények között nem létezik. A geo-, bio-, és mindenekelőtt antrofonikus zajok mindenhol jelen vannak. Legyünk akár nagyvárosi, akár csendesebb környezetben, a mennydörgés, a szélsüvítés, a kutyaugatás, a madárcsicsergés, egy repülőgép vagy egy gyorsuló autó zaja – akár akarjuk, akár nem – előbb vagy utóbb felbukkan. Ha megpróbáljuk a szó szoros értelmében vett külvilágot kizárni, akkor is marad a falióra kattogása, a vízvezetékben lezúduló víz hangja és a többi. Coluccino szándékosan lehetetlen útmutatójával vagy azt szeretné elérni, hogy saját zajaink épüljenek az övéi közé; vagy egy zen-feladványt állít elénk, aminek nem is a megoldása a lényeg, hanem az, hogy gondolkodjunk el azon, mi minden más külső tényezőt hallunk, amikor egy zeneszerző darabját hallgatjuk.

Bármi is a szándéka Osvaldo Coluccinonak a négytételes Oltreorme ultrahalk zenéjével, illetve annak kísérőszövegével, izgalmas, elgondolkodtató alkotás. Abszolút mesteri.

1. Oltreorme 1 [12:02] 2. Oltreorme 2 [13:20] 3. Oltreorme 3 [17:45] 4. Oltreorme 4 [10:01]

osvaldocoluccino.blogspot.com
anothertimbre.com

Another Timbre | at50 | 2012

A szemfülesebbek észrevehették, hogy 2010 legvégén, házon belül összeállított „ezek voltak az év lemezei”-listánkra két Osvaldo Coluccino korongot is beválogattunk; lemezkritikát azonban sem a Gemina, sem a Neuma Q albumról nem írtunk. Ugyanis nem volt hozzá elég bátorságunk. Vannak előadók és kiadványok, amelyek annyira egyedülállóak, annyira megfoghatatlanok, hogy inkább csak lenyűgözve hallgatjuk a hangokat, elismerősen bólogatunk, csendben hümmögünk, de jobbnak látjuk, ha nem nyilatkozunk meg róluk. Nos, Coluccino és munkái is ilyenek.

Az olasz zeneszerzőről 2010 előtt jóformán semmit sem tudtam, de mint kiderült, ez nem is csoda: az 1963-as születésű Coluccino ugyanis még Olaszországban is elsősorban mint költő ismert. Eddig nyolc verseskötete jelent meg, amelyekről tekintélyes irodalmi folyóiratok, köztük a milánói Il Verri is méltató műbírálatot publikált. Zenét bár több mint harminc éve komponál, lemezeket csak az utóbbi három évben kezdett kiadni – igaz, rögtön hatot. A Voce d’Orlo (Rai Trade, 2009) kamarazenekari műveket, a Neuma Q (Die Schachtel, 2010) négy rövidebb elektroakusztikus darabot, a Gemina (Due Punti Edizioni, 2010) pedig különböző felállású duókat tartalmazott. Mindhárom kiadvány teljesen más, mégis mindhármon az abszolút zene hallható. A költő-zeneszerző afféle magányos, visszahúzódó művész, internetes honlapja nincs, biográfiája lakonikus rövidségű, kizárólag fontosabb szakmai események tételes felsorolását tartalmazza, és fotót is alig találni róla. Szimpatikus.

Coluccino zeneszerzői énjét eddig tehát tradicionális akusztikus hangszerek összeállítására írt darabok és fél-elektronikus munkák jellemezték. Ehhez képest a komponista csupán két tényezőt zárt ki teljesen az Atto komponálásnak folyamatából: a hangszereket és az elektronikát. De akkor mégis mi maradt? Kisebb-nagyobb, zenekészítéshez nem köthető akusztikus tárgyak hangjai, bármiféle elektronikus manipulálás nélkül. Ez persze manapság nem újdonság, mondhatnánk, hiszen tucatszámra jelennek meg hasonló elgondolással születő zenéket dokumentáló lemezek, a kivitelezés – az előadástól kezdve a rögzítésen keresztül egészen a szerkesztésig és keverésig – viszont kétségtelenül mesteri.

A hangokat hosszabb-rövidebb megszakításokkal négy hónapon át rögzítette a zenész, a felvétel pontos helye nem derül ki, mindössze annyit lehet tudni, hogy Coluccino a kísérlethez egy zengő, visszhangzó zárt teret használt valahol Milánó közelében. Előbbi a hangfelvételek atmoszférájából, utóbbi a lemez fülszövegéből tudható. A hétköznapi tárgyakat Coluccino dörzsöli, ütögeti, a létező összes módon hangot csihol ki belőlük, az üregesekbe belefúj, de a neszekből, zörejekből még következtetni sem lehet arra, hogy pontosan milyen tárgyat is hallunk. Anyaguk néha sejthető, fémcsövek, láncok, fahasábok, kartondobozok, de a lényeg semmiképp sem ez. Sokkal inkább az, hogy a zeneszerző hogyan szerkesztette egy öttételes, kerek kompozícióvá az apró hangok sokaságát. A hangszeletek ritkán szólnak egymással párhuzamosan, inkább egymás után, minimális átfedésekkel. Nincsenek hosszan tartó, drone-ba forduló zúgások, sem többrétegű, zavaróan túlzsúfolt pillanatok, minden hang a legmegfelelőbb pillanatban szólal meg, érződik, a legkisebb pisszenésnek, koppanásnak is pontosan meghatározott helye van. Precíz, gondos munka.

Coluccino elmondása szerint az Atto komponálása közben az összes létező, általa eddig korábban alkalmazott zeneszerzési módszert és technikát el akarta kerülni, de legalábbis ki akarta játszani. Ez minden bizonnyal sikerült is neki: hangszerek, szólamok, harmóniák, ritmus és dallam szándékos mellőzésével kreált egy érvényes, sajátos esztétikájú zeneművet.

Az Attoval szinte egyidőben két másik Coluccino-lemez is megjelent: a vonósnégyesre írt kompozíciókat tartalmazó String Quartets, illetve a Stanze, ami rövidebb zongoradarabok gyűjteménye. Előbbi a müncheni Neos, utóbbi a bécsi Col Legno gondozásában. És ha mindez nem lenne elég, kiadás előtt áll egy újabb, Parallelo című album is. 2012 Osvaldo Coluccino éve, nem vitás.

1. Atto 1 [4:54] 2. Atto 2 [9:03] 3. Atto 3 [8:56] 4. Atto 4 [4:42] 5. Atto 5 [10:58]

osvaldocoluccino.blogspot.com
anothertimbre.com

Another Timbre | at49 | 2012

Semmit sem akarnak, mégis mindent visznek. Vannak olyan zenészek, akikről mindig ez a veretes megállapítás jut az eszembe. Tim Blechmann és Klaus Filip minden kétséget kizáróan ilyen művész. A két Bécsben élő laptopzenész konzekvensen, fegyelmezetten, koncentrált figyelemmel halad egy előre átgondolt úton, ami persze a legkevésbé sem jelenti a kísérletező kedv hiányát – sőt. Végtelenül egyszerű zenei gesztusokkal, a monumentalitásra fittyet hányva teremtenek légies, szinte átlátszó, mégis megrendítő darabokat – a Pinna is ilyen.

A zenei extremitások kutatásában érdekelt Klaus Filipről már többször írtunk: jóformán bármihez nyúl, akkorát gurít, hogy bábuk nem maradnak állva. A Kai Fagaschinskivel alkotott Los Glissandinos nevű duójának Stand Clear című albumáról, valamint a harsonás Radu Malfattival, majd a csellista Nikos Veliotis-szal készített duólemezeiről emlékeim szerint csupa szépet és jót írtunk; de a tavalyi Konfrontationen fesztivál egyik legemlékezetesebb produkciója, a 36 Days Of Earthqauke In Japan című, kivételes mód megrázó hanginstalláció is az ő nevéhez fűződik. Filip a kilencvenes évek eleje óta foglalkozik elektronikus kísérleti zenével, ezen belül megálmodója és fáradhatatlan fejlesztője a Lloopp nevű szoftvernek – ezt használja a Pinna felvételein is.

A laptopduó másik fele, a német származású – és civilben szintén szoftverfejlesztő – Tim Blechmann Filip mellett a japán Seijiro Murayamával és az osztrák Manuel Knapp-pal játszik rendszeresen duóban, emellett számtalan alakalmi kollaborációs partnerrel zenélt már a dél-koreai Hong Chulkitól a maláj Goh Lee Kwangon át egészen a cseh Ivan Palacký-ig. Moka Bar néven netlabelt vezet, időnként koncertsorozatok kurátorának kérik fel, öt éve a budapesti Share egyik résztvevője volt. A Klaus Filippel működtetett duójának neve is van: Taus. A Taus sok mindent jelenthet: többek között egy indiai vonós hangszert, a görög ábécé t betűjét, de leginkább a Tim és a Klaus nevek összevonását. A duó 2007-ben már megjelentetett egy The Organ Of Corti című korongot a szlovén L’Innomable kiadónál – ennek a folytatása a Pinna.

Az ötvenperces felvétel egy bécsi koncert egyetlen térmikrofonnal rögzített, vágatlan anyaga. A fellépés helyszíne a tér lemezen jól hallható, jellegzetes atmoszférája miatt sem mellékes: az osztrák főváros egyik legrégebbi templomáról, a nyolcadik századból származó, ma kísérleti zenei programokat is befogadó St. Ruprechtről van szó. A tér mély vibrálása, valamint Blechmann és Filip ultrahalk hangjai az első öt-tíz percben szinte megkülönböztethetetlenek, majd a hangerő emelkedésével a szoftverekkel előállított szinuszhullámok és zajszövetek egymásba simulva sűrű, mégis könnyed hömpölygésbe kezdenek. A két zenész hangjai folyamatos crescendóval, egymással párhuzamosan haladnak; ha jól sejtem, a szürkés, szemcsésebb, mély morajlás Blechmanntól, a magasabb, élesebb sípolás pedig Filiptől származik. A zene drámai lassúsággal fejlődik, egy-egy újonnan érkező hang a többihez viszonyítva először hangosabban szól, majd az egyre sűrűsödő háttérbe halkulva találja meg a végső helyét. „Közelről hallgatva” nagyon is sok minden történik a darab játékideje alatt, végeredményében viszont mégis csak egy végtelenül elegáns, minimalista, megkockáztatom: meditatív darabról van szó.

Kíváncsiságból kísérletezgettem a lemez anyagával: két június végi estén nyitott ablak és halk tücsökciripelés mellett, egyszer pedig alumínium ablakpárkányon kopogó esőcseppek kíséretében hallgattam végig a Pinnát. Nem működött. Blechmann és Filip munkája steril körülményeket, zárt teret, és mindenekelőtt egy jó fejhallgatót igényel.

(A lemezkritika – de leginkább a zene – képes illusztrálásához Fiona Robinson brit grafikus Study – unfolding című zsírkréta- és grafitrajzának egy részletét használtam, amit – az analógia kedvéért – minimálisan, az órajárásával ellenkezően megdöntöttem.)

1. Pinna [50:15]

tim.klingt.org
losglissandinos.klingt.org/klaus2.html
anothertimbre.com

Another Timbre | at48 | 2012

Tegnapelőtt végre személyesen is volt alkalmam találkozni az Another Timbre lemezkiadót vezető Simon Reynell-lel, akit – mindkettőnk legnagyobb örömére – le is raboltam egy tucat AT-koronggal. Néhány korábban megjelent, de a gyűjteményemből még hiányzó album mellé megkaptam tőle a label két legutóbbi „kiadványkötegét”, aminek a darabjait most nem fűzi össze semmilyen koncepció, szimplán csak lenyűgöző alkotások. Mind a kilenc cd-ről megkísérlek írni néhány épkézláb gondolatot, Magnus Granberg és a Skogen munkája után jöjjön most egy lemez egy radikális elektroakusztikus improvizációban utazó női triótól. Krebs, Caddy és Mayas: Thread.

Annette Krebs (Homburg-Saar, 1976) és Magda Mayas (Münster, 1979) neve már többször előfordult az Improv.hu-n, egyedül talán a Melbourne-i születésű Anthea Caddy-ről nem írtunk még. Jelenleg mindhárman Berlinben élnek, a zongorista Mayas és a csellista Caddy hat éve rendszeresen játszik duóban, Caddy és a gitárokkal, majd elektronikus hangszerekkel is kísérletező Krebs pedig négy éve, egy multimédiás installáció zenéje kapcsán dolgozott először együtt. Hármójuk zenekara – amit több helyütt The Magnets néven tüntettek fel – egy zártkörű lakáskoncerten debütált 2008-ban. Ezt rögtön további, már nyilvános fellépések és stúdiómunkák követték – bemutatkozó albumukon is egy koncert- és egy stúdiófelvétel szerepel.

A Thread két része csak látszólag áll szemben egymással, igazából tökéletesen idomulnak egymáshoz. A Sands egy tízperces berlini stúdiómunka 2008-ból, a Shore pedig egy közel félórás bostoni koncert anyaga 2009-ből. A természetes különbségek ellenére a két darab tökéletesen passzol, és kellően hasonlít egymáshoz ahhoz, hogy a lemez egésze világos és egységes képet adjon a trió kezdeti tevékenységéről. Csak egyetlen példa: az első felvételben Krebs szalagról bejátszott beszédfoszlányokat alkalmaz, amikhez hasonlók később – sokkal hangsúlyosabban – a koncertfelvételen is megjelennek. A hasonlóságok és az előre (vagy vissza) utalások miatt a Sands mintha a Shore bevezetése lenne. Akár tudatos, akár nem, a végeredményt tekintve a megoldás több mint szerencsés.

A két akusztikus hangszer kifogástalan balanszban van Krebs eszközeivel, aki a két felvétel alkalmával egy preparált elektromos gitárt, válogatott tárgyakat, hangszalagokat és egy saját keverőpultot használt. Mayas ezúttal is leginkább zongorájának a belsejét használja: a belső fémhúrokat egészen biztosan többször érinti, mint a külső billentyűsort. A három játékos többnyire egyszerre, hullámszerűen mozdul, a rövidke részeket csöndek tagolják. Az arányok persze folyamatosan változnak, az egyik játékos gyakran folytatja a másik által elkezdett frázist, kiegészítik, ösztönzik, vagy éppen visszafogják egymást; érződik, hogy ismerik a másik játékstílusát, improvizációs habitusát. Röviden, tömören: az összjáték kiváló.

Ezzel a koronggal együtt egy Angharad Davies, Tisha Mukarji és Dimitra Lazaridou-Chatzigoga közös albumot is kaptam, méghozzá közvetlenül Jennifer Allum, Sarah Suhges és Lazaridou-Chatzigoga triójának első közös koncertje után. A fiatal hölgyek Reynell felkérésére játszottak együtt, és a kollaborációból valószínűleg hamarosan lemez is fog születni. Nagyon mennek ezek a női hármasok, és ez roppant mód jól van így!

1. Sands [9:55] 2. Shore [26:00]

annettekrebs.eu
mapsofme.wordpress.com
magdamayas.jimdo.com
anothertimbre.com

Another Timbre | at47 | 2012

A Skogen a svéd Magnus Granberg kamarazenekara, a komponista-együttesvezető Granberg pedig nem más, mint annak a Sheriff nevű duónak az egyik fele, ami 2003 szeptemberében két koncertet is adott az Ultrahang Fesztiválon. A szaxofonos múltú, de az említett duóban már gitáron játszó Granberg most ugyanazt csinálja zongoristaként nagyban, mint amit anno a Sheriff-fel kicsiben: előadóként és szerzőként is visszafogott, mégis bensőséges atmoszférát teremt, erősen melankolikus kompozícióinak az erejét az egyszerűség, a szűkszavúság, az el nem játszott hangok adják.

Az Ist gefallen in den Schnee előadásához az eredetileg kvintettként működő zenekart Granberg két helyi és két Stockholmba látogató zenész bevonásával nonetté bővítette: Anna Lindal hegedűn, John Eriksson vibrafonon; a walesi Angharad Davies szintén hegedűn, a japán Toshimaru Nakamura pedig önmagába visszakötött keverőpulton játszik. A Skogent alapvetően Granberg mellett a csellista Leo Svensson Sander, az ütőhangszeres Erik Carlsson, az üvegpoharak és -tálak hangjait felhasználó Henrik Olsson (ő az egykori Sheriff duó másik fele), valamint a különféle elektronikus berendezéseken játszó Petter Wästberg alkotja. Kilenc zenész, nem mindennapos hangszer-összeállítás, első ránézésre kusza, veszélyes ügy. Persze nem az.

Granberg egy interjúban elárulta: a szerzemény ritmikáját Schubert Die Winterreise című dalciklusának két darabja, tonalitását pedig egy dzsessz sztenderd ihlette. Ezek persze csupán érdekességek, mert a legkevésbé sem vezethetőek vissza a 61 perces műből. Engem például sokkal inkább egy szabadon kezelt késői Feldman-darabra emlékeztet az Ist gefallen in den Schnee, mint egy többszörösen továbbgondolt dzsesszkompozícióra.

Bárhogy is legyen, a játékosok kifinomult érzékkel egyensúlyoznak a lassan épülő, egyre sűrűsödő darab előadása és az egyéni improvizációk között. Mind a kilenc zenész gondosan ügyel arra, hogy ne játsszon keresztbe a másiknak, sőt: a zongora vezető szerepe mellett a többi hangszer hangja mintha csupán fel-felbukkanó hópihe lenne. Ritkán hallani ilyen érzékeny és nyugodt zenét, ennyi teret és lezáratlanságot, ilyen sok le nem játszott hangot. Granberg esetében a visszafogottság nem feszültséget, hanem valamiféle hívogató titokzatosságot, álomszerűséget, ellenállhatatlan eleganciát generál.

A külső borítón látható kép K.E. Bjurberg festményének reprodukciója: lankás téli táj, hófödte háztetők, kopasz fák – árad róla a nyugalom és a csend. Remek vizuális adalék egy remek zenéhez.

1. Ist gefallen in den Schnee [61:10]

myspace.com/skogenskogen
anothertimbre.com

Another Timbre | at45 | 2011

Dominic Lash nagybőgős és Patrick Farmer ütőhangszeres Bestiaries című korongja vitathatatlanul a tavalyi év legemlékezetesebb improvizációs lemezei közé tartozik; legújabb albumukon – a zongorán és preparált citerán játszó Sarah Hughes-szal kiegészülve – egy hosszabb rögtönzött felvétel mellett három komponált darabot játszanak. A három hangszeres a német Eva-Maria Houben és a holland Taylan Susam egy-egy művét interpretálták az Another Timbre kiadó második „Csend, és ami utána van” című lemezsorozata számára.

A cd borítójának gerincén összesen öt név olvasható – ebből az utolsó kettő természetesen a zeneszerzőké -, de a Droplets számomra egyértelműen Dominic Lash lebilincselő teljesítményéről szól, aki amellett, hogy játékával mind a négy felvételen szerepel, az album második felét kitevő Nachtstück című Houben-darab 34 perces részletében minimum csodát, de talán még annál is többet művel.

Az első és a harmadik felvétel Taylan Susam 2009-ben komponált, For Maaike Schoorel című művének két különböző kivitelezése. Mindkét variáció időtartama hat perc körüli, az előadók mindkét esetben Lash, Framer és Hughes – igaz, Patrick Farmer itt ütőhangszerek helyett egy akusztikus lemezjátszót használt a hangkeltéshez. Susam darabja egy meglehetősen rugalmas kotta instrukciói mentén játszható: a játékosok száma és a hangszerek összeállítása nincs egzakt módon meghatározva, úgy, ahogyan a mű pontos játékideje sincs megadva. A hangok magassága és a zene dinamikája is az előadók döntésétől függ, Susam csak annyit kér, hogy egymással parallel, vagyis párhuzamosan futó hangokat szólaltassanak meg a játékosok, és ezek ne legyenek hosszabbak három másodpercnél. A puhán és ultrahalkan hullámzó darab végletes egyszerűsége miatt elragadó. A két variáció között meghatározó különbség van: az egyik során a zenészek nem a megszokott módon szólaltatják meg hangszereiket, hanem fújják az azokra erősített hangszedőket, mikrofonokat. A hagyományos verzió végtelenül diszkrét és elegáns, a másikra pedig nincs jobb szó: emberi. Három zenész lélegzetét halljuk, ami kétszer sosem szól ugyanúgy.

A második felvétel a hangszeresek 21 perces szabadimprovizációja, amit az oxfordi Brookes egyetem stúdiójában rögzítettek 2011 januárjában. Az anyagon a természet is helyet kapott, ugyanis a rögtönzést nyitott ablakok és ajtók mellett vették fel, és a keverés tökéletes egyensúlyának köszönhetően a zenei hangok közötti csendekbe a fák suhogása, madarak csicsergése, autók távoli zaja is beleszűrődik. Lash nagybőgője megrázóan mély regiszterekből szól: ha elég hangosan hallgatnánk a zenét, egy-két tárgy biztosan megremegne a mélynyomónk közelében. A trió improvizációja – bár a zene még mindig rendkívül elegáns és visszafogott – itt már sokkal szélesebb teret és lehetőséget használ ki, mint a komponált darabok esetében. A hangszeresek jóval szabadabban mozognak, nem precízen elrendezett hangkötegeket hallunk, sokkal inkább egy koncentrált, szűkszavú, mégis fantáziadús összjátékot.

A negyedik felvétel kétségtelenül a korong csúcspontja: Dominic Lash Eva-Maria Houben 2007-es Nachtstück-jének egy közel 34 perces részletét játssza. Nagybőgő szóló finoman vonózott hangok kötegével és hosszú-hosszú csendekkel – eddig akár megszokottnak is gondolhatnánk a darabot, ám annak kivitelezése, a felvétel helye és körülményei vastagon hozzájárulnak a produkció érdekességéhez. A művet tavaly szeptemberben, egy Hathersage nevű, Derbyshire megyei falu melletti erdőben játszotta el Lash – szakadó esőben, feje fölött tető nélkül. A lemez fülszövegében részletesen olvashatjuk a nagybőgős visszaemlékezését, aki bevallja: bár egyedülálló felvétel született, egyhamar biztosan nem viszi ki újra hangszerét a zuhéba. Az atmoszférát és a nagybőgő hangját térmikrofonok rögzítették, de valószínűleg kontaktmikrofonok is erősítették a bőgő hangját, ugyanis amikor a leghevesebben szakad az eső, tisztán halljuk azokat a koppanásokat-roppanásokat, amiket az esőcseppek okoznak a hangszedő pasztillájának a falán. A zápor hangja mellett tökéletesen kivehető a környezet összes többi nesze: szélfúvás, varjúkárogás, vonatfütty, elhúzó autók és repülők távoli morajlása, illetve időnként a közelben legelésző bárányok bégetéseit is halljuk. Elképesztő hanganyag.

Annak ellenére, hogy mindössze 30 év körüli zenészek játszanak (Lash 1980-as születésű, Farmer és Hughes ha jól tudom, még nála is fiatalabbak, Taylan pedig ’86-ban született), rendkívül érett és bölcs zenét hallunk a Droplets-en. És a hangszeresek méltatása mellett feltétlenül szót érdemel Simon Reynell hangmérnöki, produceri és hanglemezkiadó-vezetői munkája, aki néhány esztendő alatt a mai zenék egyik legfontosabb kiadójává tette az Another Timbre-t.

1. Taylan Susam’s For Maaike Schoorel (Realisation #1) [5:30] 2. Elusion (Improvisation) [21:09] 3. Taylan Susam’s For Maaike Schoorel (Realisation #2) [6:05] 4. Eva-Maria Houben’s Nachtstück (Extract From Outdoor Realisation) [33:37]

dominiclash.co.uk
ideasattachedtoobjects.blogspot.com
sarahhughesportfolio.blogspot.com
anothertimbre.com

Another Timbre | at37 | 2010

Michael Pisaro „zongorás” kompozíciói az Another Timbre tavaly novemberi „Silence And After 1” című lemezsorozatának negyedik darabjaként jelentek meg. A főleg improvizációs zenék dokumentálásában érdekelt kiadó John Cage amerikai komponista Csend: Előadások És Írások című kötetének megjelenésének 50. évfordulójára időzítette a csendet a középpontba állító, részben komponált, részben rögtönzött darabokat tartalmazó albumok publikálását. Pisaro Fields Have Ears 1, Fade és Fields Have Ears 4 című szerzeményeit a Philip Thomas brit zongorista játssza.

Némi képzavarral élve: és most lássuk, mit hallunk. A 2008-ban született Fields Have Ears első verzióját zongorára és magnószalagra írta Pisaro. A zongora szólama mellett környezeti felvételeket, szinuszhullámokat és más mesterséges zajokat hallunk. A kompozíció első percében már rögtön a természet lágy ölén járunk: a madárcsicsergés mellett a szellő fújását, egy távoli autóút, és időnként a felhők felett elhúzó repülőgépek zaját halljuk, de valami mégsem stimmel – a természetbe természetellenes hangokat is csempésztek. A felvétel alapzaja mintha szándékosan fel lenne erősítve, de az még valószínűbb, hogy a felszín alá mély búgásokat, magas sípolásokat szerkesztett Pisaro. Philip Thomas rendkívül komótosan, „kivárósan” játszik, lassan, hosszú szünetek közbeékelésével üti le a billentyűket, a hangok se nem túl puhán, se nem túl keményen szólalnak meg, Thomas mintha arra törekedne, hogy a zongora és a környezet hangjai idővel eggyé váljanak. Mesés 20 percet hallunk, a mű a környezeti felvételek megszámlálhatatlan rétegét egymásra halmozó, vibráló July Mountain című Pisaro-darab tökéletes ellentettje.

A 2000-ben írt Fade egy szóló zongoradarab, vagy ha úgy tetszik: a zongora hangjának és a csend duettje. A hangot szándékosan írtam egyesszámban, a Fade ugyanis mindössze egyetlen hangot tartalmaz, ezt ismételgeti bő 20 percen keresztül Thomas. Ebben a nagyon egyszerű kompozícióban Michael Pisaro a hangok közötti szünetekkel játszik: a rövid blokkokban a hangokat többször (minden egyes alkalommal változik, hogy hányszor) és mindig más időközönként üti le a zongorista, a blokkokat mindig más időtartamú szünetek követik, ilyenkor – attól függően, hogy Thomas a hangot mennyiszer ütötte le egymás után – a kicsengések mindig másként alakulnak. Ahogy a darab címe is következtetni enged rá, a Fade (csak úgy, mint Eva-Maria Houben zongoradarabjai, amiről tegnap írtunk) a hangok elhalványulásának, eltűnésének variációiról szól.

A Fields Have Ears negyedik, 2009-es verziója már négy (vagy több) játékosra íródott – ezt itt most tizennégyen adják elő. Az alap kvartettben Philip Thomas mellett Patrick Farmer, Sarah Hughes és Dominic Lash játszik, a további tíz játékos pedig az Edges Ensemble tagjai. 30 másodpercnyi néma csend után zenekar néhány tagja nagyon halkan, nagyon finoman kezd játszani, összesen 40 másodpercig, amit aztán 20 másodperc csönd követ. Ezután újabb szekvencia következik, de a hangszeresek összeállítása, a játékidő, és a szünet ideje már más, mint az előbb volt. Ez összesen tizenhétszer ismétlődik meg a közel 28 perces kompozíció során. A néma részek közül a legrövidebb öt, a leghosszabb hatvan másodpercig tart. Amikor a zenészek játszanak, azt rendkívül halkan teszik. Nem hagyományos módon zenélnek, minden bizonnyal csak hangszereik felületét simogatva neszelnek, zörögnek, megteremtve ezzel talán minden idők legdiszkrétebb, leghalkabb zenéjét. Az Edges Ensemble tagjai között van trombitás, klarinétos, csellista és laptopzenész tehát mindenki csinál valamit – csak éppen majdnem hallhatatlanul.

Az Another Timbre honlapján néhány napja jelent meg a hír, hogy a „Silence And After 2” lemezszéria öt új darabja júliusban jelenik meg, olyan előadók munkáival, mint például Jez Riley French, Daniel Jones, Rhodri Davies vagy Dominic Lash. A játékosok többek között John Cage, James Saunders, Taylan Susam és Eva-Maria Houben darabokat adnak elő.

1. Fields Have Ears 1 [20:05] 2. Fade [20:16] 3. Fields Have Ears 4 [27:40]

michaelpisaro.blogspot.com
philip-thomas.co.uk
anothertimbre.com

Another Timbre | at07 | 2008

Frédéric Blondy és Thomas Lehn kettőse nem siet, nem kapkod: a két zenész hét éve adta első közös koncertjét, bemutatkozó nagylemezükre mégis egészen mostanáig kellett várni. És ilyenkor szokták mondani: megérte. Megérte, ugyanis a sheffieldi székhelyű Another Timbre kiadó nem hogy katalógusának eddigi legizgalmasabb albumát, de könnyen lehet: a 2008-as esztendő egyik legélvezetesebb produkcióját szállította.

A Bordeaux-i születésű, jelenleg Párizsban élő Frédéric Blondy, valamint a fröndenbergi származású Thomas Lehn jól ismert hangszeresei a globális improvizációs szcénának. Hosszú évek óta koncerteznek, készítenek lemezeket – ám kétségtelen: a mára csak analóg szintetizátorokkal kísérletező Lehnnek jóval több produkció írható a számlájára. Valóságos zenekarhalmozóként nincs olyan zenész, akivel ne játszott volna. Alkalmi duói és triói mellett talán leginkább a Konk Pack és Keith Rowe MIMEO-jának tagjaként ismert. Érdekesség: egyik legutóbbi magyarországi fellépést a szegedi Jate Klubban abszolválta a harsonás Günter Christmann és a nagybőgős Alexander Frangenheim társaságában 1998-ban. Frédéric Blondy valamivel fiatalabb tagja a ma vezető zenei experimentalistáknak. A kilencvenes évek közepe óta koncertezik és készít albumokat kisebb-nagyobb csoportokkal, melyek közül számomra a Hubbub kvintett a legfigyelemreméltóbb.

Az Obdo lemez két darabja három koncertfelvételből áll. A rövidebb, Pooq névre keresztelt improvizáció 13 percét két francia fesztivál hanganyagából ollózták össze. Első blindre talán meglepő lehet, hogy a Bourugne-i és a Montreuil-i koncertet három esztendő választja el egymástól. A szerkesztési elv érdekes,hiszen – bár nem ismerem a teljes koncertfelvételeket – mintha pont a hangsúlyosabb zenei történések estek volna a vágások áldozatául. Ami megmaradt az halk és tétova. A Pooq tehát egy csendesebb darab: Blondy apró és erőtlen neszeket csihol zongorájának belsejéből – azaz többször érinti hangszerének belső húrjait, mint a billentyűket -, ezeket manipulálja Lehn valós időben. A zongora hangjai bizarr kicsengéseket, kifacsart visszhangokat kapnak – Lehn szintetizátora itt kizárólag Blondy zongorájának hangját használja külső bemeneti jelként.

A korongot uraló Obdo már egy vágatlan, teljes koncertfelvétel, amit 2004 nyarán rögzítettek a Périgueux-i Actes Temporaires fesztiválon. A majd’ 40 perces darab bár meglehetősen nehézkesen indul, végül jóval eseménydúsabb, hangosabb és persze kerekebb, mint az előző felvétel. A két zenész itt már nem finomkodik: előadásmódjuk, illetve a zongora és az analóg szintetizátor hangjai jóval szélesebb spektrumot járnak be – külön utakon. Hiszen Lehn itt már nemcsak Blondy zongorájának bejövő hangjait modulálja, hanem saját forrású zajokkal is dolgozik. A csend közeli pillanatoktól rövid út vezet a harsány zajig, és vissza. Jóleső csapongás, különös emelkedettség jellemzi a két zenész játékát.

Frédéric Blondy és Thomas Lehn kettősének produkciója amellett, hogy újabb szemléletes példája a tisztán akusztikus és elektronikus hangszerek ügyes párosításának, jóval több mint érdekes hallgatni való. Végre egy biztos kézzel, markánsan meghatározott zenei univerzum, amiben jó (meglepetéstől tátott szájjal) járni-kelni.

1. Pooq [12:47] 2. Obdo [37:00]

fredericblondy.net
thomaslehn.com
anothertimbre.com