Pascal Niggenkemper’s Le 7éme Continent – Talking Trash
Clean Feed | CF373CD | 2016
Pascal Niggenkemper német-francia nagybőgős legújabb szextettjének bemutatkozó munkája az idei év legmeghökkentőbb lemezei közé tartozik. Az ilyen erős felütésekkel persze nem árt csínján bánni, az idő ugyanis könnyen bebizonyíthatja, hogy nem volt igazunk; de a Talking Trash nyugtalanító mélységben sodródó hangkötegeit hallgatva nem lehet nem megállapítani a kompozíciók, a hangszer-összeállítás és a kivitelezés megkérdőjelezhetetlen egyedülállóságát. A zenekarnév, a lemezcím, az elülső borító fotója, valamint a csomagoláson végigfutó hullámok rajzai rögtön sejtetik: egy jól átgondolt konceptalbummal van dolgunk.
A nagy csendes-óceáni szemétsziget, vagy ahogyan újabban nevezik, a hetedik kontinens, a tengeráramlatok által összeterelt, vízfelszínen és az alatt lebegő hulladékhalom a Csendes-óceánon. Az úszó szemét jelenleg 3,4 millió négyzetkilométeren terül el – és egyre csak növekszik. A felelőtlen fogyasztói társadalom által létrehozott, folyamatos mozgásban lévő tengeri hulladékdomb azért alakulhatott ki, mert a Csendes-óceán északi medencéjében egy körkörös áramlási rendszer található, ami a tengerbe szórt, illetve a folyók által az óceánba hordott, biológiai lebomlásra képtelen műanyag törmelék nagy részét összegyűjti. A szemétsziget, ami már most nagyobb mint India területe, két nagyobb, egymással lazán összekapcsolódó foltból áll. A megállás nélkül hömpölygő és egyre terebélyesedő óceáni hulladékszigetet közel harminc éve fedezték fel kutatók, és feltételezéseik szerint a világ más részein is találhatók hasonlók. A jelenségről olvasott sajtóhírek és elemzések, valamint a látványos vízalatti és -feletti fotók olyannyira magával ragadták a nagybőgőst, hogy elhatározta: hangokká formálja az abszurd valóságot.
A szokatlan inspirációhoz Niggenkemper egy szokatlan hangszer-összeállítású szextettet verbuvált. A két, egymáshoz kapcsolódó szemétfolt mintájára két egymásba fonódó trió alkotja a Le 7éme Continent-t. A két trió hangszer-összeállítása is közel azonos: két klarinét, két zongora és két basszus-hangszer. Joachim Badenhorst és Joris Rühl klarinéton, Eve Risser és Philip Zoubek preparált zongorán, Julián Elvira szubkontrabasszusfuvolán, az ötlet- és zenekargazda Pascal Niggenkemper pedig nagybőgőn játszik. A lemez hetedik tételén Constantin Herzog bőgős helyettesíti a szubkontrabasszusfuvolát, így itt tökéletessé válik az ikertrió-formáció. Ennek viszont rögtön ellentmond a három ikerduó koncepciója, ugyanis a felvételeket hallgatva, mindig két hangszeres, nagyon hasonló témákat játszva kapaszkodik össze, hogy aztán konfrontálódjon a másik két párossal. A több szinten működő, rafináltan kreatív ötletek nem állnak távol a nagybőgőstől, akinek kompozíciós technikájára saját bevallása szerint olyan zeneszerzők hatottak, mint Scelsi, Stockhausen, Radigue, vagy éppen Kagel.
Pascal Niggenkemper egyedülálló koncepciójának végeredméneképpen egy olyan 54 perces, sötét tónusú vízalatti hangtájképet kapunk, amit hallgatva sokszor problémás megkülönböztetni, hogy melyik hang melyik játékostól származik. Risser és Zoubek legtöbbször zongorájuk preparátumokkal kiegészített belsején játszanak, Rühl pedig erősítőt használva nagyítja fel klarinétjának legfinomabb neszeit. Általában mindenkinek van egy prekoncepciója arról, hogy milyen hangokra számít, amikor meglátja a hangszerek listáján a klarinétot, a zongorát vagy a nagybőgőt; a szextett tagjai viszont mintha azon fáradoznának, hogy hogyan cáfoljanak rá a berögzült elvárásainkra. Itt nincsenek jól megszokott klarinét-, zongoza- vagy nagybőgőhangok, van viszont tengernyi örvényszerűen sodródó hang, amik laza kötegekké állnak össze, majd foszlanak szerte és komótosan áramlanak tovább a maguk útján. Baljós bizonytalanság és megfoghatalanság uralja Niggenkemper a kölni Loftban rögzített munkáját, ami felépítését tekintve valószínűleg a kompozíció és improvizáció ingatag határmezsgyéje körül rendeződik.
A hét tételre tagolt darab alcímei tovább boncolgatják a nagy csendes-óceáni szemétsziget jelenségét. A második rész címe rögtön földrajzi koordinátákat nevez meg (135°W – 155°W & 35°N – 42°N), ami az úszó hulladéksziget helyét adja meg. A hetedik tétel, az Ideonella Sakaiensis az egyetlen olyan baktériumról kapta a nevét, ami képes a műanyagot lebontani, azaz semlegesíti a biológiai lebomlásra képtelen szemetet. A Gyres Océaniques a tengeráramlatok cirkulálását jelöli, a Plastisphere az óceán szemétszigetein felfedezett mikrobiális organizmusok gyűjtőneve, a Kinetic Islands pedig ismét egy lehetséges megoldást, az áramlatokkal utazó mesterséges szigeteket jelenti, amik sodródásuk során összegyűjtik a vízben lebegő szemetet. A nagybőgős-zeneszerző tehát semmit nem bízott a véletlenre, jól felépített konceptlemeze kreatívan, és a lehető legtöbb szinten hívja fel a figyelmet és magyarázza el a „hetedik kontinens” problémáját.
Bevallom, Pascal Niggenkempert eddig egy preparátumok garmadájával dolgozó, szuggesztív nagybőgősnek gondoltam, most, a Talking Trash lemezzel viszont mint zeneszerző abszolvált egy mérhetetlenül erős kinyilatkoztatást. Mind a koncepció, a hangszerelés és a megvalósítás csillagos ötös. Lelkesítő, mi több, egyesnesen magával ragadó album.
1. Great Pacific Garbage Patch [3:04] 2. 135°W – 155°W & 35°N – 42°N [3:54] 3. Gyres Océaniques [6:21] 4. Plastisphere [9:51] 5. Talking Trash [4:08] 6. Crochet Coral Reef [3:50] 7. Ideonella Sakaiensis [7:47] 8. Geisternetz [5:12] 9. Kinetic Islands [9:22]
Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.
