Improv.hu

Creative Sources | cs322 | 2015

Berlinből érkezett a francia Justin Lépany első szólólemeze, amit a portugál Creative Sources jelentetett meg. A korongon hallható három gitárkompozíció közvetlenül vagy közvetve kapcsolódik az év elején Párizsban bemutatott Agnes (In Redemption) című fotóinstallációhoz; alkalmazott zenéről van tehát szó, ami szerencsére van olyan erős, hogy önnön jogán is abszolút érvényes legyen, nem feltétlenül szükséges hozzá az Agnes-projekt vizuális oldalának empirikus ismerete.

Lépany Japánban született francia és amerikai szülők gyermekeként. Tinédzserként kezdett gitározni, a Université Paris 8 falai között dzsesszt és muzikológiát tanult. Előadóként és komponistaként azt vallja: egy zenésznek mindig előre kell tekintenie, kísérlet kísérlet után új utakat kell keresnie, ugyanakkor sosem szabad megtagadnia a korai, legelemibb hatásait. Justin Lépany stílusa ennek megfelelően fiatalkori, máig felvállalt behatások mentén alakult: a heavy metal, a blues, a modern jazz, a tradicionális világ- és a kortárs komolyzene mind-mind jelen vannak darabjaiban, komponáljon akár orgonára, két tenor szaxofonra, női kórusra, zongorára, hárfára, vagy éppen elektromos gitárra.

A zeneszerzés mellett Lépany másik meghatározó szenvedélye a fotózás: első, Arizona című audiovizuális installációját két éve mutatták be Berlinben, ahol a zenei részt egy szóló hárfára írt darab, a képi részt pedig az arizonai sivatagban (vissza a gyökerekhez) készített fotói adták. Az egyképes Agnes (In Redemption) munka fotója már urbánus közeget mutat. A fekete-fehér képet egy nagyméretű alumíniumlapra nyomtatták, amit enyhén meghajlítottak, hogy az egyedi perspektívát és mélységet kapjon. A fotó mellé applikált fejhallgatóból jelen lemez első tételének rövidített, de a végtelenségig loopolt anyaga szólt.

Nyers, végletekig lecsupaszított hangzású zakatolással indít a lemez. Gitáron ezúttal maga a szerző játszik, aki szerencsére nem bonyolította túl az eszközparkját: talán csak egyetlen loop stationt, egy delay-t és egy hangerőpedált használ, így a kompozíció is kellő megfontoltsággal, kapkodás nélkül, jóleső lustasággal bontakozik ki. Az Agnes mellé felsorakoztatott Tügüdüdü (God Of Smokes) és az And Raven Stole The Sun annyiban követik a bő 25 perces címadó darabot, hogy azok is hasonlóan minimalista hangzással szólalnak meg, és több, lazán egymáshoz fűzött epizódokból állnak.

Lépany debütáló albuma az instrumentális post rock emblematikus előadóit (legtöbbször talán a japán Mono és az amerikai Explosions In The Sky neve jutott az eszembe) idézi, azzal a különbséggel, hogy az ösztönösséget itt az akkurátus tudatosság váltja. A monotonon poroszkáló, vagy éppen gyorsuló-lassú hangokat Justin Lépany patikamérlegen méri, a váltásokat pedig szögmérővel, vonalzóval. Feszültséggel teli, szépen konstruált az Agnes (In Redemption) lemez három kompozíciója, és ez messze elég ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen: milyen is lehet az, amikor a zeneszerző és az előadó nem egy és ugyanaz a személy. Kíváncsian várom Lépany harangjátékait, szaxofonokra, hárfára vagy éppen női kórusra írt darabjait.

1. Agnes (In Redemption) [25:40] 2. Tügüdüdü (God Of Smokes) [7:55] 3. And Raven Stole The Sun [14:38]

lepany.com
creativesourcesrec.com

Creative Sources | cs314 | 2015

Közönséges zene – a szó egyszerű, szerény, és a legkevésbé sem pejoratív értelmében. Nikolaus Gerszewski, jelenleg Budapesten élő német zeneszerző 2007 óta írja klasszikus képzettségű-, autodidakta-, vagy éppen nem-zenészek által egyaránt előadható kompozícióit, melyek instrukciói grafikus diagramok mentén rendeződnek. A korábban vizuális művészetekkel és műkritikával foglalkozó Gerszewski darabjai az absztrakt képi gondolkodás egyenesági folytatásai, ha úgy tetszik, precízen konstruált hangfestmények, amelyek szónikus kontextusba helyezett kulcsszavai a terek, a felületek, a rétegek, vagy éppen a tárgyak.

Ahhoz, hogy megkíséreljük körülírni Nikolaus Gerszewski közönséges, egyben megfoghatatlan zenéjét, a vizuális ábrázolás, az elvonatkoztatott képzőművészetek felől kell közelítenünk. A konceptualista szerző érdeklődésének középpontjában mindig is az absztrakt, a konkrét vagy a nem-ábrázoló festészet állt: informális művészet vagy tachizmus, konstruktivizmus, absztrakt expresszionizmus, minimalizmus, radikális- vagy akciófestészet. Ezek voltak tipikusan azok az irányzatok, amelyek az ötvenes-hatvanas évek New York-i kortárs zenéjére is meghatározó befolyást gyakoroltak. A New York-i iskolához hasonlóan, Gerszewski Ordinary Music kompozíciósorozatát is ez az erős képi gondolkodás jellemzi.

Az autodidaktaként induló zeneszerző addig tanulmányozta és játszotta John Cage, Christian Wolff és Cornelius Cardew egyes grafikus partitúráit (Four6, Edges, Treatise és a többi), mígnem megtalálta azt, amit maga is szeretne. Főként képes instrukciókon alapuló, kellő előadói szabadsággal interpretálható zenét, ami megszólaltatása után pontosan annak tűnik, mint ami: predeterminált agyagból épülő ad-hoc kompozíciónak. Jelen darab sem igazán találkozik a hagyományos művekkel szemben támasztott elvárásokkal. A kotta például sokkal inkább egy kreatív zenei folyamatot segítő munkaalap, ami vegyesen biztosít zenei és nem-zenei jeleket, továbbá megengedő utasítások sorozatát, hogy ezeket a jeleket az előadók hogyan-miként használják.

Gerszewski célja az Ordinary Music-darabok esetében, hogy kijátssza a kompozíció és az improvizáció fogalmát és gyakorlatát. Mindkettőt megpróbálja kiküszöbölni, kizárólag magukra a hangokra koncentrál, ám azokra sem mint fizikai jelenségekre vagy szenzuális élményekre, sokkal inkább mint a kifejezés művészi formájára. A zeneszerző bevallása szerint például grafikus kottáinak alapvető funkciója, hogy meggátolja a szabad improvizációt, mindvégig konzisztens zenekari hangzást biztosítson, ami teljesen független az előadásban részt vevő zenészek leleményességétől, egyéni invencióitól.

A szériában a harmincötödik darab címe: szövetek; vagy struktúrák. Konkrétan meghatározott hangszer-összeállítás ezúttal nincsen, a zárójeles alcím mindössze ennyit köt ki: kreatív nagyzenekarra. Az előadó együttes egy Gerszewski portugál zenészbarátait tömörítő elektroakusztikus nonett, a zongorán és melodikán játszó szerző mellett Nuno Torres szaxofonossal, Armando Pereira tangóharmonikással, Ernesto Rodrigues brácsással, Guilherme Rodrigues csellistával, Pedro Roxo nagybőgőssel, Carlos Santos laptopzenésszel, Pedro Castello Lopes ütőhangszeressel és André Mota dobossal. A négytételes, szűk háromnegyed órás darabot négy és fél éve rögzítették Lisszabonban, lemezen való megjelenésére egészen mostanáig kellett várni.

Megérte.

1. Drone [15:23] 2. Loop [14:51] 3. Absent Minded [7:06] 4. Moments [6:23]

ordinary-art.com
creativesourcesrec.com

Creative Sources | cs253 | 2014

Nyolc akusztikus improvizáció. Nyolc előzékeny és végeredményében kellemes, könnyen hallgatható zenei párbeszéd Neil Metcalfe fuvolás és Daniel Thompson gitáros között. A londoni szabadimprovizációs színtér két generációjának képviselői közel egy éve találkoztak, hogy utánajárjanak, stúdióban, némiképp sterilebb körülmények között is tudnak-e egymásnak mit mondani. Tudtak. Az eredmény egy meghitt, olykor kerek egész, olykor pedig bájosan lezáratlan rögtönzések szűk háromnegyed órás gyűjteménye. Szimpatikus, őszinte, a pillanatot rögzítő lemez az Eight Improvisations, aminek egyik legfőbb erénye, hogy nem akar kifogástalannak, makulátlannak tűnni.

Neil Metcalfe-t akár a brit szabadzene veteránjának is nevezhetnénk, a kilencvenes évek első felében tagja volt a hazájukból számkivetett dél-afrikai muzsikusok előtt tisztelgő legendás The Dedication Orchestrának, majd az Intuitive Art Ensemble-nek és Paul Rogers Freedom Orchestrájának; játszott Evan Parker Crossing The River oktettjében, illetve a Transatlantic Art Ensemble-ben. Sokat szerepelt Paul Dunmall szaxofonos kisebb-nagyobb formációiban, az utóbbi években pedig többnyire londoni hangszeresekkel – köztük John Rangecroft klarinétossal vagy éppen Olie Brice nagybőgőssel – jelentetett meg duólemezeket. Ma is nyitott, fáradhatatlan zenészember, nincs olyan kétheti- vagy havi rendszerességű klubest, vagy London Improvisers Orchestra koncert, ahol ne lépne színpadra.

A duó másik fele, Daniel Thompson, fiatal kora ellenére néhány esztendő alatt a helyi szcéna meghatározó figurájává, egyéni hangú gitárosává vált. Tanára és mentora, John Russell játékstílusa mély és tagadhatatlan nyomot hagyott gitártechnikájában, de ezzel nincs is semmi gond. Állandó zenészpartnerei közé tartozik Benedict Taylor brácsás, Alex Ward és Tom Jackson klarinétosok, Guillaume Viltard nagybőgős és Javier Carmona dobos. 2007 óta szervez koncertsorozatokat, melyek közül a legfontosabb a tavaly ősszel indított, havi gyakorisággal jelentkező Foley Street. A koncertszervezésnek köszönhetően lehetősége nyílik, hogy mind újabb partnerekkel játsszon és mind különbözőbb kontextusokban próbálja ki magát: ahogy máshol már említettük, legutóbb például Audery Lauro szaxofonossal és Mia Zabelka hegedűjátékossal, legközelebb pedig Adam Bohman zörej- és James Dunn laptopzenésszel fog játszani.

De vissza a lemezhez, annak is a legelejéhez: egy rövidke, udvarias puhatolózás után a zenészek néhány perc elteltével máris egymás ötleteire hangolódnak. Metcalfe folyékony, higany-szerű játékával pillanatok alatt utat talál magának a térben, szerteágazó, de minden hangjában cizellált dallamai magabiztosan hívogatják Thompsont a játékba, aki erre reagálva szintén féktelenül, de egészen máshogy féktelenül válaszolgat: pengetésének hangjai feszesek, tüzesek, vérmesek. Idővel a két játékos még jobban egymáshoz idomul, Metcalfe fuvolája mintha nyugtatólag hatna Thompsonra, a harmadik – és egyben leghosszabb – improvizációban pedig meg már eszményinek tűnik az egységük.

Lényeges, hogy a három és kilenc perc játékidő közötti rögtönzések úgy jelennek meg a lemezen, amilyen sorrendben megszülettek. Nincsenek vágások, rájátszások, utólagos szerkesztések. A rövid, néhol egészen lírai spontán-kompozíciók akárha dalkezdemények lennének, amik olykor ötlet hiányában lezáratlanul félbemaradnak, olykor pedig egy semmiből előbukkanó újabb hang jótékonyan továbblendíti a hangszereseket a holtponton. Megkapó, ahogy Neil Metcalfe és Daniel Thompson a borotvaélen táncol, mélyen intuitív zenéjük törékeny, emberi, és mindennek köszönhetően bővelkedik feszültségben, izgalomban. És mint ahogyan korábban már írtuk, a végeredmény mégis élvezetes és könnyedén hallgatható. A legőszintébb zenék egyike.

1. First Improvisation [5:25] 2. Second Improvisation [4:11] 3. Third Improvisation [8:32] 4. Fourth Improvisation [7:14] 5. Fifth Improvisation [4:36] 6. Sixth Improvisation [3:42] 7. Seventh Improvisation [3:13] 8. Eighth Improvisation [4:51]

creativesourcesrec.com

Creative Sources | cs191 | 2011

Megszámlálni sem tudnám, hány olyan improvizációs duót hallottam már, ahol az egyik fél játékát a másik valós időben manipulálja. A Khettahu sem szól másról: Abdul Moimême gitárjának hangja Ricardo Guerreiro laptopjának szoftverein átszűrődve alakul valami olyasmivé, amiről aztán egy percig sem gondolnánk, hogy pengetős hangszertől származik. Az ötlet és a módszer nem éppen újszerű, a lisszaboni duó mégis frissen közelít az elgondolás megvalósításához.

Abdul Moimême nevével a svájci Diatribes duó Complaintes De Marée Basse című kollaborációs lemeze kapcsán találkoztam először, igaz, akkor nem tudtam játékáról markáns véleményt alkotni, zenéje teljességgel elveszett a hangok tengerében. Jelen album már egy jóval letisztultabb munka: bár duólemezről van szó, a főszereplő mégis Moimême. A gitár mellett tenor szaxofonon is játszó, a zene mellett építészetet is tanult Abdul Moimême egy Új-Mexikó-Dublin-Madrid-Boston körút után tért vissza szülővárosába, Lisszabonba, ahol kisebb-nagyobb formációk mellett 2003-as megalakulása óta tagja a Variable Geometry Orchestrának, 2006-tól pedig a portugál szabadzenei színteret menedzselő platform, a Freemusic motorja. A Khettahu lemez másik szereplője, Ricardo Guerreiro interaktív számítógépes folyamatok tanulmányozásával és fejlesztésével foglalkozik; és kutatásainak eredményeit zenei kísérletei során is felhasználja. Állandó zenészpartnerei közé tartozik többek között Ernesto Rodrigues hegedűs, Ulrich Mitzlaff csellista, és Carlos Santos laptopzenész.

A Khettahu felvételeit Moimême és Guerreiro 2010 júniusában rögzítette; a lemezre felkerült öt és hét perc közötti időtartamú részek feltehetően egy hosszabb rögtönzés darabkái. A tagolás jót tett az anyagnak: amellett, hogy az album gond nélkül átlátható, nincs hiányérzetünk, nem tűnik úgy, hogy egy nagyobb lélegzetvételű mű töredékeit, esetleg zanzásított változatát hallanánk.

Moimême két – állványra fektetett – „apró és nagyobb tárgyakkal” preparált gitáron játszik – egyszerre. A gitárok néhol durván szemcsés, néhol karistolós-csikorgós hangjait meglepően tapintatosan, visszafogott módon manipulálja Guerreiro, majd az eredményt késleltetés nélkül küldi vissza az éterbe. A végső mix a gitárok eredeti hangjait is tartalmazza, ám az analóg és a digitális hangok közötti kontraszt közel sem zavaros: a két világ tökéletesen simul egymásba. Guerreiro természetes módon követi Moimême játékát, reakciói megfontoltak és mindig tökéletes időzítésűek. A Khettahu jól működő zenei koncepciója az állandó változást, az elmozdulást, a megújulást, a folyamatos újrafelfedezést modellezi.

Sokan vádolják a portugál Creative Sources-t azzal, hogy túl sok korongot jelentet meg, köztük több olyat, amit más lemezkiadók esetleg nem is szánnának kiadásra. Több helyen olvasni: a label egyre csak terebélyesedő – csúnya szóval: híguló – katalógusában mind kevesebb értékes, izgalmas munkát találni. Nos, ez a Khettahura a legkevésbé sem igaz. Figyelemreméltó alkotás.

1. #26 [7:02] 2. #34 [6:07] 3. #30 [5:57] 4. #29.1 [5:46] 5. #29.2 [6:42] 6. #29.3 [7:12] 7. #36 [4:58]

ricardoguerreiro.net
creativesourcesrec.com

Creative Sources | cs142 | 2008

A beszédes című Noite egyike annak a négy lemeznek, amiket Seijiro Murayama kedd esti szegedi fellépése után nyomott a kezembe. Az album közel sem friss, több mint két éve jelent meg a portugál Creative Sources kiadásában, ami pedig hallható rajta, az nem más, mint két összeszokott duó egymásra találása az esős lisszaboni éjszakában.

Jean-Luc Guionnet francia szaxofonos-orgonista és a Nagaszakiban született, de jelenleg Franciaországban élő Seijiro Murayama ütőhangszeres – egy kis túlzással – legalább olyan régóta zenél együtt, mint a hegedűs-mélyhegedűs Ernesto Rodrigues és csellista fia, Guilherme. Guionnet és Murayama számtalan koncert után négy éve rögzítette első közös albumát Le Bruit Du Toit címmel, Rodrigueséknek pedig 1999 óta – ha jól számolom – ez a tizenkilencedik, lemezen is kiadott közös munkája. A négy zenész találkozását 2007 őszén rögzítette Diogo Tavares a Tcha3 stúdióban – vagy az előtt, de erről majd később.

A kvartett hamisítatlan akusztikus „hirtelenzenét” játszik, ami páratlanul alkalmazkodik és reagál a felvétel helyszínének atmoszférájára. A játékosok tapintatosan, megfontoltan, hosszú-hosszú csendekkel közelítenek egymás felé, és mindahhoz, amit a közvetlen környezetükből hallanak. Az éjszaka zajának, a nedves úttesten elhúzó autók hangjának, a víz szivárgásának, csöpögésének sok esetben nagyobb szerepe van, mint a zenészeknek. A 74 perces felvételen a tér, a visszhangok játéka tökéletesen hallatszik. A négy hangszeres zenéjét a környezet hangjai valamiféle mocskos, saras fátyolként lengik körbe – és ez kétségkívül előnyére válik a produkciónak. Ami biztos: az album nyomasztó, borús anyagát nem egy süketszoba légüres terében vették fel, sokkal valószínűbb, hogy a térmikrofonok nyitott ablakok mellett – vagy a stúdió udvarán, esetleg előtte, az utcán – rögzítették a történteket.

Ernesto és Guilherme Rodrigues illedelmes vendéglátók módjára a meghívottaknak hagyják a vezető, dominánsabb szerepeket: Guionnet így vagy úgy mindvégig jelen van, alt szaxofonjának hosszan kitartott hangjait, halk neszezéseit hevesebb kirohanások tagolják; Murayama esetében pedig azt érzem, amit a Szegeden közösen eltöltött idő alatt is tapasztaltam: egyszerre visszahúzódó és rendkívül karizmatikus ember, halkan és ritkán szólal meg, de akkor mindenki csendben figyel, szinte megfagy körülötte a levegő. Zenei magatartása hasonló. Legtöbbször vonóval szólaltatja meg pergődobjára helyezett cintányérjait – néhány dobverő, dobseprű, és aprók tárgyak mellett ez az összes felszerelése. Ami a kvartett másik felét illeti, a brácsa és a cselló hangjai a szokottnál is megfoghatatlanabbul szólnak, inkább a környezetbe olvadva léteznek, előtérbe csak ritkán és rövid ideig lépnek.

A 35 és 39 perces felvételeket vágások nélkül, egy szuszra vették fel, a két tétel között szünet sincs, a tér morajlását folyamatosan halljuk. Az improvizációk érezhetően rendkívül elmélyültek, ugyanakkor formátlanok, alaktalanok. Nem tartanak sehová, csak úgy megtörténnek. Ennek a zenének sztorija nincs, de nem is kell, hogy legyen. A hangfolyam különös szürkeségű, nyugtalanító aurája minden történetnél izgalmasabb.

A Noite az éjszaka zenéje, nem kevés egészen drámai pillanattal.

1. Story Board [34:46] 2. Drama-Like [38:59]

jeanlucguionnet.eu
seijiromurayama.com
creativesourcesrec.com

Creative Sources | cs082 | 2006

Herman Müntzing svéd kísérleti zenész első szólómunkája a Creative Sources kiadó tavaly év végi lemezdömpingjének talán egyik legizgalmasabb albuma. A lisszaboni lemezcég villámgyors publikálási tempója akár fanyalgásra is adhatna okot, ám a megjelentetett anyagok tanúsága szerint Ernesto Rodrigues kiadóvezető az mennyiség mellett a minőséget is szem előtt tartja. Ennek megfelelően a DeConstruCt is egy briliáns bemutatkozás, pontosabban egy önálló fejlesztésű hangszer, és egy éveken át gyakorolt spontánkomponálási technika lenyűgöző prezentációja.

Herman Müntzing zenész, komponista, zenetanár a stockholmi Királyi Zeneakadémia elvégzése óta főként kísérleti- és szabadimprovizációs zenével foglalkozik. Az elmúlt években számos svéd és nemzetközi együttesnek volt résztvevője: játszott többek közt Phil Minton hangperformer, Mats Gustafsson szaxofonos, Thurston Moore gitáros, vagy éppen Raymond Strid ütőhangszeres társaságában. Jelenleg három aktív formáció hangszerese: Martin Küchen szaxofonossal és Andreas Axelsson dobossal az eddig két nagylemezt megjelentetett Sound Of Mucus trió tagja; a beszédes nevű ChadKlappMuntz hármasban a gitáros Eugene Chadbourne és a bemikrofonozott tárgyakon, illetve különféle elektronikus hangszereken zenélő Martin Klapper a partnere; a kilencvenes évek vége óta működő Random Buffs duót pedig Klapperrel alkotja. A zenei csoportok mellett tagja a Fylkingen és FRIM nevű szervezeteknek, amelyek svéd improvizációs zenészeket tömörítenek közös platformra.

Müntzing saját fejlesztésű hangszere, a flexichord leginkább egy üreges test nélküli preparált citerához hasonlít, aminek a megszólaltatásához különféle (és talán a leghétköznapibb) fémtárgyakat – csavarokat, csöveket, keféket, fémdörzsiket, különböző méretű és vastagságú fémlapokat stb. – használ. A kétszer hat húros flexichord által kiadott hangokat Müntzing egyetlen szempler segítségével rendezgeti, és a valós időben felvett zajokat, neszeket addig-addig gyorsítja, lassítja, hurkolja, effektezi, hogy néhány perc után már eszünkbe sem jut, hogy eredetileg egy fémhúros instrumentum hangjait halljuk.

A közel 42 perces DeConstruCt zsenialitása abban rejlik, hogy a lemezen nemhogy két közel egyforma, de még két hasonló kompozíció sem hallható. Az albumot nyitó és záró First Construction és Second Construction egy-egy pőre citerahangon megszólaló improvizáció, melynek loopolt rétegei folyamatosan sűrűsödnek, gyors egymásutániságban rakódnak egymásra. Az Out Of Sound című rövidke hangszkeccs során a flexichord már inkább egy kilazított húrú basszusgitár tónusával szól; a háromtételes New Times, New Tools ismét újabb hangokat mutat, amik ismét egy újabb zenei elgondolás szerint bontakoznak ki, rendeződnek különös struktúrába. Az Other Materials a hangszerből csiholt karcos zörejek mellett „talált hangokból” is építkezik, tehát alapvetően mind a tíz tétel más és más, a lemez egésze kellően változatos, ami – valljuk be – nem jellemzője a legtöbb szabadimprovizációs munkának.

Ritka nagyszerű felvételek ezek, amelyek elsősorban arról győztek meg, hogy Herman Müntzing – debütáló albumának címének ígéretével szemben – nem csak rombolni tud, hanem építeni is. Ráadásul nem is akárhogyan.

1. First Construction [4:00] 2. Out Of Sand [3:24] 3. Deconstruct I & II [4:41] 4. Door [4:01] 5. New Times, New Tools [4:48] 6. Other Materials [5:53] 7. Window [2:08] 8. Rebuild I, II & III [4:30] 9. Roof [4:26] 10. Second Construction [3:17]

hermanmuntzing.com
creativesourcesrec.com

Creative Sources | cs049 | 2005

Első blindre egy újabb – és nagyon sokadik – elektroakusztikus szabadimprovizáció, második-harmadik-negyedik nekifutásra viszont már egy zseniális, és jólesően póz nélküli együttzenélés, aminek bűvköréből újabb és újabb hallgatás után sem tud szabadulni a hallgató. Esetemben legalábbis így működik a svájci trió (Günter Müller bár német származású, jó ideje már Svájcban él és alkot) első közös lemeze, ami a portugál Creative Sources egyik legutóbbi kiadványa.

Az album címe ironikus is lehetne, bár véleményem szerint szimplán csak beszédes, és arra tényre reflektál, hogy a kollaborációban részt vevő három hangszeres mindegyike dobosként kezdte zenei pályáját, mára viszont Günter Müller és Jason Kahn a legkülönfélébb elektronikus berendezések segítségével állít elő hangokat. A Drumming felvételén Müller mindössze egy iPod-ot, Kahn pedig laptop elektronikát használt. Christian Wolfarth az egyetlen, aki még hagyományos, akusztikus dobfelszerelésen játszik, ez esetben például kizárólag egyetlen pergőn és egyetlen cinen.

A Drumming hanganyagát 2004. október 29-én rögzítették Svájcban, a Christian Weber és Jean-Pierre Reinle által vezetett zürichi Werkstatt Für Improvisierte Musik nevű intézményben. A cím megtévesztő lehet, de a lemeznek semmi köze Steve Reich 1971-es epikus, és mára már klasszikussá vált művéhez, újraértelmezésről vagy kvázi-remakeről tehát szó sincs. Müller, Kahn és Wolfarth ezzel a projekttel az ütősök jellegzetes hangjához, illetve az ezen hangszerek rendeltetésszerű használatához köthető sztereotípiákat próbálja kijátszani. A két elektronikán játszó hangszeres kizárólag dobok, különféle ütőhangszerek és válogatott tárgyak hangjaiból építkezik, ezeket alakítja statikus zúgássá, vagy éppen suhogó, huzat-szerű zajok lassú és nyomasztó hömpölygésévé. A lemez kilenc egységén át észrevétlenül keverednek az akusztikus és digitális zörejek, sercegések, ám ha fejhallgatóval ülünk neki a Drummingnak, akkor kiválóan hallhatóak és felismerhetőek Wolfrath akusztikus dobfelszerelésének tétova neszezései, nyers koppanásai, esetlen klaffanásai. A lemez a legkevésbé sem szűkölködik izgalmakban, zseniális nüanszokban: a monoton masszába mindig ömlenek újabb hangrétegek, vagy a pottyannak bele újabb hangporszemek, apró kisülések, puha roppanások-reccsenések. Egy bő órányi élvezetes – de azt is meg merem kockáztatni: bámulatos – hallgatnivaló, amit csak néhol zavar meg egy-egy hangosabban beviharzó hangorkán vagy a dobcinen való fülbántó mód éles csikorgás-nyikorgás.

Szeretem, ha egy zenében történik legalább annyi, hogy az képes könnydén lekötni csapongásra hajlamos figyelmünket, az pedig külön öröm, ha egy olyan kísérletben van részünk, mint amiről a Drumming is szól. Ugyanis ez a három zenész ez esetben nem késztet másra, mint hogy először zavarba essünk, majd pedig radikálisan újragondoljuk és újradefiniáljuk az ütőhangszerekkel előállított zenéről alkotott nézeteinket, gondolatainkat.

1. Drumming 1 [5:38] 2. Drumming 2 [6:23] 3. Drumming 3 [5:21] 4. Drumming 4 [6:26] 5. Drumming 5 [4:19] 6. Drumming 6 [6:26] 7. Drumming 7 [2:24] 8. Drumming 8 [6:04] 9. Drumming 9 [5:24]

guentermueller.com
jasonkahn.net
ch.wolfarth.ch.vu
creativesourcesrec.com

Creative Sources | cs029 | 2005

A Los Glissandinos két európai zenész, a német Kai Fagaschinski és az osztrák Klaus Filip duója. A hangszerek párosítása elsőre akár szokatlannak is tűnhet – bár ha jól meggondoljuk, Alvin Lucier-nél már többször is hallhattunk hasonló összeállítást -, hiszen Fagaschinski klarinétjainak hangját, Filip pedig laptopjának szinuszhullámait dobja a közösbe, hogy a két hangszer segítségével egy zavarba ejtően eseménytelen és mozdulatlan, vagy csak rendkívül lassan változó hang-univerzumot hozzon létre.

A lemezt első hallásra talán valamiféle minimál ambientes fátyol lengi körül, de esetünkben azért ennél jóval többről van szó. Bár az alkotás egésze nem adja magát könnyen, sőt az első néhány hallgatás alkalmával kifejezetten barátságtalannak tűnhet, kétségtelenül érdemes vele próbálkozni.

A két zenei kísérletező közös munkája 2004 elején kezdődött Bécsben: tavaly a klingt.org honlap jokebox szekciójából már le lehetett tölteni egy négyrészes felvételsorozatot a duótól, majd még tavaly júliusban rögzítették a Stand Clear lemezt alkotó három felvételt, amelyek végül csak egy év múltán jelentek meg a portugál Ernesto Rodrigues mini-kiadójánál. A stúdiófelvételeket követően a Los Glissandos elsősorban koncertzenekarként működött, és mind Fagaschinski, mind pedig Filip ezzel a duóformációval töltötte idejének legnagyobb részét: egy év alatt Európa számos országában felléptek (Nagy-Britannia, Németország, Svájc, Ausztria, Szlovénia, Lengyelország stb.), tavaly zenéltek a nickelsdorfi Konfrontationen fesztiválon, idén pedig a grazi Musikprotokollon.

És most lássuk magát a lemezt: a közel tízperces The Long Ride Of Sancho Panza című tételben látszólag semmi említésre méltó nem történik; amit hallunk, az hosszan kitartott hangok együttállása, és néhány percnyi magas – de legalább halk – sípolás, amit rövidebb szusszanások és egyéb puha zajok felhorkanása szakít meg. A számítógép generálta folytonos szinuszhullámok és Fagaschinski körkörös ki- és belégzéssel megszólaltatott klarinétja sokszor hasonló hangmagasságon szólalnak meg, ezért a mozdulatlanság, az eseménytelenség gyakori érzete. A 25 perces History Of The Animals is egy hosszabb csenddel, valamint halk búgásokkal indul, és szintén kíméletlen lassúsággal bontakozik ki. Klaus Filip számtalan különböző tónust hoz ki laptopjának szoftverjeiből, Fagaschinski kreatív klarinéthasználata is egészen figyelemre méltó, van számos brilliáns momentum, de ezek sajnos elvesznek a hosszú tételben, és mindig az az érzésem, hogy ezek a párhuzamosan futó hangok egyszerűen képtelenek kitölteni a rendelkezésükre álló teret és időt. Ezt a véleményemet támasztja alá a lemezt lezáró Four Seasons című nyolcperces tétel is, ami a Stand Clear legrövidebb, ennek ellenére a legeseménydúsabb része. A kompozíció utolsó egy percében pedig valami olyasmi indul el, amire az egész lemez során vártam: egy lendületes, sodró, jó hangos hanghullám, amit sajnos csak rendkívül rövid ideig élvezhetünk. Az élmény talán ahhoz hasonlít, mint amikor a finom, apró szemű homok pillanatok alatt és megakadályozhatatlanul kifolyik összeszorított markunkból.

A Stand Clear – tere sivársága és „fehérsége” miatt – nekem egyelőre teljességgel belakhatatlannak tűnik, így még mindig képtelen vagyok megbarátkozni az anyaggal. Egyértelmű: szokni kell. Hallunk persze érdekes és kellemes hangokat, izgalmas párhuzamokat, de az album egésze nem képes lekötni a figyelmemet. Persze az is kétségtelen, hogy akusztikus- és digitális technológia ilyen organikus és tökéletes összhangját lemezen ritkán hallani, és azt is kár lenne tagadni, hogy a két egészen különböző alkotói hozzáállás találkozásából egy meglehetősen karakteres, egyedi és újszerű produkció született. Tehát szó se róla, a Los Glissandinos egy igen jól szervezett, és kiváló arányérzékkel felépített elektroakusztikus improvizációkat rögzített lemezre.

1. The Long Ride Of Sancho Panza [9:31] 2. History Of The Animals [25:47] 3. Four Seasons [8:09]

losglissandinos.klingt.org
creativesourcesrec.com

Creative Sources | cs025 | 2005

Valamivel több mint egy hónapja jelent meg ez a meghökkentően élvezetes korong a portugál Creative Sources kiadónál. A label hazai terjesztővel még nem rendelkezik, de reméljük: ami késik, nem múlik. Számtalan hasonló, a legmaibb improvizációs elgondolásokon alapuló munkát hallgattam végig az elmúlt hetekben, de az Abu Tarek toronymagasan kiemelkedik az utóbbi idők „terméséből”. Az osztrák Hautzinger és a libanoni Kerbaj zseniális kettőse számomra az utóbbi időszak egyik legélménydúsabb, legizgalmasabb; így érthetően az egyik legtöbbet hallgatott zenei produkciója. Bár az Ernesto Rodrigues privát mini-kiadójánál megjelentetett anyagok hasonló kompozíciós technikák mentén születnek, a 2003 augusztusában, a bejrúti Khalifeh Studioban rögzített Abu Tarek lemezt több szempontból is az eddig hallott Creative Sources-os kiadványok fölé helyezem.

A trombitaduó egyik felét, Franz Hautzingert – és magyar kötődését – már jól ismerjük, 2002-es, Derek Bailey-vel közösen készített lemezéről már írtunk is korábban, viszont a bejrúti születésű Mazen Kerbaj relatíve új név a szcénában. Első önálló koncertjét 2000-ben adta Libanon fővárosának egyik kocsmájában, mégpedig a szintén libanoni felmenőkkel rendelkező Christine Sehnaoui Abdelnour szaxofonos társaságában. Ezt a koncertet a szakirodalom a Közel-Kelet legelső szabadzenei eseményként emlegeti. Kerbaj – a gitáros Sharif Sehnaoui mellett – 2001 óta az évenkénti rendezésű Irtijal nevű nemzetközi improvizációs fesztivál kurátora, ahol eddig olyan zenészek léptek fel, mint Fred van Hove, Peter Brötzmann, Johannes Bauer, vagy éppen Le Quan Ninh. A trombitás az elmúlt években számos európai és amerikai nagyvárosban koncertezett; rendszeres vagy éppen alkalmi zenészpartnerei között olyan előadókat találunk, mint Toshimaru Nakamura, Ingar Zach, Guillermo Gregorio, Michael Zerang, Fred Lonberg-Holm – hogy csak néhány nevet említsünk a sok közül. Jelenleg öt különböző formáció tagja (Oriental Space Quartet, Bao Trio, Rouba3i Quartet, “A” Trio stb.), és a tervek szerint még az idén két új lemeze fog napvilágot látni az újonnan alakult libanoni Al Maslakh minilabel égisze alatt. A zenélés mellett Kerbaj grafikák és képregények készítésével is foglalkozik; öt év alatt több mint nyolc kötete, illetve képregény formában lejegyzett naplója jelent meg.

Magáról a lemezről: a gáz sziszegő szivárgása, egy helikopter rotorjának egyre erősödő hangja, a víz csobogása egy rozsdás vízvezetéken keresztül, egy tucat burgonya vágódeszkán való felkockázásának hangja, egy kétségbeesett kiskutya vinnyogása – ilyen és ehhez hasonló dolgok juthatnak eszünkbe a bő háromnegyed órás Abu Tarek hallgatása közben. A két zenész azt a jól bevált előadói – és persze az ezzel párhuzamosan jelen lévő spontán komponálási – taktikát követi, ami arra esküszik, hogy egy adott instrumentumot akárhogy, csak ne konvencionális módon szólaltasson meg. Hautzinger bemikrofonozott negyedes trombitán, Kerbaj pedig a legkülönfélébb tárgyakkal és aprócska zajkeltő eszközökkel preparált trombitán játszik. Az utólagos vágások és utómunkálatok nélkül létrejött végeredmény zseniális, fergeteges, lehengerlő, nem egyszer humorosnak is mondható, és talán emiatt van az, hogy egy-két hallgatás után nem fordul be a lemez, hanem – bár nagyon nem szeretem, ha egy albumot így jellemeznek – minden egyes hallgatás alkalmával újabb és újabb izgalmakat, meglepetéseket nyújt.

Trombita duó, ahogyan azt még sosem hallottuk – zseniális produkció!

1. Sahel Al Bekaa [6:08] 2. Hermel [7:02] 3. Abu Tarek [6:20] 4. Lezzebeh [7:28] 5. Kalash 1 [3:57] 6. Kalash 2 [2:51] 7. Sarukh [6:31] 8. Rote Erde 1 [4:31] 9. Rote Erde 2 [2:52]

franzhautzinger.com
kerbaj.com
creativesourcesrec.com

Creative Sources | cs023 | 2005

Az év elején már írtunk egy, a lisszaboni Creative Sources által megjelentetett kiadványról, azóta a kiadógazda Ernesto Rodrigues lelkesedése, illetve minilabelének kiadási kedve egyre csak növekedni látszik: az utóbbi fél évben havi négy-hat radikális szabadimprovizációt dokumentáló lemez megjelenése garantált volt. Kezdetben csak portugál és spanyol, újabban pedig mindinkább nemzetközi összetételű formációk alkalmi vagy állandó együttműködéseit publikálja a kiadó. Nem csoda tehát, hogy a Creative Sources néhány esztendő alatt szinte észrevétlenül vált az európai elektroakusztikus improvizációs zenék egyik legfontosabb kiadójává. Ezúttal egy briliáns hispán trió, az olasz Rossbin kiadónál tavaly publikált Atolón című debütáló lemezének folytatását jelentette meg.

A trió tagjai egyáltalán nem ismeretlenek a Creative Sources háza táján: az 1974-es születésű Ferran Fages idén már kiadott itt egy önálló korongot A Cavall Entre Dos Cavalls címmel; az 1964-es Alfredo Costa Monteiro is számtalan máshol publikált szólólemeze mellett egy önálló albumot (Rumeur) jelentetett itt meg; az 1966-os születésű Ruth Barberán pedig Capacidad De Pérdida címmel szintén egy szólóalkotást publikált az év elején, valamint 2003-ban Ura címmel jelentetett meg lemezt az I Treni Inerti trió tagjaként (amelynek Matt Davis mellett tagja Costa Monteiro is). Nem mellékesen, Ferran Fages és Alfredo Costa Monteiro alkotja a Cremaster nevű duót, aminek 2001 és 2003 között öt lemeze jelent meg különböző minikiadóknál. Ennyit a címekről, a kiadókról és az évszámokról, most nézzük, milyen is ez a 41 perces album.

Számtalan digitális zajzene után jóleső érzés végre akusztikus zörejeket hallani, hiszen Fages, Costa Monteiro és Barberán hármasa az elektroakusztikus rögtönzések alkalmával megszokott halk nyeszetelés és szöszmötölés helyett leginkább nagyon harsány és nagyon agresszív zajt zúdít a fülekbe. A zenészek persze csak nagyon ritkán szólaltatnak meg olyan hangokat, amiket előzetes ismereteink alapján ezektől a hangszerektől várnánk, de ez talán a legkevésbé sem meglepő. Ferran Fages analóg lemezjátszójából vélhetőleg különféle apró fémtárgyak segítségével csikar ki hangokat, Alfredo Costa Monteiro tangóharmonikája viszonylag jól felismerhető, Ruth Barberán trombitajátékán – vagy inkább trombitahasználatán – viszont abszolút az Axel Dörner-i iskola hatása érződik. A három zenész produkciója külön-külön, szólóban is izgalmas, együtt viszont még azoknál is lenyűgözőbb, páratlanabb univerzumot építenek: dús hangkötegek rendeződnek egybe a valósidejű improvizációk során, amelyekből a hangosabb és érdesebb zajok, mint éles kristályok türemkednek ki. Érleletlenül, spontán módon állnak eggyé a lemezjátszók fémes csikorgásai, a harmonika zilált fújtatásai és a trombita hajókürtszerű tülkölései, amiket végül apró zajocskák, pattogások és sercegések díszítenek fel.

Az Istmo névre keresztelt lemez két hosszabb darabot tartalmaz, amiket Wade Matthews rögzített élőben két évvel ezelőtt. Az első, mintegy 25 perces tétel a toledói Escucha Festivalon került felvételre 2003 novemberében; a második, 16 perces pedig a barcelonai Can Felipában 2003 októberében. Két relatíve hosszú improvizációról van szó, amiket nyugodt szívvel ajánlok az elektroakusztikus zörejzene kedvelőinek. Sőt: az Istmo nekik kihagyhatatlan darab.

1. Fehyst [24:50] 2. Ikhto [16:00]

ferranfages.net
costamonteiro.net
creativesourcesrec.com