Ilia Belorukov – Warszawa, 2011 10 31 [Live]
Element Works | elementworks 02 | 2013
Ilia Belorukov új szólóalbuma a háttérből lelassítva integető szaxofonhangfoszlányokkal bélelt vészjósló, mégis barátságos drone-szerű, visszafogott zajjal indít. Hűlve hömpölygőn elvont, magányos miliő. Úgy tűnik, néhol mintha egy tönkrement dzsesszlemez hangját keverné át saját szerzeménnyé. Ez az a fajta experimentális hangáradat, ami azonnal utaztatja a hallgatót és rögtön utazni hív. Nem is hív, hanem kiált, suttogva kiabál, hogy értelmezési aktusoddal azonnal részt vegyél a szerzeményben, fogadd be, vegyél benne részt mintegy adalék instrumentumként, sejtetve egy hamarosan realizálódó (harsh) világvégét (lásd Take 3).
De ne szaladjunk ennyire előre; a Take 1 nevű szerzemény tehát az első pillanattól kezdve utaztat, miközben óriási fülekkel ülsz egyhelyben, és mazochista mód azt kívánod, hogy sose érjen véget (hogy sose jöjjön el a harmadik). Sokatmondó trip, pulzálón kedves, visszafogott, barátságos hangáradat. A végére simán meg lehet barátkozni vele. A szaxofonhangok foszlányait sodortató-hullámoztató drone kezdésben máris utal a szerző arra, hogy csupán egyetlen hagyományos értelemben vett hangszer jelenik meg a kiadvány három szerzeménye során – ez pedig Ilia Belorukov alt szaxofonja, és ezt egészíti ki a laptop, mintegy társhangszerként.
Ha az első dalt egyfajta bevezetésként értelmezzük Belorukov világába, akkor a Take 2 maga Belorukov világának színtiszta tükrözése. Maga a koncepció – és az album – kellős közepe. A középső dalt ugyanis a fiatal zenész játékos szaxofonimprovizációja képezi, mindaddig, amíg valahol a szerzemény háromnegyed részénél a szaxofonjáték hirtelen megáll és halk, apró, kaparó pattogásokkal folytatódik a történet. Tehát a rögtönzött (még) szaxofon (és még mindig) játékból a totális zene- és játéknélküliségbe érkezünk, aminek apró-cseprő, halk pattogása mintegy az imént hallott fúvós hangszer hangjának ellenpontjaként tételeződik fel, illetőleg egy remek átmenetet képez a zárótétel irányába (Take 3). E zárótétel pedig nem más, mint a hangszeres játék ellentéte: a tiszta zaj, noise, „nem-zene”, miközben kapcsolódik is az első tételhez azzal, hogy alapvetően műfajilag ugyanez, zajos drone, csak annak egy enyhébb, talán „hallgathatóbb” formája.
Érdekes ötletnek találom a háromréteges felosztást. Attól eltekintve, hogy most nem merülnék misztifikációkba azzal kapcsolatban, hogy mi mindent jelenthet/ne a hármas szám, ennek ellenére is, a lemez egy vegytiszta koncepcióra alapszik: minél egyszerűbben és minél koncentráltabban bemutatni Ilia Belorukov zenei világát. Műfajilag valahol a szabadimprovizáció és az elektroakusztikus zajzene köré íródhatna aszentpétervári zenész játéka, és pontosan ezt hivatott bemutatni ezen a cd-n hallható három felvétel is. Az első tehát: szaxofonhangfoszlányokkal színezett digitális zajzene; a középső: forrástiszta altszaxofonos rögtönzés, majd pattogós csend; és a vég: vissza – a zajba. Egy háromtételes kivonat, egy kerek egész.
Az album borítóját a szerző egyszerűbbre már nem is tervezhette volna, amivel szintén csak mind jobban hangsúlyozza a tartalomra való összpontosítást, illetve a mindenféle formalitásnak tűnő jegyek mellőzését. A borító egy keményebb, fehér papírboríték, amin a lehető legegyszerűbb módon, fekete golyóstollal vannak feltüntetve az alapadatok – ennyi. Attól, hogy a minimálisnál is egyszerűbb, a tollal való írás gesztusa egyben még személyesebbé teheti a befogadást, még közelebb hozhatja a hallgatóhoz a szerzőt magát. Legtöbbször jó ötletnek tartom az effajta, egyszerűbbnél is egyszerűbb borítómegoldásokat, mert paradox-módon a legtöbb ilyen esetben éppen az egyszerűség, egysíkúság, monotonitás stb. ellentétét nyújtja a tartalom. A fehér lemezborító egyik oldalán tehát feketével és kézzel írottan a szerző neve, a másikon pedig a három cím, és infóként annyi, hogy a korong anyagát a 2011. október 31-én Varsóban elhangzott koncert hanganyagának újrakevert változata teszi ki, amely keverést szintén Ilia Belorukov végezte. Arról ugyan nem sok minden tanúskodik, hogy voltaképpen egy koncertet hallgatunk, kivéve a lemez legvégén elhangzó röpke taps.
Egyszóval, minimális forma, kifejező tartalom. Három csöpp Belorukov-esszencia. És ezzel én is csatlakozom a hanganyag végén felzendülő tapsolók kis csoportjához.
1. Take 1 [7:17] 2. Take 2 [9:13] 3. Take 3 [7:54]
Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.
