Improv.hu

Etude | Etude011 | 2007

Talán legutóbb csak az amerikai Jack Wright “As Is” című lemeze volt rám ilyen taglózó hatással, ha az elmúlt esztendők egyszemélyes szaxofon-rögtönzéseket tartalmazó lemezeit veszem sorra. Ennek magyarázata egyszerű: a katalán Agustí Martínez játéka mögött olyan elképesztő mértékű invenció áll, amitől szó szerint megfagy az emberben a vér. A Pau Torres által igazgatott barcelonai Etude label katalógusának második kiadványa hiány nélkül vonaultatja fel, hogy mennyi-mennyi különböző hangot lehet egyetlen alt szaxofonnal előállítani, és amellett, hogy tudom, hogy Anthony Braxton óta számtalan ilyen lemez született, Martíneznek végeredményében is egy egészen lenyűgözö debütálással sikerült előállnia.

Martínez lakonikus rövidségű biográfiájából mindössze annyi derül ki, hogy ahogyan az lenni szokott, zenei pályáját különböző kamarazenekarokban és dzsesszbandákban (Lotti Lewis & Good Time Sextet, WE, All Quartet stb.) kezdte, a kilencvenes évek közepe óta azonban egyre inkább ihletett és elmélyült szólóprodukcióira koncentrál. Martínez házi stúdiójában megszállottan dokumentálja spontánkompozícióit, melyek közül néhány a bemutatkozó albumon is helyet kapott. Szólóban körbekoncertezte Spanyolországot, Portugáliát, Franciaországot és Olaszországot; felkérésre multimédiás csoportoknak komponált különös hangulatú hangfolyamokat, amiket eddig olyan fesztiválokon mutattak/mutatott be, mint az Ars Sonica, a Lem Festival, vagy éppen a Sonar.

A lemezen sorjázó darabokban Agustí Martínez játékosan, nem kevés humorral idézi meg a hangszer legnagyobb megújítóinak modorát Braxtontól egészen Butcherig, ám néhány ilyen utalásszerű pillanat felvillantása után a zenész már menekül is, nehogy bárkihez is kössék, hasonlítsák, és természetsen, hogy elkerülje a trendbe sorolás, a kategorizásál nyomasztó veszélyét. A nyitó “Serie B (To Scelsi)” nem több, mint egyetlen zenei hangot használ, amit Martínez rapszodikus intenzitással és megjósolhatatlan ritmikával variál. A második darab, a kiadójának ajánlott “For Pau” halk piszmogása már Urs Leimgruber modorát idézi, ám a véletlenszerűen beszúrt melódiák és éles sivítások egy csapásra megkérdőjeleznek, sőt értelmetlenné tesznek bármiféle hasonlítgatást. Az albumra került felvételekből az is világosan kiderül, hogy Agustí Martínez számára milyen nagy hangsúllyal bírnak a csendek és a rövidebb szünetek. Néhány néma másodperc után iszonyatos súlyossággal szólal meg egy-egy hangosabb, dühösebb fújás. A “Meeting”-ben halk köpködések és a hangszer ütögetésének zaja mellett Martínez emberi hangot is bevet, ami normális esetben nem bírna különösebb jelentőséggel, hiszen számtalan fúvós mutatta már be ennek extrémebbnél extrémebb példáját, de itt mégis egy kiválóan eltalált vokális technikáról van szó. A lemezt lezáró “Che Collons!” egy hosszabb rögtönzés, ami tökéletesen summázza a szaxofonosnak a hangszeréhez, a zenéhez és az improvizációhoz való viszonyát. Ebben a majd’ kilenc perces mesteri felvételben minden benne van, amit eddig külön-külön, számonként hallhattunk.

Bár még csak a 2007-es év felénél járunk, én már most nyugodt szívvel teszem meg az “Are Spirits What I Hear?” lemezt az esztendő egyik legfontosabb improvizációs szólómunkájának! Őszintén mondom, régen találkoztam már ilyen különös mód lelkesítő albummal!

1. Serie B (To Scelsi) [3:46] 2. For Pau [5:55] 3. Tic [4:39] 4. Are Spirits What I Hear? [6:00] 5. Meeting [3:46] 6. Stateless Folk Song [4:06] 7. Cross-Light [4:36] 8. Moc And Caniche (To Paula) [6:23] 9. Che Collons! [8:16] 10. Island Lala [0:48]

agustimartinez.com
etuderecords.com

Etude | Etude010 | 2006

Bár a kanadai Mike Hansen néhány év leforgása alatt nem akármilyen reputációra tett szert, a fiatal turntablista improvizátort a többség mégis a Christian Marclay, Lou Mallozzi és Philip Jeck nevével határolt képzeletbeli háromszög középpontjába helyezi. Valószínűleg ezt megelégelve, Hansen az At Every Point című munkájával mindent elkövet, hogy fölényesen törjön ki a hivatkozásként emlegetett lemezjátszó-művészek háromszögéből. A torontói zenész első önálló nagylemezén gramofonokat csak elvétve használ, hangszerei között ezúttal inkább lo-fi elektronikus berendezések, preparált gitárok és ütősök jutnak meghatározó szerephez.

A multi-instrumentalistává avanzsált Mike Hansent eddig John Butcher, John Oswald, Kaffe Matthews vagy éppen Gert-Jan Prins alkalmi kollaborációs partnereként ismerhettük, majd készített két lemezt a Spool kiadó számára az ütőhangszeres Tomasz Krakowiak társaságában (Equation – 2003, Relay – 2004). Jelenleg a szóló előadások mellett egy trióval is dolgozik, amelyben Krakowiak és a japán Aki Onda a partnere.

Az At Every Pointot talán onnan érdemes megközelíteni, hogy a majd’ 53 perces kiadvány számomra inkább egy gondos stúdiómunkát sejtet, semmint egy egyszeri, intuitív rögtönzést. Az album öt tétele akkurátus szerkesztettséggel bír, a hangok játékos és kötetlen feltérképezése helyett én inkább mérnöki precizitással egymásra illesztett hangsávokat, összességében pedig egy kivételes pontossággal kimért végeredményt hallok. Talán erény, hogy Hansen ilyen bátran szembe mer menni a szabad improvizációs konvenciókkal – már ha léteznek ilyenek egyáltalán -, nem követi a nyílvánvalót, inkább új utakat választ; számomra mégis vonzóbb – sőt mi több: csodálatra méltóbb – a rögtönzött zenélés egyszerisége, megismételhetetlensége. Hansen az At Every Point album során azt vitelezi ki egyedül, aminek élő előadásához egy trió vagy egy kvartett is kevés lenne.

Mike Hansen valószínűleg előre rögzítetett saját anyagokból szerkesztette össze bizarr kollázsát, és tévedés lenne azt hinni, hogy az átgondoltság, a kiszámítottság a hatásosság rovására ment volna, hiszen erről szó sincs. Hansennek egy olyan sötét hangulatú, elidegenített “hangtájképet” sikerült kreálnia, amiben az első néhány hallgatás alkalmával joggal érezheti magát elveszettnek az ember. Az öt tételt főként fémből készült tárgyak nem éppen barátságos hangjai uralják, dobcinek, csengettyűk, fémhúrok, gyermekjátékok és ki tudja, hogy még minkek a hangjai szolgáltak a felvételek alapjául, amire agyonkarcolt és átvágott barázdájú bakelit lemezek sercegése, ropogása és egyéb apró digitális zajok telepedtek rá az utómunkák során. Persze hangminták formájában idézeteket is találhatunk szép számmal, melyek közül a legmulatságosabb talán a “Once Held A Lighter High In The Sky” közepe tájékára beemelt heroikus rock ‘n’ roll dobszóló. Samplingelt hangok, gitárok, különféle ütős hangszerek kerültek tehát ezúttal felhasználásra, de Mike Hansen szerencsére képtelen meghazudtolnia önmagát: a lemezt záró “An Example Of What I Meant” című darabot egy huszáros vágással úgy fejezi be, hogy egy vinyl korongról lerántott tű – szerintem mindenki által ismert – bántó hangját használja fel egy alig egymásodperces, ám mégis ördögien hangsúlyos záráskét.

A barcelonai székhelyű Etude Records első kiadványán hallható felvételek kiválóan rímelnek a digipack csomagolású album külső és belső borítójára: szögletesen cikázó és gyorsan változó sötét hangfolyamok ezek, amiket nem díszít semmi, csak piszok és otromba karistolások.

1. The Day Before The Day [15:35] 2. Tidying Up After [11:08] 3. The Alarm Went Off Sooner Than Expected [11:06] 4. Once Held A Lighter High In The Sky [6:59] 5. An Example Of What I Meant [7:40]

mike-hansen.com
etuderecords.com