Evan Parker | Andrea Centazzo – Duets 71977
Ictus | ICTUS 178 | 2016
Ahogy John Zorn írja a kiadvány fülszövegében, ez a negyven éve rögzített, majd évtizedeken át elveszettnek hitt koncertfelvétel ma is éppen olyan frissen és izgalmasan szól, mint a felvétel napján. A Duets 71977 Evan Parker és Andrea Centazzo legelső, történelmi jelentőségű találkozását dokumentálja; és hiába telt el közel négy évtized a koncert és annak megjelentetése között, most kiderült, a brit szaxofonos és az olasz ütős zenéje időn, műfajokon és stílusokon ível át, együttműködésük egy minden kétséget kizáróan időtlen varázslat, a maga nagybetűs tisztaságával, igazságával, szépségével.
1977 fontos éve volt Centazzonak. Egy évvel korábban, akkori feleségével, Carla Luglival megalapította az Ictus hanglemezkiadót, ami a fáma szerint csak azért jött létre, hogy Andrea Centazzo megjelentethesse a Steve Lacy-vel közösen felvett Clangs albumot. Aztán a kiadóval és debütáló megjelenésével egy négy évtizede tartó pályafutás vette kezdetét: rögtön a következő esztendőben olyan alapvetések kerültek rögzítésre és láttak napvilágot, mint a Derek Bailey brit gitárossal közös Drops, a Pierre Favre svájci dzsesszdobossal felvett Dialogues, valamint az Evan Parkerrel és Alvin Currannel rögzített Real Time, ami később többféle kibővített változatban is megjelent. ’77 talán Centazzo legaktívabb és legsikeresebb éve volt: sikerült Olaszországba csábítania az európai improvizációs zene legfontosabb hangszereseit, akikkel aztán keresztül-kasul végigkoncertezte az országot.
A hetvenes évek legvégén Centazzo New Yorkba költözött, ahol a manhattani Lower East Side akkoriban kibontakozó zenei avantgárd mozgalmának egyik meghatározója volt Toshinori Kondo, John Zorn, Tom Cora és Eugene Chadbourne társaságában. A nyolcvanas évek közepén a Nyugati parton, egészen pontosan Los Angelesben telepedett le, majd nem sokkal később hátat fordított a rögtönzésnek, és idejét a zeneszerzésnek és a vizuális művészeteknek szentelte. Operákat, szimfóniákat írt, videófilmeket rendezett, multimédiás szólókoncerteket adott – és emellett életben tartotta a kisebb-nagyobb hullámvölgyeket megjárt Ictus kiadót, ami idén áprilisban ünnepelte fennállásának negyvenedik évfordulóját.
Az Ictus egyik legutóbbi kiadványa ez a nemrégiben felfedezett, hat részre tagolt felvétel, amit 1977 júliusában rögzítettek részben egy San Marcello-i koncerten, részben pedig Centazzo pistoiai házistúdiójában. A borítón nincs jelölve, hogy melyek a koncert- és melyek a stúdiófelvételek, ám az atmoszférából érződik, hogy az anyag túlnyomó részét közönség előtt dokumentálták. Érdekes hallani, hogy az egyórás korongon már megjelennek azok a védjegyek, amik később meghatározták a hangszereseket: Centazzo olykor-olykor elektronikát is használ, Parkernál pedig már ott van a körkörös légzési technikával elért multifónikusság, ami később a szaxofonos Monoceros című mesterművén csúcsosodott ki.
Aki a két zenész első találkozásától udvarias puhatolózásra, kölcsönösen illedelmes vizsgálódásra számít, az itt csalódni fog: Evan Parker és Andrea Centazzo a legelső hangok után rögtön a dolgok sűrűjébe vetik magukat és finomkodás nélkül, megsebzett vadállatokként túrják fel a színpadot. A szinte telepatikus összjáték az első pillanattól parádésan működik, hangszeres párbeszédük végtelenül ösztönös, és jól hallhatóan meghökkentő mód indulatos. A belső- és a hátsó borító mellékel egy-egy fotót a San Marcello-i fellépésről, amik tanúsága szerint az ütős nem csak a különböző méretű tamok, cinek és gongok sokaságával kibővített, a konvenciókra fittyet hányva összeállított dobfelszerelésén játszik, de a színpad szélén elhelyezett, földre fektetett fémtálakon és apró gongokon is. Ha létezik olyan mondás, amely szerint minden dobos ütőhangszeres, de nem minden ütőhangszeres dobos, az Centazzora hatványozottan igaz. Andrea Centazzo több mint dobos, ugyanis.
Minimum örvendetes fordulat, hogy felszínre bukkant ez a felvétel, ami ugyan egy megkésett, ám igen hangsúlyos adalék a legendás ’77-es esztendőhöz. Érezhetően kulcsponti időszaka ez Centazzo pályájának, amit az is kiválóan bizonyít, hogy az olasz ütőhangszeres most egy szintén évtizedek óta elveszett hangszalagot próbál felkutatni, ami egy ugyancsak 1977-es, Derek Bailey-vel közös milánói koncert felvételét tartalmazza. Könnyen megeshet, hogy itt is egy első találkozásról van szó, hiszen a legendás Drops albumot egy héttel a milánói fellépés után rögzítették. Reménykedjünk benne, hogy valamilyen úton-módon előkerül az a szalag is, addig viszont itt van nekünk a Duets 71977, ami nem csak az európai improvizációs zene hőskorának egy fontos dokumentuma, de ma is abszolút frissességgel és mindent elsőprő lendülettel szólal meg.
1. Duets 71977 #1 [10:05] 2. Duets 71977 #2 [11:03] 3. Duets 71977 #3 [12:17] 4. Duets 71977 #4 [11:30] 5. Duets 71977 #5 [5:53] 6. Duets 71977 #6 [7:12]
Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.
