Improv.hu

Kye | KYE 30 | 2014

Rövidebb megszakításokkal ugyan, de gyakorlatilag két hete forog a nappalimban Matt Krefting legújabb albuma, amin az emelkedett dekadencia és az alacsony hanghűségű szalagzenék massachusettsi barkácsmestere tovább fokozza a fokozhatatlant. Két hét talán elég idő ahhoz, hogy most megkíséreljek néhány épkézláb mondatot lejegyezni egy olyan jelenségről, amit nemigen lehet szavakba önteni. Krefting álomszerűen törékeny zenéjét az egyébként is meglehetősen kényes „musique concrète”, „tape music” és „field recording” címkékkel szokták körülírni, ám ha ezen iránymutatók akár egyike mentén is közelítünk, máris tévúton járunk.

Matt Krefting az a művész, akit szerintem nem különösebben érdekel, hogy munkái milyen úton s módon jutnak el a közönséghez. Ösztönös zseni, aki magának, saját kedvtelésből alkot, és ha valakinek véletlenül tetszik, amit csinál, az remek. Amolyan tipikus „semmit sem akar, mégis mindent visz”-figura. Első, Man In Revolt című albumát magnószalagra másolta, és házi gyártású kazettákon terjesztette; majd két 2012-es lemezét, a Sweet Days Of Discipline-t és a Straw Hat For A Madmant cd-r korongokban utazó minikiadókon keresztül jelentette meg – előbbit 133, utóbbit pedig mindössze 60, kézzel számozott példányban. Ezek mellett két jelentősebb munkája látott még napvilágot, mindkettő kicsi, ám annál tekintélyesebb labelnél: a 2009-es I Couldn’t Love You More Thurston Moore Ecstatic Peace! nevű kiadójánál, a tavalyi High Hopes pedig Bill Nace Open Mouth-ánál. Mindként albumhoz fűződik egy-egy nem mindennapi történet, ami kiválóan jellemzi Kreftinget. Az I Couldn’t Love You More Moore felkérésére egy analóg szintetizátorok és hurkolt mágnesszalagok felhasználásával készített súlyos drone-lemeznek indult, ám menet közben Krefting meggondolta magát, és a végeredmény egy énekközpontú, meghitt hangzású feldolgozásalbum lett, rajta többek között Van Morrison, Bill Fay, Richard Thompson, és a Grateful Dead dalaival. A 2013-as High Hopes című bakelithez kapcsolódóan pedig idén januárban Krefting egy fergeteges humorú nyílt levelet írt Bruce Springsteen-nek, amiben kérdőre vonta a Főnököt, hogy mit gondol magáról, hogyan merészelte legújabb nagylemezét szintén High Hopes-ra keresztelni.

És most itt a Lymph Est, rajta tizenkét rövidke kompozícióval, vinylen, kizárólag négyszáz példányban. Bár hogy ez kevés, vagy éppenséggel több mint elég, mindenki döntse el maga. A label Graham Lambkin Kye nevű kiadója, a mesterszalagokat pedig Jason Lescalleet készítette. Remek felütés. A bakelit barázdáiból a bomlás, a hanyatlás deprimált himnuszai zendülnek fel, amelyek egyszerre magasztosak és végtelenül melankolikusak. Krefting ugyanott folytatja, ahol legutóbb abbahagyta: megint leporolta ezeréves Califone kazettás magnóit és diktafonjait, hogy ezekkel kreáljon atmoszférát környezeti felvételekkel és talált hangokkal kevert, zongorán, gitáron és fuvolán feljátszott darabjaihoz.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom: Krefting zenéjét a hangzás határozza meg, semmint maguk a döntően szűkszavú, kevés zenei hangot tartalmazó kompozíciók. A lemezt nyitó Fairmountot rögtön az agyonmásolt, rongyosra hallgatott magnószalagok összetéveszthetetlen, mindenki által jól ismert sistergése nyitja, amibe valahonnan a távolból súlyos, szenvedélyesen elővezetett zongoraakkordok landolnak. A következő darab első fele már egy fátyolos minőségű környezeti felvétel, ami idővel egy – talán – fémtárgyak dörzsölésével előállított akusztikus drone-ba fordul. Izgalmas még a Microba postrock klasszikusokat idéző, szomorkásan csilingelős, melodikus gitárpengetése; és az azt követő Summer For Mark Mead környezetei hangjai, amiket mintha egy vásár forgatagában, vagy akár szimplán egy televízió-műsorból rögzítettek volna: egy skótdudás játéka keveredik távoli, kivehetetlen beszédfoszlányokkal, illetve lovak nyerítésével. Meglehetősen abszurd, mégis kiválóan működik. A szerző, azzal hogy diktafonjaival és ósdi magnóival ide-oda játszva folyamatosan ködösíti, rontja a felvett hangok minőségét, egyedülálló dimenziót, atmoszférát kölcsönöz a tételeknek, és ezzel fifikásan ki is cselezi a térérzékelésünket. Az elő- és a hátteret alkotó, szinte tapintható sűrűségű hangok valószínűtlenül mozognak, sokszor bajos eldönteni, hogy a médiumot – vagyis az alacsony hanghűségű magnókazettát – jellemző, mesterségesen előállított zajok képezik a Krefting által előadott zenei hangok hátterét, vagy éppen fordítva. Okos, trükkös zene, ami egyszerre nosztalgikus és rendkívüli mód újszerű.

Figyelemreméltó, roppant hangsúlyos kinyilatkoztatás a Lymph Est. Az, hogy szívből ajánljuk, a legkevesebb, amit tehetünk.

1. Fairmount [1:38] 2. Tiger’s Owl [5:34] 3. Mania [5:13] 4. I, Blam Faery [3:25] 5. Microbe [1:19] 6. Summer For Mark Mead [2:15] 7. Mount Holly [2:27] 8. Lion’s Try [1:50] 9. Peacemaker [1:18] 10. Mean Rich Riot / Malice Lines [4:28] 11. Green Veins And Red [3:32] 12. Waldemar [1:27]

kreftingmoondawn.wordpress.com
kyerecords.blogspot.com
penultimate-press.blogspot.com

Kye | KYE 15 | 2011

Sosem gondoltam volna, hogy izgalmas lehet hanglemezen azt hallgatni, hogy valaki zenét hallgat az autójában. Graham Lambkin legújabb szólómunkája egy kétrészes környezeti felvétel, aminek részleteit egy Honda Civic-ben rögzítette tavaly és idén. A kocsiban többnyire vele volt a családja is; beszédfoszlányok, a forgalom zaja, a motor monoton zúgása, és persze az autórádió – bájos pillanatképek sorozata egy négytagú család életéből. Lucier I Am Sitting In A Room-ja nyomán az Amateur Doubles Lambkin I Am Driving In A Car-ja.

Graham Lambkin az a művész, aki általában nincs szem előtt – se neki, se Kye nevű lemezkiadójának nincs internetes honlapja -, ritkán koncertezik, évente egy lemeznél többet nem nagyon ad ki a kezei közül, az az egy viszont rendszerint telibe talál. A gitárosból lett kísérletező kedvű hangmanipulátor utolsó két albuma (Salmon Run – 2007, Softly Softly Copy Copy – 2009), és az ezek között megjelent, Jason Lescalleet-val készített duólemezek (The Breadwinner – 2008, Air Supply – 2010) kivétel nélkül zavarba ejtették, de minimum tétova fejvakarásra késztették a kísérleti zenék sokat hallott rajongóit.

A kizárólag vinylen, ötszáz példányban megjelent nagylemezen hallható zene egy módfelett egyszerű ötlet mentén született: családi kocsikázások, az autórádióban a hetvenes évek francia pszichedelikus-progresszív zenéjének két gyöngyszemével. Az Amateur Doubles A oldalán Philippe Besombes és Jean-Louis Rizet Pôle című lemezének, a B oldalon pedig Philippe Grancher 3000 Miles Away című albumának részleteit halljuk. A bizarr, álomszerű zenének a mozgó jármű és annak összes zaja egy még különösebb atmoszférát kölcsönöz. Az album belső borítóján egy fotó: az autót látjuk szemből, a műszerfalon két cédétok, Lambkin az anyósülésen, felesége a volánnál, hátul a két gyerkőc. Már a kép is megkapó szépségű.

A oldal. Az első néhány másodpercben valaki fuvolán skálázik, fütyörészik, majd egy zajos vágással elindul az autós kaland. A lejátszóban Besombes és Rizet Evelyse című szerzeménye: sejtelmes szintetizátorfutamok adják az alapot, fölötte éteri fuvolajáték, nincs ezzel gond, 1975-ben ilyennek gondolták a jövő zenéjét. A diszkréten hömpölygő zenefolyamba szinte észrevétlenül olvad bele a külső világ és a gépkocsi zaja, az irányjelző kattogása, egy távoli harangszó, hátul a kölykök gagyorászása. A sistergős, direkt lo-fi felvételnek köszönhetően a zene mintha a távolból szólna, sokszor olyan, mintha nem is hallanánk, csak egyre halványuló emléke járna a fejünkben. Meglehetősen furcsa érzés.

B oldal. A második rész első percében azt halljuk, hogy Lambkin fiai megkaparintottak egy mikrofont (vagy diktafont), sziszegnek, bohóckodnak, majd kezdetét veszi Grancher 1976-os 3000 Miles Away-ének címadó felvétele, de nem az elejétől. Már ebből érződik, hogy a második oldal jóval szabadabb, több a vágás, a szándékos megakasztás – egyszer csak Amy Sheffer énekesnő hangja is megjelenik a semmiből. Eleinte még azt hallgatjuk, hogy valaki valamit hallgat, majd megfeledkezünk az alapszituációról, és egyre inkább mi hallgatunk. Érdekes helyzetet teremt, különös játékot űz velünk Lambkin. Mesterien fordítja varázslatba a mindennapit, az unalmast, a látszólag értelmetlent.

Az Amateur Doubles egyszerre gyönyörű, és kissé nyugtalanító. Egyszerre természetes, és kissé idegen. Idővel a realitás és a képzelet keveredik, a valóság hangjai és a stúdiótechnika általi megoldások összemosódnak. Graham Lambkin úgy csap be minket, hogy először észre sem vesszük. A környezeti felvételek kollázsa egyértelműen nosztalgikus hangulatú, talán egy kissé melankolikus is, olyan, mintha töredezett polaroid fotókat, kifakult 8 mm-es filmeket nézegetnénk. Remélem, valamilyen formában eljut Lambkin műve az eredeti zeneszerzőkhöz – igazán kíváncsi lennék a véleményükre.

Visszagondolva a tavalyi és a tavalyelőtti évre, úgy tűnik, törvényszerűvé vált, hogy az esztendő legizgalmasabb korongjai a finisben jelennek meg. Két új Edition Wandelweiser, két új B-Boim, két új Copy For Your Records, most ez, és az új Rowe-Tilbury duólemezzel is holnapután, de legkésőbb a két ünnep között csöngethet a postás! Micsoda december!

1. Amateur Doubles (Besombes/Rizet – Pôle) [20:00] 2. Amateur Doubles (Philippe Grancher – 3000 Miles Away) [18:19]

myspace.com/graham_lambkin
kyerecords.blogspot.com
penultimate-press.blogspot.com