Improv.hu

Mego | MEGO 072 | 2004

Dinamizmus, hatásosság, humor. Lényegében e három tényező miatt szerettem bele Gert-Jan Prins jelen alkotásába. Az első kettő gyakorlatilag összefügg egymással, hiszen pontosan a mű elképesztő dinamizmusa az, amely miatt kellő hatást ér el, így Prinsnek már nincs is szüksége általános zenei klisék nem túl innovatív pufogtatására. A szerző sziporkázó humora pedig „ellágyítja” ezt az egyébként nem túl egyszerű zenét.

Gert-Jan Prins pályafutása 1984-ben kezdődött, amikor megalapította a Gorgonzola Legs nevezetű – indusztriális elemeket sem nélkülöző – free jazz zenekarát. Később több másik együttes dobosaként zenélt, míg végül elektronikus zenei kísérletekbe kezdett, felhasználva fiatalon szerzett rádió- és televíziótechnikai tapasztalatait. 1998 óta nagyrészt ez a két eszköz jelenti Prins hangszerparkját. A holland zenész a 2003-as Ultrahang Fesztiválon adott egy kellemesnek közel sem mondható koncertet, aki ott volt a Régi Zeneakadémia nagytermében, az tudja, miről beszélek…

Ez a 3”-es minialbum nagyjából a tavaly hallott budapesti koncert anyagából áll, hiszen itt is televíziók, illetve rádiók által gerjesztett – és Prins által tovább épített vagy éppenséggel roncsolt – zajok, csikorgások és egyéb különleges, néhol egészen fülsértő hangok játsszák a főszerepet. Néhol ezek a zörejek szabályos ritmusokba rendeződnek, szinte igazi dobra emlékeztető módon. Egy-egy rövidke tétel során mondatokat, énekrészleteket is hallunk, amelyek egy rádió vagy egy televízió recsegő adásfoszlányai.

Érdemes megfigyelni, hogy a dinamikusabb, agresszívabb zajmontázsokból álló darabokat általában egy jóval visszafogottabb, szelídebb rész előzi meg, amely kellőképpen elaltatja a hallgatót ahhoz, hogy aztán minél erőteljesebb hatást tudjanak kiváltani az erőszakosabb részek. A bevezetőben említett humor pedig talán nem is olyan új találmány, mégis említésre méltó: a legfülsértőbb zajok közepette is kihallatszik egy-egy popszám részlete, ami akár mosolyt is csalhat a hallgató arcára.

A meglepetés az, amely Gert-Jan Prins zenéjét olyan különlegessé teszi, de ez a meglepetés a hanglemezen nem sül el olyan kegyetlenül és hatásosan, mint a zenész egy-egy fellépésén. Kár érte.

1. Risk 1 [1:01] 2. Risk 2 [0:46] 3. Risk 3 [2:03] 4. Risk 4 [2:58] 5. Risk 5 [0:59] 6. Risk 6 [0:23] 7. Risk 7 [0:23] 8. Risk 8 [3:16] 9. Risk 9 [0:31] 10. Risk 10 [1:58] 11. Risk 11 [1:09] 12. Risk 12 [2:26] 13. Risk 13 [0:51]

gjp.info
editionsmego.com

Mego | MEGO 062 | 2002

A japán Tujiko Noriko harmadik nagylemezét hallgatva szüntelenül tódulnak elém a nemzetiségüket tekintve azonos előadók nevei, kezdve a Cibo Matto-tól, a Pizzicato Five-on és a Qypthone-on át, egészen az eX-Girlig. Persze a Tujiko Noriko által összebarkácsolt zene eszközeiben és törekvéseiben merőben más tónussal bír, mint az előbb említett előadók munkái, mégis van bennük valami közös. Talán a bájos és jó értelemben vett – és akár viccesnek is mondható – bugyutaság? Lehetséges.

Az Osakában született, de jelenleg Tokió és Párizs között ingázó Tujiko Noriko zenéje egy nagyon minimál, nagyon lo-fi hibridzene, amit jobb híján talán elektronikus poszt-popként lehetne definiálni. A magát egy bohókás rebellisként feltűntetni kívánó Tujiko Noriko zenei művészete valahol a már-már giccsesen melódikus pop és a kortárs elektronika határán lavírozik. A teljességgel kaotikusnak tetsző ritmusképletek, a különböző hangminták vakmerő összeollózása, összemontírozása a várttal ellentétben nem a frusztrált kapkodás látszatát eredményezi, hanem egy kellemesen összefogott egységet mutat. A magát különféle szintetizátorokon, samplereken, számítógépeken és egyéb elektronikus ketyeréken kísérő hölgy szerzeményeinek legtöbbjében saját anyanyelvén, japánul dalolászik, ám ha angolul énekelne, valószínűleg akkor sem lehetne érteni, hogy miket is motyog kislányosan ártatlan, elragadóan álmatag hangján. Képzeljük el, hogy Björk japánul énekel! Nos, körülbelül ilyen Noriko hangja.

Noriko Keshou To Heitai című debütáló albumát még Japánban jelentette meg valamikor 2000-ben, majd egy Peter „Pita” Rehbergnek kézbesített demóanyagnak köszönhetően került a jobbnál jobb elektronikus újzenéket bemutató bécsi Mego-hoz. Második, Shojo Toshi című lemeze már itt látott napvilágot 2001 májusában, amit rá egy évre egy 12”-es bakelit korong követett I Forgot The Title címmel, ami történetesen négy számot tartalmazott a mára már nagy ritkaságnak számító legelső lemezről, plusz egy Ausztriában rögzített élő felvételt. Itt tartunk most, hiszen a kilenc zseniális tételt tartalmazó Hard Ni Sasete (Make Me Hard) 2002 őszén jelent meg, nem kis örömet okozva ezzel Noriko, és persze az egzotikus és kellemesen bizarr zenék rajongóinak. A lemez összetett és eklektikus, ám rendkívül összefogott. Szürreális, álomszerű világa meglehetősen furcsa, ugyanakkor emberi melegséget és játékosságot sugároz. Bájos kis lemez bájos kis zenével és van egy olyan érzésem, hogy a szerző egyáltalán nem várja el a hallgatóktól, hogy munkáját véresen komolyan vegyék. Ez lenne a XXI. század popzenéje? Lehetséges.

1. Shore Angel [5:58] 2. Give Face [7:12] 3. Fly [7:39] 4. Wire [6:30] 5. Karappo [5:25] 6. Penguin [8:02] 7. Mugen Ressha [6:12] 8. Bikini [3:03] 9. Sea [10:55]

tujikonoriko.com
editionsmego.com

Mego | MEGO 054 | 2002

Eszem ágában sincs a manapság egyre több figyelmes fület vonzó kísérleti elektronikus zenéket glorifikálni, most mégis azt kell mondjam: a The Return Of Fenn O’Berg egy irgalmatlanul jó album! A bécsi gitár- és laptop-művész, a tavaly tavasszal nálunk is sikeres szólókoncertet adó Christian Fennesz; az experimentális és az indie színtéren egyaránt otthonosan mozgó valóságos reneszánszember, a chicagói Jim O’Rourke; és a Mego kiadó egyik bennfentese, a szintén bécsi illetőségű Peter Rehberg (alias Pita) neve külön-külön is jól cseng a műfajban, ám ha e három „nagyágyú” alkalmanként kollaborál, abból szinte biztos, hogy egy nagyon-nagyon különleges zenei kísérlet, egy feledhetetlen élmény születik.

Az eddig alkalminak hitt trióformáció első lemeze 1999 végén jelent meg The Magic Sound Of Fenn O’Berg címmel – ennek a projektnek egyenes folytatása a hármas visszatérése. A második találkozást dokumentáló kiadvány ezúttal is a három nagy tehetségű és kreatív művész zenei lenyomata, aminek alapanyagául két élő fellépés szolgált. Az anyagot Bécsben és Párizsban vették fel egy-egy improvizált koncert alkalmával, a hat hónapot igénybe vevő utómunkálatokat – úgy mint vágás és keverés – pedig New York-ban és Bécsben végezték.

A négy tételt tartalmazó albumon hallható kompozíciók a legkisebb mértékben sem felelnek meg az előzetes zenei tapasztalataink által szült elvárásoknak: olyannyira rendhagyók és formabontók, hogy az anyag hallgatása közben folyamatosan stimulálva vagyunk, azaz egy percre sem lankad az érdeklődés, a lemezt kitüntető figyelem. A 6 perces nyitótétel, a Floating My Boat minden bizonnyal csak egy röpke felvezetőként funkcionál, hiszen az ezt követő három darab – a 15 perces A Viennese Tragedy, a 12 perces Riding Again és a záró 11 perces We Will Diffuse You – alatt teljesedik ki igazán a harmonikus egységben működő laptoptrió lenyűgöző zsenialitása. Természetes hangmintákból és elektronikus zörejekből kreált hangmontázsok épülnek fel és bomlanak le egyik pillanatról a másikra, romantikusan melodikus nagyzenekari patternek és kíméletlenül agresszív zajok váltják egymást a tipikusan Fenn O’Berg-i dramaturgia és forgatókönyv szerint – egyszerre precízen rendezett és átláthatatlanul kaotikus ez a megfoghatatlan hangzásvilággal bíró alkotás. Felesleges is több mondatot áldozni erre a valóban katartikus alkotásra.

Abszolút zene – a tavalyi év egyik legfontosabb lemeze!

1. Floating My Boat [5:35] 2. A Viennese Tragedy [14:29] 3. Riding Again [11:38] 4. We Will Diffuse You [10:11]

fennesz.com
tisue.net/orourke
peterrehberg.com
editionsmego.com