Improv.hu

Nueni | NUENI #003 | 2014

Bryan Eubanks legújabb szólómunkája a berlini Nueni kiadó negyedik, már-már feltörhetetlen keménységű diója. Mi tagadás, legjobb szándékom ellenére sem könnyű azonosulnom ezzel az ötven darab, egyenként egyperces hangszegmenssel, amiknek a forrását megszakított áramkörök túlvezérelt összegerjedései adják. Mintha egy haladó áramkör-hekker workshop vagy egy elektronikus, „csináld magad”-hangszerbemutató tanúja lennék, a technika impozáns, a mögötte lévő lelket, az embert, az akciót viszont hiányolom. Elöljáróban: provokatívan merész zene a The Bornholmer Suite, bár kétségtelen, ez is volt a művész célja.

A jelenleg Berlinben élő Eubanks az új amerikai kíséreti elektronika egyik legradikálisabb hangja; Catherine Lamb és Andrew Lafkas társaságában tagja a Sacred Realism kollektívának és lemezkiadónak. Bár eredeti hangszerével, a szoprán szaxofonnal máig nem szakította meg teljesen a kapcsolatát, egyre inkább már mint hangszobrász és zeneszerző tekint magára, aki kis létszámú együttesekre, szólistákra és saját fejlesztésű generatív szoftverekre komponál darabokat. Előadóként számtalan improvizatív kollaboráció résztvevője, akit az egy térben lévő hangszeresek kölcsönhatása ugyanúgy foglalkoztat, mint az akusztikus holográfiával, a diffúziós technikával és a sztereofonikus hangrögzítéssel való kísérletek. Az elmúlt néhány évben a Sacred Realism csoport másik két tagja mellett Jason Kahnnal, Bob Marsh-sal, Theresa Wonggal, Ryu Hankillal és Hong Chulkival rögzített lemezeket; sajátos esztétikájú szólóalbumokat 2003 óta készít, a The Bornholmer Suite a tizedik munkája.

A lemez Bryan Eubanks hangművész oldalát dokumentálja. Ezúttal nem játékosként, sokkal inkább egy mérnöki pontossággal rendelkező, végtelen precizitású konstruktőrként van jelen. Ötven blokkot hallunk, amiket leginkább egymás mellé vagy egymásra helyezett építőtéglákhoz lehetne hasonlítani. Ha nagyítóval megnézzük kívül-belül ezeket a téglákat, tökéletességük azonnal szembetűnik. Hasonlóak, homogének, perfektül méretre vágottak (játékidő), tömörek, darabonként részletgazdagok, bonyolultak, és leginkább önmagukban, külön-külön méltóak a csodálatunkra. Nyúlfarknyi variációk, amik – bármennyire is ezt várnánk – összekapcsolódva nem alkotnak ívet, nem adnak ki egy témát, nincs sztori, nincs egész, csak részek, darabok, kifogástalan építőelemek gondosan felsorakoztatott halmaza. A történet itt maga a mechanizmus, a technika, az eszköz. A miniatűr szegmensek megbontott áramkörök körbe-körbe cirkuláló, önmagukat gerjesztő hangjaiból állnak, amiket Eubanks az egyperces játékidő során szenvtelenül magukra hagy, és engedi, hogy az instrumentum (úgy is mint hangszer) önálló életet éljen, magáért beszéljen. Minimális beavatkozással megy minden a maga útján, majd amikor ismerőssé, barátságosabbá válnak az ide-oda futkározó, többnyire magas frekvenciájú digitális pircegések és zúgások, vágás, és már indul is valami nagyon hasonló, ami után megint vágás, és már indul is valami nagyon hasonló, ami után megint vágás, és már indul is valami nagyon hasonló…

A hiányérzetemmel – és talán némi csalódottságommal – együtt két dolog miatt azért elvitathatatlanul érdekes munka a The Bornholmer Suite. Egyrészt, nem találkoztam még lemezzel, ahol nem maguk a felvételek, hanem az azok közötti villanásnyi szünetek határozzák meg a produkció egészét. Általában azt szoktuk meg, hogy a zeneszámokat elválasztó pauzák között helyet foglaló hangok láncolatára figyelünk, itt viszont furcsa módon, minden esetben a hangszegmensek közötti, váratlanul érkező csendekre kapjuk fel a fejünket. Ezek az elidegenítő megakasztások akaratlagosak lennének? Talán. Másrészt, az ötven rövidke darab szabadon választott sorrendben is lejátszható, így mindenki tetszőlegesen összeállíthatja a saját szvitjét, vagy akár minden alkalommal más formában – csakúgy, mint Otomo Yoshihide The Night Before The Death Of The Sampling Virus-a, vagy éppen Keith Rowe, Thomas Lehn és Marcus Schmickler Rubbit Run-ja esetében -, véletlenszerű sorrendben játszhatja le a lemez tételeit. Ugyanis úgy is működik. Ráadásul nem is rosszul.

Nehéz lemez; kihívó, felforgató, olykor pedig, mondjuk ki, egészen irritáló. Egy biztos, Bryan Eubanks zenéje nem adja könnyen magát. Egyelőre annyit tudok mondani: okos, taktikus, de idő kell hozzá.

1. The Bornholmer Suite 1 [1:01] 2. The Bornholmer Suite 2 [1:00] 3. The Bornholmer Suite 3 [1:01] 4. The Bornholmer Suite 4 [1:01] 5. The Bornholmer Suite 5 [1:01] 6. The Bornholmer Suite 6 [1:01] 7. The Bornholmer Suite 7 [1:01] 8. The Bornholmer Suite 8 [1:01] 9. The Bornholmer Suite 9 [1:01] 10. The Bornholmer Suite 10 [1:01] 11. The Bornholmer Suite 11 [1:01] 12. The Bornholmer Suite 12 [1:01] 13. The Bornholmer Suite 13 [1:00] 14. The Bornholmer Suite 14 [1:01] 15. The Bornholmer Suite 15 [1:01] 16. The Bornholmer Suite 16 [1:01] 17. The Bornholmer Suite 17 [1:01] 18. The Bornholmer Suite 18 [1:01] 19. The Bornholmer Suite 19 [1:01] 20. The Bornholmer Suite 20 [1:01] 21. The Bornholmer Suite 21 [1:01] 22. The Bornholmer Suite 22 [1:01] 23. The Bornholmer Suite 23 [1:00] 24. The Bornholmer Suite 24 [1:01] 25. The Bornholmer Suite 25 [1:00] 26. The Bornholmer Suite 26 [1:00] 27. The Bornholmer Suite 27 [1:01] 28. The Bornholmer Suite 28 [1:00] 29. The Bornholmer Suite 29 [1:01] 30. The Bornholmer Suite 30 [1:01] 31. The Bornholmer Suite 31 [1:01] 32. The Bornholmer Suite 32 [1:01] 33. The Bornholmer Suite 33 [1:00] 34. The Bornholmer Suite 34 [1:00] 35. The Bornholmer Suite 35 [1:00] 36. The Bornholmer Suite 36 [1:00] 37. The Bornholmer Suite 37 [1:00] 38. The Bornholmer Suite 38 [1:01] 39. The Bornholmer Suite 39 [1:01] 40. The Bornholmer Suite 40 [1:01] 41. The Bornholmer Suite 41 [1:01] 42. The Bornholmer Suite 42 [1:00] 43. The Bornholmer Suite 43 [1:00] 44. The Bornholmer Suite 44 [1:00] 45. The Bornholmer Suite 45 [1:01] 46. The Bornholmer Suite 46 [1:01] 47. The Bornholmer Suite 47 [1:01] 48. The Bornholmer Suite 48 [1:01] 49. The Bornholmer Suite 49 [1:01] 50. The Bornholmer Suite 50 [1:01]

sacredrealism.org/bryaneubanks
nuenirecs.com

Nueni | NUENI #001 | 2013

A katalán Lali Barrière és a baszk Miguel A. García első duóalbuma maradéktalanul megfelel a Nueni kiadó irányelveinek, publikálási politikájának: „független platform friss, valószínűtlen és kockázatos zenéknek, ami nyitva áll bármiféle hangzó indítvány előtt, kivéve ambient-, drone- és környezeti felvétel-alapú hanganyagokat” – áll a berlini label honlapján olvasható felhívásban. A Nueni deklaráltan is a kategóriákon kívül eső kiadványok, zavarba ejtő what the fuck?-zenék puritán otthona, ahogyan azt már a korábban bemutatott, előző, After című Belorukov-Harpakahylo-Lichota-Nasung középlemez is bizonyította.

A rendelkezésre álló alapadatok szerint Barrière extrém módon bemikrofonozott tárgyakat, A. García pedig egyetlen önmagába visszacsatolt keverőpultot szólaltat meg. A felhasznált hangforrások tehát meglehetősen szokványosak, a munkamódszer viszont kellően fondorlatos, a játékosok esztétikaérzéke pedig egészen kivételes. Számtalan, hasonló eszközöket – amiket nevezhetünk akár hangszereknek is – felvonultató lemezt hallhattunk már, kérdés, mi maradt kiaknázatlanul, szolgálhat-e még újdonsággal a kísérleti zenék ezen, egyébként is módfelett szűk szegmense. Bő tizenöt évvel a japán Onkyo mozgalom kvázi-forradalma után merre lehet továbblépni, illetve érdemes-e, lehet-e még egyáltalán. Ezúttal is, éppen hogy csak a hallásküszöbön túl járunk, apró, halk hangokat hallunk, kellő térrel körülöttük. Eddig ismerős, legyinthetnénk. Az Espejuelo erőssége és újszerűsége viszont az arányokban, a szereplők speciális kölcsönhatásában, és bármennyire is ambivalens: a bátor visszafogottságban rejlik.

Négy tétel, alig több mint harminc percben. A már említett végletekig vitt minimalizmus mindvégig jelen van a zenében, annak ellenére, hogy az Espejuelo játékideje alatt igenis rengeteg minden történik. Mikroszkopikus kiterjedésű, alig hallható hangok cikáznak, érkezzenek azok a főleg a hátteret biztosító mixerből, vagy éppen a kontaktmikrofonokkal ellátott tárgyak felületéről, belsejéből. Lali Barrière és Miguel A. García olyan mértékletes és törékeny zenét játszik, hogy egyetlen aránytévesztés vagy hangosabb hang azonnal kibillentheti a lassan, de biztosan variálódó zenét a nyugvópontjából. Szinte látom magam előtt a zenészek lélegzet visszafojtott koncentrációját, és gyakran azon kapom magam, hogy izzadó homlokkal, ugyanígy hallgatom az Espejuelo tételeit. A duó zenéje ugyanis tökéletes összpontosítást és odafigyelést igényel, mintha csak egy mikroszkópon keresztül vizsgálódnánk, merthogy csakis így nyílik meg Barrière és A. García gondos precizitással megkonstruált varázsvilága.

Az Espejuelo ékes példája, hogy miért tartják sokan Lali Barrière-t az elektroakusztikus improvizációs zenék egyik legizgalmasabb új hangjának. A civilben matematikatanár, programozó és kutató Barrière ösztönösen mozog a reáltudományok és a művészetek között: amellett, hogy a tekintélyes Universitat Politècnica de Catalunya professzora, legalább féltucat kísérleti zenei formáció tagja (A=B, Árum, Blaast, Un Coup De Dés, Ziz, és a többi…), és megszámlálhatatlan alkalmi kollaboráció résztvevője. Aktuális zenésztársa, Miguel A. García a spanyol kísérleti zenei színtér másik dinamikus és termékeny szereplője, aki az elektroakusztikus improvizáció és a modern kompozíció nem ritkán elmosódó határmezsgyéjén alkot. Bárkivel játszik, mindig ugyanarról beszél: provokatív hozzáállásával, sajátos humorával, és legfőképp, elektronikus berendezéseinek hangjaival az akadémikus kortárs-, és az indusztriális könnyűzene közé húzott éles határvonal létjogosultságát kérdőjelezi meg. Kreatív zenészek, kivételes attitűddel.

Katalán-baszk ellentét ide vagy oda, Lali Barrière és Miguel A. García a legnagyobb egyetértésben alkotott valami újat, valami egészen páratlan esztétikájút. Kemény dió; nagybetűs zene.

1. Espejismo [5:32] 2. Pra [8:36] 3. Homso Tas [11:09] 4. Aljez [5:51]

lalibarriere.net
xedh.org
nuenirecs.com

Nueni | NUENI #000 | 2012

Jobb későn, mint soha – ahogy mondani szokás, ugye. Most kaptuk meg a Bilbao-Berlin viszonylatban ingázó Héctor Rey által tavalyelőtt alapított Nueni minikiadó első három megjelenését, rajtuk izgalmas, mi több, provokatív és gondolatébresztő kollaborációk dokumentumaival. Elsőként jöjjön a label „nulladik” kiadványa, Ilia Belorukov orosz altszaxofonos alkalmi kvartettjének felvillanyozó – egyben a tavaly szeptemberben tragikus hirtelenséggel elhunyt Konrad Chyl közreműködése okán szomorú – felvételével.

Egy nullás katalógusszámú, minden tekintetében kísérleti kiadványról van szó, rajta három cím nélküli fel- és levezetés mentes hangfelvétel-töredékkel, mindössze alig több, mint tizenöt percben. A kislemezen, nevezzük így, Belorukov mellett három lengyel, egészen pontosan lublini zenész, Patryk Lichota szaxofonos, Kim Nasung guzhenges és a Harpakahylo művésznéven szereplő Konrad Chyl dobos játszik. A négyes 2012 januárjában rögzítette a felvételeket – hogy közönség előtt vagy stúdióban, az nem derül ki a korong borítójáról.

A lublini hangszeresek fiatal koruk ellenére ismert figurái a mai lengyel experimentális-újzenei színtérnek: Patryk Lichota bőven több, mint szimpla szaxofonos; sokkal inkább mint komponista, improvizációs zenész és hangmérnök ismert; a fúvósok mellett preparált citerán, basszusgitáron, thereminen, laptopon, olykor pedig egy 15 méteres kifeszített húron kísérletezik. Tagja a Mnoda nevű jazz punk bandának és a radikális szabadimprovizációs zenét játszó Kurort triónak, emellett számtalan rádiójátékhoz és színdarabhoz szerzett zenét, melyek közül talán a Strange Lóóp című feedback hurkokra épülő audiovizuális kísérlet a legizgalmasabb. Kim Nasung bár ezen a lemezen kizárólag kínai citerán játszik, laptopzenészként – és a Mind Twisting Records kurátoraként – inkább környezeti felvételekből, illetve ipari és digitális zajokból építi önálló munkáit. És végezetül: a tavaly elhunyt Konrad Chyl dobosként vagy szerzőként legalább másfél tucat formációban közreműködött, az ütősök mellett lemezjátszókkal, bemikrofonozott tárgyakkal és elektronikával kísérletezett. Saját fellépései a koncertek és a hanginstallációk furcsa elegyei voltak; játszott többek között szegedi Improv Eseteken fellépő hangszeresekkel, köztük Pierre Borel francia szaxofonossal és Joel Grip svéd nagybőgőssel. Halála mérhetetlen veszteség. Nem túlzás azt állítani, hogy nagy karrier előtt állt, máig döbbenetes, hogy feladta.

A lemezen hallható zene már a rövidsége miatt is kemény dió. Nyitásként a hangszeresek apró, kopogós, véletlenszerűen, de gyors egymásutániságban felbukkanó hangokat hoznak ellentétbe mély és puha hangszínű búgásokkal, illetve az egyik szaxofon szisszenéseivel. Hogy melyik zörej kitől származik, arra csak következtetni lehet, a hangok összeválogatása és rétegezése viszont rendkívül mesteri. Szinte időnk sincs kényelmesen belehelyezkedni a zajok kényeztető sodrásába, egy éles vágással már vége is az első tételnek, és következik a második. Ezúttal egy halk dörzsölésekből és suhogásokból kibontakozó, szinte észrevétlenül fejlődő, fondorlatosan felépített darabbal van dolgunk, illetve csak annak az elejével, ugyanis mire eljut a tudatunkig, hogy milyen ötletesen összerakott produkciót hallunk, már vége is az egésznek, és következik a harmadik. A legtömörebb, alig háromperces tétel ismét zajosan és eseménydúsan indul, de olyan csendes térbe nyugszik, ahol végül már csak halk kaparások, karcolások apró neszei számíthatnak a hallgató figyelmére.

Bármilyen kiválóak is az Afteren hallható kompozíciókezdemények, csupán egy samplerként, egy mintaként, kedvcsinálóként tudom értelmezni a kislemezt. Vagy esetleg a nagy improv svindlivel állunk szemben? Egy jóízű blöffel? Jó lenne tudni, mi volt a célja a zenészeknek ezzel a kiadvánnyal, és legfőképp azt, hogy milyen zenét játszanának manapság, ha együtt maradtak volna. Az elektroakusztikus improvizációs zenék leglelkesítőbb ígérete volt – és van még mindig – az After tételeiben, jó lenne hallani a folytatást.

Sajnos így, ebben a formában már biztosan nem fogjuk.

1. [6:11] 2. [6:28] 3. [2:55]

belorukov.blogspot.com
nuenirecs.com