Improv.hu

Schraum | schraum 10 | 2009

A Nörz névre keresztelt osztrák duót Andreas Trobollowitsch és Johannes Tröndle alkotja. Trobollowitsch villanygitárt, basszusgitárt, preparált melodikát, visszhangot használ hangjainak produkálásához, Tröndle neve után pedig csellót, preparált csellót és élő elektronikát olvashatunk a szürkés-fekete, minimalista dizájnú kartonborítón. A 2009-es Schraum-kiadvány leginkább formájában tér el a megszokott improvizált zenei együttműködéseket tartalmazó lemezektől.

A Nörz (Also Known As) Acker Velvet című debütáló lemeze éppen hogy csak túl lépi a félórát, viszont ebben a harmincvalahány percben is nyolc olyan szerzeményt sorakoztat fel, amelyek alapján máris nyugodt lelkiismerettel, még ha az EAI műfaj élére nem is, de sorban valahová előre tehető ez az osztrák kettős. A kiadvány remek példája annak, hogyan működhet együtt változatosan és izgalmas megoldásokkal fűszerezve egy akusztikus hangszer elektronikus forrásból eredő hangokkal. A Nörz azzal válik különlegessé, az által hagy maga után mélyebb nyomot, hogy a puszta elektroakusztikus improvizációs zenét egyfajta kísérleti konceptualizmussal mélyíti. Amellett, hogy esztétikailag a hangszerek abszolút szabad együttjátékára alapoznak, a viszonylag igen rövidre vágott szerzemények egyfajta minimalista ötlet mentén válnak egésszé, és egyben egész vagy kész mivoltukban részekké, fragmentumokká. Ugyanis nem mellékes elem a fragmentáltságra való utalás e zene befogadásában, amit a címek is hangsúlyoznak. A címek nem jelentenek, vagy részben jelentenek csak, inkább jeleznek, ami által még szabadabbá válik előttünk az értelmezési lehetőség.

A lemez hallgatása közben végig egyfajta magával ragadó ingadozás, változatosság, dinamika tapasztalható, amit az előre eltervezett ötletek és az improvizáció kettősségének feszültsége hordoz. Nyugodtan leszűrhetjük, hogy két kompetens és izgalmas improvizátor munkájáról van itt szó, akiknek a zenéje gyönyörűen ágazik szerte az elejétől a végéig, megannyi érdekes ötlet keveredik eggyé, így egyetlen másodpercben sem hagy hidegen az album, folyamatosan meséli is a történetét, éppen ezért folyamatos figyelmet igényel. Az első darab egyfajta lassú, homályos és egyenesen David Lynch-i világot tapasztalhatunk, mintegy bevezetésként, amelyben a feltekert sistergés keveredik a lassan pötyögő, a semmibe pottyanó hangokkal, majd a második szerzemény egyfajta feszültséget húz széjjel, tágít szét mély drone-szerű résszé, amit valószínűleg a cselló mély hangjai és az elektronika együttállásával hoztak létre. Később mindenféle rögtönzések, kvázi harmonikus dallamok, elektronikus drone-ok, sistergések és egyéb érdekes megoldások váltják egymást és építenek egy fragmentált teljességet.

A Nörz első lemeze azok közé a kiadványok közé tartozik, amelyek már az első, „ismerkedő” hallgatás közben sugallják a többszöri újrahallgatást és a további értelmezést. Magam is számtalanszor lejátszottam már, és amellett, hogy folyton újdonságokat fedezek fel benne, viszonylagos rövidsége ellenére sem tudom megunni. Egy kitűnő első lemez az (Also Known As) Acker Velvet, két olyan zenésztől, akikre mindenképpen érdemes lesz odafigyelni.

1. Mo [3:02] 2. Su [7:44] 3. So [1:34] 4. Me [3:17] 5. Ra [3:00] 6. No [4:13] 7. Ka [6:16] 8. Li [3:19]

myspace.com/noerznoerz
schraum.de

Schraum | schraum 17 | 2013

2012 június 16-án hunyt el Susan Tyrrell amerikai filmszínésznő, Nils Karlsson svéd síversenyző, Dan Dorfman amerikai gazdasági újságíró, Sławomir Petelicki lengyel dandártábornok, Howie Chizek amerikai rádiós személyiség; ezen a napon lőtte fel Kína a Shenzhou-9 űrhajót, fedélzetén Liu Yanggal, az első kínai női tajkonautával; és ezen a napon született meg a kölni Loft koncerttermében ennek a kiváló albumnak az anyaga, amit most, bő egy évvel a fellépés rögzítése után, a berlini Schraum lemezkiadó szélesebb közönség elé tárt.

A közel tíz éve működő Schraum még mindig rendre kívül esik a nagy nemzetközi, improvizált zenével foglalkozó szaklapok és internetes magazinok radarján, ami egyrészt érthető, hiszen a német minikiadó különösebb felhajtás nélkül, szép csendben teszi a dolgát, évente csupán egy-két puritán papírborítékba bújtatott koronggal áll az érdeklődők elé; másrészt viszont érthetetlen ez az elenyésző sajtóvisszhang, hiszen a label legutóbbi tíz megjelenését – túlzás nélkül – telitalálatnak gondolom, de legalábbis kiváltképp izgalmas hallgatnivalónak. Az Axel Haller, Merle Bennett és Torsten Papenheim által működtetett cég amellett, hogy kiadványaival megpróbálja dokumentálni Berlin egyre átláthatatlanabb improvizációs zenei dzsungelének legalább egy kis szeletét, országhatárokon, sőt kontinenseken átívelő kollaborációk létrejöttében segédkezik. A Hübsch-Martel-Zoubek trió például a Schraum negyedik német-kanadai formációja a Hotelgäste hármasa, az Ostendorf-Zoubek-Lauzier trió, és az Attacca együttes után.

A kölni Loft dzsesszklub koncerttermének zongorája mögött tehát Philip Zoubek, mellette Carl Ludwig Hübsch finoman ölébe fektetett tubájával, és Pierre-Yves Martel, két térde között viszonylag nagy testű viola da gambájával. A hangszer-összeállítás minimum izgalmas, ráadásul a lemez hátsó borítójának tanúsága szerint mindhárman használnak különféle tárgyakat zeneszerszámaik megszólaltatásához. Amit hallunk, az három zenész csendes és pointillisztikus párbeszéde, akiknek a játéka visszafogott, mégis virtuóz. A kiterjesztett megszólaltatási technikák gazdag szókincset, invenciózus és közhelymentes rögtönzéseket eredményeznek. Arról nem szól a fáma, hogy a hangszeresek korábban játszottak-e már együtt, de ami a June 16th lemezen hallható, az ezt feltételezi. Illedelmes puhatolózás helyett egy szűkszavú, de nagyon is tudatos, már-már jól összeszokott, zökkenőmentes játékot hallunk.

A szűk háromnegyed órás album öt szépen elindított és lezárt improvizációból áll. A lemez egyszerre lehet kerek egész, és rövidebb részek szekvenciája. Az csupán a hallgatón múlik, hogy a June 16th-t egy koncertlemezként, vagy egy megfontoltan tagolt, jól elkülöníthető epizódokból álló történetként értelmezi. A részek James Joyce Ulyssesének egy-egy sora után kapták a címüket; az pedig csak további, ám köztudomású érdekesség, hogy az ír író 1904 június 16-án kezdett szerelmi viszonyt múzsájával és majdani feleségével, Nora Barnacle-vel, és Joyce később ezt a konkrét dátumot választotta az Ulysses cselekményének időpontjául. James Joyce rajongói ezt a napot a regény főhősének, Leopold Bloomnak a neve nyomán Bloomsday-nek, vagyis a virágba borulás napjának hívják, és 1954 óta évről évre rendre meg is ünneplik.

Mindezek és a hallottak után semmi kétség: június 16-a tényleg a virágba borulás napja.

1. Introibo Ad Altare Dei [5:07] 2. Rrrpr. Kraa. Kraandl. [6:56] 3. Tap [16:26] 4. Coin Rang. Clock Clacked. [7:40] 5. Bestir Thyself, Sirrah! [7:28]

clhuebsch.de
pymartel.com
philipzoubek.com
schraum.de

Schraum | schraum 16 | 2012

Az idén 60 esztendős John Zornra az utóbbi hat-nyolc évben úgy gondoltam, mint aki egy helyben toporog. Vagy ha el is indul valamerre, mindig ugyanoda lyukad ki. Mondhatnám elnéző tapintatossággal, hogy zenéje letisztult, „odaért”, de nem, önismétlővé, unalmassá, tovább megyek: tét nélkülivé vált. A misztikus témák mögé bújtatott könnyű hallgatású sorlemezek anyagát talán csak néhány rendhagyóbb kamaradarab ellensúlyozta, ám Amerika (egykor) egyik legfontosabb experimetalista zeneszerzője mintha az utóbbi években megtagadta volna a kísérletezést.

A második Masada-dalciklus darabjai és a filmzenelemezek negédes témái után felüdülés a szólógitárra komponált 1977-es Book Of Heads leporolása. Zorn eredetileg Eugene Chadbourne számára írta a 35 fél és három perc közötti játékidejű etűdből álló művet, amit aztán valamiért nem Chadbourne, hanem Marc Ribot játszott lemezre – 17 évvel később. Eugene Chadbourne egy ’98-as Paris Transatlantic-interjúban így emlékszik vissza a Book Of Heads körül történtekre: „Nem én kértem a darabot. Abban az időben Zorn rengeteg zenét komponált, és ezt a művet kifejezetten az én számomra írta. Néhányszor elő is adtam New Yorkban, és szó volt róla, hogy lemezre is vesszük, de már akkor is eléggé eltérő elképzeléseink voltak a stúdiózásról. Én a direktebb, lo-tech megközelítést szeretem, míg őt mindig is a nagy költségvetésű, hagyományosabb hangrögzítési technikák vonzották. Vannak dolgok, amikhez az ember makacsul ragaszkodik.” Hát így nem lett semmi annak idején a Book Of Heads Chadbourne-féle verziójából.

A berlini Schraum minikiadó első idei megjelenése amellett, hogy jó, mérhetetlen jelentőséggel bír: a szólógitárra írt avantgárd zenedarabok repertoárjának egyik kulcsfontosságú – ugyanakkor gyalázatosan aluldokumentált – kompozíciójának stúdióverziója eddig mindössze másfél lemezen létezett. Az 1995-ös Ribot-féle, klasszikusnak számító teljes előadás mellett Marco Cappelli 2002-es Yun Mu című lemezén bukkant még fel tíz Book Of Heads-etűd, vagyis 35 év alatt Christoph Funabashi albuma a második olyan kiadvány, ami Zorn korszakos művét teljes terjedelmében tartalmazza.

A mintegy 80 másik hosszabb kompozíció részleteit összesűrítő darab a többszörösen kiterjesztett gitártechnikára épít: a szűk egyórás mű lényege, megszólaltatni a létező összes hangot, amit egyetlen gitárral elő lehet állítani. A jól bevett gitározási módok mellett nem ritkák a húrokon kipukkanó léggömbök, beszélő játékbabák a hangszedő felett, ceruzákkal ütögetett húrok, vagy éppen a hangszer testére hulló rizsszemek. A rövidke etűdök irányított improvizációkból épülnek fel: a címben is szereplő úgynevezett „head”-ek – vagy inkább: témák – kisméretű kártyákon található precízen meghatározott, részletes grafikus és hagyományos kottákat, valamint pontos szöveges utasításokat követve születnek. A témák előtt és/vagy után viszont abszolút szabad kezet kap a játékos – a darab kottájának bevezetőjében ez áll: „Az improvizáció alapját a témák biztosítják, amiket a leírtak szerint kell előadni. A rögtönzések viszont megjelenhetnek egy-egy téma előtt és/vagy után, két különböző téma között, vagy egymásután kétszer ugyanabban a témában, vagy egyszer sem a darab egésze során.” Ennyire nyitott tehát a Book Of Heads, előadása pedig legalább annyira szórakoztató lehet, mint a hallgatása. Abszolút játék.

Christoph Funabashi hamburgi gitáros-zeneszerzőt évek óta foglalkoztatja Zorn művének előadása. Aztán a 2011-es berlini Schraum fesztiválon Funabashi úgy játszotta el a darabot, hogy egyszerre három hanglemezkiadó is bejelentkezett egy még nem is létező stúdióanyag megjelentetésére. A zenész tavaly nyáron zárta magára a Schraum házistúdiójának ajtaját, hogy négy gitár, egy tucat színes lufi, néhány hegedűvonó, számos fémtárgy és zenélő dobozka, valamint egy polisztirolhab-pisztoly társaságában rögzítse a Book Of Heads 35 etűdjét. A lemez sajtóanyaga szerint a darabok élőben, rájátszások és utólagos szerkesztések nélkül születtek. A megjelenés előtt a produkció résztvevői persze megkeresték magát Zornt, akinek annyira megtetszett a németek hozzáállása, és a végeredmény, hogy engedélyezte a Book Of Heads megjelentetését. Ez pedig nagy szó, hiszen idejét sem tudom, mikor jelent meg John Zorn-lemez a Tzadik label gondozásán kívül.

Funabashi Book Of Heads-előadása semmivel sem marad el az eddig referenciaként szolgáló Ribot-féle verziótól.

Izgalmas munka, jó, hogy megszületett.

1. Étude # 1 [1:50] 2. Étude # 2 [0:36] 3. Étude # 3 [0:53] 4. Étude # 4 [0:56] 5. Étude # 5 [0:57] 6. Étude # 6 [1:36] 7. Étude # 7 [0:26] 8. Étude # 8 [1:22] 9. Étude # 9 [1:04] 10. Étude # 10 [1:22] 11. Étude # 11 [1:36] 12. Étude # 12 [2:42] 13. Étude # 13 [1:08] 14. Étude # 14 [0:24] 15. Étude # 15 [2:04] 16. Étude # 16 [3:48] 17. Étude # 17 [3:29] 18. Étude # 18 [0:23] 19. Étude # 19 [0:30] 20. Étude # 20 [0:43] 21. Étude # 21 [3:42] 22. Étude # 22 [1:45] 23. Étude # 23 [1:37] 24. Étude # 24 [1:09] 25. Étude # 25 [0:57] 26. Étude # 26 [0:50] 27. Étude # 27 [1:52] 28. Étude # 28 [0:21] 29. Étude # 29 [0:31] 30. Étude # 30 [4:09] 31. Étude # 31 [0:52] 32. Étude # 32 [1:11] 33. Étude # 33 [1:19] 34. Étude # 34 [1:33] 35. Étude # 35 [1:37]

christophfunabashi.de
schraum.de

Schraum | schraum 14 | 2011

Ha a lemez öt tételének címét összeolvassuk, ezt kapjuk: „egy napon két évvel ezelőtt”. 2009 november 25-én egy karlsruhei stúdióban rögzítette első közös lemezét a francia Suboko trió, valamint két német rezes, Roland Spieth trombitás és Carl Ludwig Hübsch tubajátékos. Bár az öt zenész formációja korábban adott már egy-egy koncertet Franciaországban és Németországban, a projektet mindannyian erősen alkalminak gondolták. Eddig.

A Suboko valójában Pascal Gully, Laurent Berger és Nicolas Boutine kizárólag ütőshangszereket és elektronikát használó triója. Mindhárman Strasbourgban élnek, közel egyidősek, és a zene legkülönbözőbb területei felől érkezve találtak egymásra. Gully rockot, dzsesszt, majd kortárs komolyzenét játszó együttesekben kezdte pályáját, az elmúlt években Markus Stockhausen trombitástól Thomas Lehn analóg szintetizátorosig rengeteg kiváló zenésszel kollaborált, jelenleg a John Zorn által istápolt Zakarya klezmer kvartett dobosa. Bergert kezdetben inkább a filmszalagokkal való kísérletezés érdekelte: super 8-as és 16 mm-es filmekkel dolgozott, installációkat készített, a/v-előadásokat tartott; 1993 óta tagja a kísérleti zaj-rockban utazó Sun Plexus-nak, a Subokoban a dobokon kívül különböző méretű és formájú fémtárgyakat, lemezjátszókat, szalagos magnókat használ. Boutine zongorázni és gitározni tanult, majd magával ragadta az elektronikus tánczene, a dj- és partikultúra; számtalan előadáshoz, kiállításhoz és némafilmhez komponált zenét, emellett producerként és lemezlovasként a mai napig aktív.

Ami a rezeseket illeti: Carl Ludwig Hübsch nevével viszonylag sűrűn találkozhatnak az improvizációs zene rajongói, a kilencvenes évek elejétől készít lemezeket, eddig közel negyven kiadványon, a legkülönbözőbb kontextusokban hallhattuk játékát. Kis túlzással mindenkivel játszott már, aki számít ebben a műfajban, de szólóalbumai ugyanolyan izgalmasak, mint amikor Markus Eichenberger vagy Michiel Braam nagyzenekaraiban, vagy éppen Axel Dörner és Frank Gratkowski mellett fújja. Roland Spieth trombitajátékával eddig csupán két schraumos korongon találkoztam: Cornelius Viet gitáros és Axel Haller bőgős társaságában tagja a Trio Vopának, illetve Torsten Papenheim gitáros Some Of The Things We Could Be című korongján hallottam még zenélni. Hübsch és Spieth ebben a formációban játszik először együtt.

Kérdés, hogy milyen minőséget teremt öt ennyire különböző zenei háttérrel rendelkező muzsikus; mennyire egynemű, mennyire innovatív, és nem utolsósorban, mennyire izgalmas produkciót képesek alkotni. A K-Horns öt része – ahogy az várható volt – életteli, nyüzsgő, olykor csapongó, ám ez a káosz nem zavaró, sőt: kifejezetten előnyére válik a zenekarnak. A résztvevő hangszeresek bőkezűen bánnak a hangokkal, de sosem próbálják egymást túlkiabálni. Érződik: a lemezfelvétel előtt csak a kiindulópontok voltak adottak, a részleteket nem tervezték; az ütősök és a rezesek között nincs alá-fölérendelt reláció, a kvintett bármely tagja bátran és szabadon alakíthatja a hangfolyam menetét – és jól hallhatóan alakítja is. A K-Horns közel 39 perce egy jólesően vibráló kacskaringózás ezernyi szikra-szerű fémes hang között. Hübsch, Spieth és a Suboko kollaborációja vitathatatlanul sikersztori: ötük zenéje egynemű, innovatív és izgalmas.

Kellemes év végi meglepetés. Bármilyen „best of 2011” listán megállná a helyét.

1. Ein [5:27] 2. Tag [2:59] 3. Vor [7:01] 4. Zwei [14:22] 5. Jahren [8:40]

suboko.hautetfort.com
clhuebsch.de
schraum.de

Schraum | schraum 13 | 2011

A majd csak júniusban megjelenő Land a gitáros Torsten Papenheim és a dobos Merle Bennett Berlinben működő duójának harmadik nagylemeze. A minimalista, melankolikus posztrockot játszó Rant új munkája a kettősségek jegyében született: tudatosan felépített hanyagság, nagy pontossággal előadott lazaság, zajos környezetbe helyezett angyali melódiák jellemzik a Land dalait. Direkt lo-fi.

Torsten Papenheim szerzőként és előadóként különleges érzékenységgel közelít a zene felé, munkáiban lenyűgözően egyensúlyozik a zajos és a melodikus elemek között. Bármihez nyúl, a végeredményen mindig érezhető az egyfajta lo-fi, bájosan „barkács” megközelítése. Gilles Aubry laptopzenésszel és Antoine Chessex szaxofonossal készített közös lemezét 2005-ben a portugál Creative Sources; Some Of The Things We Could Be című szólólemezét 2009-ben a Schraum jelentette meg. Utóbbi albumon olyan hangszeresek játszottak Papenheim keze alá, mint Michael Thieke klarinétos, Matthias Müller harsonás, Ute Völker tangóharmonikás, vagy éppen Clayton Thomas nagybőgős.

A Rant duó másik fele, Merle Bennett a hamburgi zenekonzervatóriumban kezdte, majd Berlinben folytatta dzsessz- és könnyűzenei, valamint zenepedagógiai tanulmányait. Míg dobosként a Rantban kísérletező kedvű, instrumentális posztrockot, addig az öttagú Erik & Me együttessel pörgős, vérbő popzenét játszik. A két zenekar mellett Bennett ad hoc jelleggel improvizációs munkákban, és táncszínházi produkciók készítésében is érdekelt; jelenleg kisgyermekeknek tanít ének-zenét Berlinben. A Land a harmadik közös lemeze Torsten Papenheimmel a 2004-es Seumsund / Sundseum és a 2006-os A Direct Sensuous Pleasure után.

A mozdulatlanságot árasztó, nyugodt hangvételű debütáló, és a jóval virulensebb, experimentális popzenét tartalmazó második album után a Land mintha az előző két lemez – jó érelemben vett – keveréke lenne. A duó puritán, végletekig lecsupaszított gitár-dob hangzását helyenként sávhalmozásos megoldások, absztrakt hangkollázsok beszúrása, nagyvárosi környezeti felvételek használata töri meg. A kiadvány sajtóanyaga szerint a Dave Bennett producer irányításával felvett album munkálatai számos stúdióban, sok türelemmel és még több munkaórával folytak. A mindössze 34 perces, 13 számos lemez dalainak nagy részét koncerten már tesztelte a duó, de a felvételek során születtek olyan kompozíciók is, amiket kifejezetten erre az albumra írt Papenheim és Bennett. A dalokban tökéletes egyensúlyban van a patikamérlegen kimért pontosság és a hányaveti lazaság; a precíz gitártémák dallamközpontúsága és a dobok tétova esetlensége különös kettősséget kölcsönöz a Land tételeinek. Bár a felvételek lecsupaszított témáinak és minőségének van egyfajta amatőr bája, kétségtelen, hogy ez is a céltudatos zenekari és hangmérnöki munka eredménye.

Végeredményében egy kiváló, görcsmentes lemez a Land. Akik kedvelik a lassan hullámzó, posztrock-ízű instrumentális lo-fi zenét, azok számára kihagyhatatlan.

1. Stel [0:22] 2. Radik [3:59] 3. Rasch [2:50] 4. Starrnh [1:06] 5. Hunderer [2:54] 6. Bluhm [4:07] 7. Luen [3:23] 8. Krupunder [3:57] 9. Sterrnh [2:13] 10. Resch [2:46] 11. Rees [0:37] 12. Orlando [5:19] 13. Gees [0:19]

rantmusik.de
torstenpapenheim.de
schraum.de

Schraum | schraum 12 | 2011

A német Schraum első idei lemezét a kiadót részben vezető Axel Haller és Johannes Tröndle kettőse jegyzi. A berlini nagybőgős és a bécsi csellista Inien nevű duójának ez az első közös albuma. Bő háromnegyed órás munkájuk egyrészt egy önfeledt hangszer-feltérképezés, másrészt egy nagyon is céltudatos instant komponálás eredménye.

Egy elektromos nagybőgő és egy cselló hangjának kombinálása első blindre talán esetlennek tűnhet, ám Haller és Tröndle zenei dialógusa kiválóan bizonyítja: esetenként meglepően jól működhetnek a kevésbé egyértelmű hangszerpárosítások. A nagybőgő alacsony frekvenciás tartományba eső hosszabb hangjait izgalmasan díszítik a cselló rövidke recsegései-ropogásai, mesteri érzékkel beszúrt hangjai. Ahogy időben haladunk a Favoriten tételeivel, jogosan merül fel a kérdés: valóban csak egy bőgő és cselló hangjait halljuk?

Johannes Tröndle a bécsi egyetemen hallgatott zenetudományt, majd Linzben tanult klasszikus csellót, amit egy év után abba is hagyott, ugyanis érdeklődése egyre inkább a hangszer használatának bátrabb, kísérletezőbb, konvenciókra fittyet hányó megközelítése felé fordult: Tröndle a cselló egész testének felületét kezdte a hangok generátorának tekinteni. Játékában gyakran használ kontaktmikrofonokat és valós idejű szemplingelést. A Nörz duót Andreas Trobollowitsch-csal működteti, (Also Known As) Acker Velvet című bemutatkozó lemezüket szintén a Schraum jelentette meg 2009-ben.

Axel Hallert elsősorban az improvizatív kísérleti zene foglalkoztatja. A nagybőgőst manapság az elektromos bőgő lehetőségeinek feltérképezése, egyéni megközelítése izgatja. Hangszerét preparátumokkal és analóg effektekkel egészíti ki, így speciális vonózási technikájával végtelennek tűnő, monoton zúgásokat, zümmögéseket képes előállítani. Az elektromos nagybőgő mellett különböző anyagú (fa, fém, üveg, műanyag és főleg: papír) és méretű talált tárgyak hangjai is érdekli – ezeket Haller kihangosítás nélkül, az adott akusztikai tértől függően használja. Szólóprodukcióin túl jelenleg négy zenekarban érdekelt: az Inien mellett a Trio Vopában Roland Spieth trombitással és Cornelius Veit gitárossal játszik; egy másik trióban Matthias Müller harsonás és Dave Bennett gitáros a partnere; Ute Völkerrel pedig egy tangóharmonika-nagybőgő duót működtet. Haller játéka a Schraum eddigi tizenkét kiadványából ötön hallható.

A Favoriten darabjaiban nagyon ritkán fedezhetünk fel tradicionális hangszerhasználatot – a cselló és a nagybőgő Tröndle és Haller kezében tárgyakká válnak. Békés kamarazene helyett itt meglehetősen agresszív, elektronikán átpréselt zajokról, zörejekről van szó. A két hangszeres a felvételek nagy részében együtt mozog: Haller a háttérben, Tröndle a frontvonalban. A nagybőgő hangja időnként az abszolút előtérbe kerül, ekkor a duó zenéje valamiféle baljós, fülsüketítő drone-ba fordul. A lemez egysíkúsággal biztosan nem vádolható: minden másodpercben történik valami, és hangszer kétszer ugyanúgy sosem szólal meg. Ez izgalmasnak biztosan izgalmas, viszont nem érzem magam megnyugtató biztonságban, nem tudom önfeledt élvezettel hallgatni a Favoriten felvételeit.

Nem jutottam még dűlőre az album anyagával: néha kissé nehézkes, ugyanakkor gyakran nagyon is izgalmas hallgatnivaló. Idő, igényes.

1. Decin [1:34] 2. Krippen [7:14] 3. Znojmo [5:37] 4. Biehla [5:41] 5. Kolin [2:19] 6. Priper [7:11] 7. Stetzsch [4:09] 8. Cotta [3:17] 9. Mojzir [4:44] 10. Zajeci [5:20]

inien.net
axelhaller.de
schraum.de