Rovo – Condor
Wondergroup | WRCD-36 | 2006
A Rovo nevet viselő tokiói formáció bár nem tegnap alakult – sőt, idén pont tizedik éve, hogy semmihez sem hasonlítható zenei univerzumuk építgetésébe kezdtek, igaz akkoriban még Robo néven -, és odahaza, a szigetországban egy kísérleti zenét játszó együtteshez képest megdöbbentően nagy rajongótáborral bírnak, mégis aligha hiszem, hogy nálunk a japán underground zene megszállottjain kívül sokaknak mondana bármit is e zenekarnév.
Általában ez utóbbiak is hajlamosak elintézni annyival, hogy az avantgarde noise-rock pionír Boredoms agytrösztjének és gitárosának, Seiichi Yamamotonak a számtalan projektje közül ez az egyik. Hozzá kell tenni, tévesen, mert bár igaz, hogy Yamamoto sodró gitárjátéka fontos szerephez jut, a Rovo lelke mégsem ő, hanem a briliáns japán prog-rock formáció, a Bondage Fruit hegedűse: Katsui Yuji. Már csupán kettejük neve is biztos garancia lenne a minőségi és formabontó produkcióra, ám mellettük a japán földalatti zene olyan jeles alakjai kapnak helyet, mint Yasuhiro Yoshigaki (dobok, ütősök – „főállásban” Otomo Yoshihide kvintettjének és a free jazz punkban utazó Altered State-nek a dobosa); Jin Harada (basszusgitár – Bazooka Joe, Koenjihyakkei); Tatsuki Masuko (billentyűk, szemplerek – a Rovo-n kívül főleg elektronikus zenei projektekben érdekelt, így például Dub Squad-ban és az ASLN-ben); és Youichi Okabe (dobok, több másik jelentős formáció session-zenésze). Az impozáns névsorból is kitűnik, hogy egy igazi underground szupergruppal van dolgunk.
A stílushatásokat, műfajokat latolgatva talán elsőre leginkább a hetvenes évek pszichedelikus krautrockja, a trip-orientált elektronikus zenék és a kísérleti improvizáció (nem létező) háromszögében tudnánk elhelyezni a Rovo zenéjét. A két dobos által prezentált komplex, poliritmikus alap sokszor az amerikai minimalista/repetitív komponisták (Terry Riley, Steve Reich és társaik) hatásáról árulkodó elemekkel keveredik, s ezt varázsolják el Katsui Yuji – számomra a francia fúziós jazz világát idéző – virtuóz villanyhegedű-improvizációi, a space-es elszállások, és a valóban stílushatárokat feszegető kísérletezések. Említettem, hogy furcsa mód talán Japánban egyetlen másik „underground” vagy „kísérleti” zenét játszó együttes sem bír olyan népszerűséggel, mint a Rovo; ennek titka, hogy a gyakran több mint negyedórás darabok egy része meglepő módon táncolhatók, emiatt experimentális trance-rockként is aposztrofálják zenéjüket. A szigetország határain túl a 2001-es New York-i Tonic-beli legendás fellépésük tette ismertté nevüket – a kiváló koncertet John Zorn kiadója, a Tzadik egy dupla cédén dokumentálta (Tonic), ami egyben remek összegzése a korábbi albumoknak, és talán a zenéjükkel való ismerkedők számára a leginkább ajánlott tétel. (A zenekar nagy rajongója Bill Laswell, a második korongot záró két remix-szel ő maga tiszteleg a Rovo előtt.)
A Rovo tíz évvel ezelőtti megalakulása óta hat stúdiófelvételt és négy koncertalbumot tudhat maga mögött. A legújabb, hetedik stúdiólemez a Condor címet kapta. Mivel az együttes albumról albumra markánsan bontotta ki, mélyítette öntörvényű, pszichedelikus és hipnotikus zenei világát, így érthetően kíváncsian vártam már a megjelenését, egyedül talán csak a tánczenék irányába tett túlzott kitérőktől tartottam. Félelmemet igencsak megalapozottnak láttatta az az idén májusában, a Hibiya Open Air Music Hallban készült koncertrészlet, amit promóciós videóként terjesztett az együttes: a képeken háromezer ember őrjöng a nem éppen legkifinomultabb arcát mutató Rovo eksztatikus transz-rockjára. Félő volt, hogy a szemmel láthatólag nyitni igyekvő együttes a popularitásnak tett engedményekkel veszni hagyja mindazt, ami nagyszerűvé tette ezt a zenét. Maga az album azonban rácáfolt aggályaimra. A korongon három felvétel sorakozik, mindhárom a jól megszokott átlag negyedórás hosszal.
A lemez Yuji szinte már melankolikusnak ható, lassú hegedűjátékával nyit, és szép fokozatosan, szinte észrevétlenül bomlik körénk a zene, amelyben nagyon jól megférnek egymás mellett és egészítik ki egymást a lágyan és merengően hipnotikus, csillagbámuló ambient-szerű témák (Aires), és az elszabadult, már-már vad dzsesszrockba forduló improvizatív jammelések (N’popo). Igazából nincs is értelme különálló tételekről beszélni, hiszen egyetlen összefüggő zenei folyamnak tűnik a lemez, amely hihetetlen mélységekbe és magasságokba képes ragadni hallgatóját. Az ember lelke szinte elmerül, fürdik a hangok özönében, az a fajta muzsika ez, amely elsőre rabul ejti az embert, ám a sok apró részlet, zseniális megoldás csupán sokadik hallgatásra tárul fel előttünk. A Condor összességében egyértelműen kevésbé harsány, mint a Rovo néhány korábbi albuma, és csak a több mint húszperces, albumzáró rész (Land) második felében nyernek teret a partikompatibilis, táncos részek, amelyek részletei szerepelt a már említett promóciós videóban.
A Rovo – és így jelen albumuk is – igazi unikum, amelyben mind a forma- és stílusbontó improvizatív zenék kedvelői, mind pedig az elektronikus tánczenék szerelmesei megtalálhatják számításukat.
1. Aires [19.09] 2. N’popo [11.52] 3. Land [23.42]
Az Improv.hu online zenei magazin 2002-es indulásakor napjaink kreatív, főként rögtönzött módon születő zenéinek - lemezkritikákon, koncertbeszámolókon, galériákon vagy éppen interjúkon keresztül való - szubjektív bemutatását tűzte ki céljául. A magazin 2005 tavaszától 2010 nyaráig, majd 2013 júliusától újraindulva heti rendszerességű rádióműsorral jelentkezik Szeged első és egyetlen közösségi rádiójában; 2007 ősze óta pedig alkalmanként improvizációs esteket szervez a szegedi Grand Café mozitermébe, a Régi Zsinagóga patinás épületébe, valamint a Jazz Kocsmába.
